Egyik alapító tagja a Stonewallnak, amely az Egyesült Királyságban a legnagyobb LMBT jogi csoport, és amelynek ma is gyakori szóvivője. Emellett más hasonló csoportoknak is tiszteletbeli tagja.
Gyermekkorát Wiganban töltötte. Nem sokkal születése után kitört a második világháború, ami McKellenben is mély nyomot hagyott. Ugyan a németek soha nem kerültek közel a családjához, mégis egy betegség majdnem elvitte, mikor az acéllemezekkel biztosított házukban elkapta a diftériát. A betegség a torkában lévő hangszálakat örökre megváltoztatta, ez később hozzájárult karrierjének alakulásához.[8] Egy magazinnak adott nyilatkozatában kifejtette, hogy ezért tudta viszonylagos higgadtsággal és nyugalommal megemészteni a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat. Apja, Dennis Murray McKellen építészmérnök és laikus prédikátor volt, amit még nagyapjától vett át. Ian 12 éves volt, mikor anyja, Margery Lois (leánykori neve: Sutcliffe) meghalt, míg apját 24 éves korában vesztette el. A családja erősen keresztény volt, de nem ortodox. A család egy 4 szobás házban élt, de távol állt a szegénységtől. A szülei ösztönözték a művészi pályára, apja sokat zongorázott (közvetlenül Ian szobája alatt) és sokszor elvitték moziba. Első színházi élményét 3 éves korában szerezte, mikor a Manchesteri Operaházban megnézte a Pán Pétert. Bár első benyomása az volt, hogy:
Mikor 3 éves voltam, a szüleim vettek nekem egy jegyet, hogy láthassam az első darabomat - A Pán Péter volt a Manchester-i Palace Színházban. Emlékszem nem tett nagy benyomást. Egyrészről a krokodil nem volt valódi és láttam a vezetékeket.
Ian a Wigan Grammar Schoolba járt, ahol gyakran fellépett iskolai darabokban, emellett dráma szakkörre is járt. Itt debütált és szerzett önbizalmat, mint Malvolio a Vízkereszt című darabban.
Ezután elment a Wigan Kis Színházba, ahol játszott a Macbeth és a Szentivánéji álom (ebben nővérével, Jean McKellennel együtt) című darabokban. 11 éves korában a család elköltözött Boltonba, mely még közelebb hozta a fiatal McKellent a színházi élethez. Itt beíratták egy iskolába, ahova csak fiúk jártak.[9] Sok időt töltött a Bolton's Grand Theatre-ben, nyaranta pedig Stanfordban táborozott, melyet az iskola szervezett. 1957-ben egy rövid időre felhagyott színészi ambícióival és inkább újságíró akart lenni vagy szakács.[10] Azonban ösztöndíjat nyert a St. Catharine's College-ba.
Itt kezdett el egyetemi előadásokban játszani és itt szeretett bele reménytelenül Derek Jacobiba. Miután Cambridge-ben befejezte az iskolát, 1960–1961 között a Marlowe Társaság tagja lett, így komolyabban is elkezdhette színészi karrierjét. McKellen hozzájárult egy fejezettel Charleston 1990-es Ian Charleston: A Tribute című könyvéhez. 1997 őszén McKellen vegetáriánus lett.
Pályafutása
Színházi karrierje
A kezdetek
Ian McKellen kisiskolás szerepei (Children's Day, Spring 1600, Doctor Faustus, Othello, V. Henrik stb.) utáni első komoly színházi debütálása 1958-ban az A Applecartban volt, melyet még az Amatőr Dráma Klubban és az ADC Színházban játszott. Ezután Tennessee WilliamsCamino Realjában folytatta még ebben az évben. 1959-ben egyszer fellépett a Bolton-i Kis színházban, mint Townsperson a Tom Sawyer kalandjaiban. Az '50-es évek végére Ian csatlakozott a Marlowe Társasághoz, ahol megismerkedett Derek Jacobival, David Frosttal, Margaret Drabbleval és egyben ekkor szerepelt az első Shakespeare-darabban, a IV. Henrik, II. felvonásában. Emellett persze nem hagyta ott a Dráma Klubot és az ADC Színházat sem. Fellépett a Deutsches Haus, az A lóvá tett lovagok, a Saint's Day és a Six Characters in Search of an Author előadásokban. A '60-as években már jóval több szerepet kapott a Marlowe Társaságban, emellett más színházak is szerződtették.
1960-as évek
McKellen a '60-as éveket rögtön Shakespeare darabban kezdhette, méghozzá a Cymbeline címűben. 1960 és 1961 végéig három amatőr színházban is folyamatosan dolgozhatott, olyan darabokban, mint a Dr. Faustus, a Vízkereszt, az A vadkacsa, a VI. Henrik vagy az A pacsirta. 1961 szeptemberében McKellen befejezte az egyetemet, de utoljára még fellépett a Caesar és Kleopátrában. 1961 nyarán sikeresen felvételizett a Derby Játékházba és a Hornchurch Színházba, azonban Anthony Richardson a Belgrád Színház (az első városi színház volt az Egyesült Királyságban) igazgatója felajánlott heti £9 (15 $) fizetséget. McKellennek, mint amatőr színésznek, ez tökéletes munka volt. Ebben a színházban a Mindent a maga idejében című családi komédiában játszott.
Kéthetente lépett fel, mindig más szerepben, ezek közül az első az Egy ember az örökkévalóságnak. Ezután több híres író művének a feldolgozásában szerepelt: George Bernard Shaw: Sosem lehet tudni, Agatha Christie: Fekete kávé, Charles Dickens: Mr. Pickwick és Anton Csehov: Sirály (amiben többször is játszott). 1962-ben Claudio volt a Sok hűhó semmiért-ben, majd ismét Agatha Christie regényében, a Tíz kicsi néger-ben láthatták a nézők. 1962 szeptemberében azonban nem hosszabbította meg a szerződését, így új színházat kellett keresnie. A következő egy évben Ipswich-be költözött, ahol aláírt az Ipswichi Művészet Színházba.
Itt nagyon sokszor dolgozott Robert Chetwyn kezei alatt, többek közt a Becket, The Gazebo, Kaszt, Az erőd, Aladdin és a csodalámpa és ismét Shakespeare műben, az V. Henrikben. Címszereplője volt a Luthernek, melyben Luther Mártont alakította, majd kitérőt tett az Anthony Richardson rendezte The Big Contractba, ismét a Belgrád Színházba. Az utolsó alakítása ebben a színházban a Mindent a maga idejében című családi komédiában volt.
1964-et a Notthingham Játszóházban töltötte, ahol ugyan csak hat darabban lépett fel, de olyan nagyszerű darabokban, mint a Coriolanus, a Szombat este, vasárnap reggel vagy a Sir Thomas More.
Londonba települt át, ahol 1964-ben az A virágok illatával megkapta első színházi elismerését: Clarence Derwent-díj – A legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Ekkorra már McKellen elismert volt a színházban és már különböző meghívásokat kapott: Ismét Claudio bőrébe bújt a Sok hűhó semmiértben, melyet a Nemzeti Színházban és az Old Vicben is bemutattak. 1966-ban megkapta a Plays & Players-díjat, mint „a legígéretesebb színész” a Their Very Ownért és az Aranyvárosért. Igen sikeres lett az 1966-os év, ahol az Az ígéretben Judi Dench-csel és Ian McShane-nel volt látható. 1968-ban újabb Shakespeare drámában játszott, ezúttal főszereplője volt a II. Richárd-nak és szintén címszereplője a II. Edwardnak. 1969-ben már színházi rendezőként is kipróbálta magát: a The Prime of Miss Jean Brodie és a Három hónap elmúlt is az ő nevéhez fűződik.
Ian McKellen az 1960-as évek végére a brit színház meghatározó alakja lett, amit kamatoztatott a '70-es években is.
1970-es évek
Az 1970-es években nem kötött ki egy színházban, hanem különböző városokban lépett fel és már Anglián kívül is vállalt szerepeket. Az An Evening of Free Greek Music and Drama, Billy utolsó állomása, The Recruiting Officer és a Chips with Everythingben kezdte az évtizedet. 1971-ben a Hamlet című darab főszerepét kapta, mellyel európai turnéra ment. Még ebben az évben Sheffieldben az Anton Csehov: Hattyúdalban szerepelt. 1972-ben két műnek is a rendezője volt (Az igazi Kopó felügyelő, Epringham Camp), valamint szerepelt A három nyílban. 1973-ban egy újabb Shakespeare darabért, a Lear királyért és a The Wood Demonért ismét kritikai elismerésben részesült: 1974-ben megosztva a két műért megkapta a New York Dráma Desk-díjat. 1974-ben gyermekkori szerepét játszotta el, mint Dr. Faustus, majd következett a szokásos Shakespeare darab, a János király.
Egy évig játszotta el Rómeót a Rómeó és Júliában. A műalkotást Trevor Nunn rendezte és olyan színészekkel játszhatott, mint Judi Dench és Francesca Annis (Ian elmondása szerint "ő a legszebb nő, akivel együtt dolgoztam"). 1976-ban közreműködött egy koncertünnepségben, mely Shakespeare születésnapját ünnepelte. Ebben az évben három remekművet is elvállalt a kedvenc írójától: a Rómeó és Júliát, a Téli regét és a Macbeth-et, melyért a Londoni Színházkritikusok Társasága ismerte el, mint a legjobb színészt. A West End Színésztársaság a következő három évben a legjobb színésznek találta: az Az alkimistáért (1977), a Pillars of the Communityért (1978) és a Hajlamért (1979). Ezután McKellen Shakespeare-től jegyzeteket írt és megcsinálta az Acting Shakespeare-t, melyet olyan nagyvárosokban mutatott be, mint Edinburgh, Belfast, Stockholm, Párizs stb., a tengerentúlon pedig New York és Washington.
Az 1980-as években elkezdett komolyabban is filmekkel foglalkozni, így nem olyan sok felkérést vállalt, mégis ebben az időszakban kapta meg színházi karrierje legnagyobb szerepét.
1980-as évek
Első alakítása Mexikóban volt A Sas Új-Mexikóban című darabban. Ezután jött élete talán legnagyobb alakítása, az Amadeus. A műalkotást Peter Hall rendezte, aki olyan színészeket hívott be, mint Tim Curry (Mozart), Jane Seymour (Constanze) és McKellen (Antonio Salieri). Először egy hónapig a Nemzeti Színházban játszották 1980. november 4-én, majd a Broadway-i Broadhusti Színházban december 17-től. Igazából nem is McKellennek szánták a szerepet, hanem Paul Scofieldnek, hisz már eljátszotta egy évvel ezelőtt, azonban ő nem vállalta, így Iané lett a karakter, aki meghálálta a felkérést, több díjat is begyűjtött, köztük a színház Oscar-díját, a Tony-díjat. Ezután két évig nem is játszott színházakban, mígnem elfogadta a The Short Listet és a Gyávaságot.
1984 és 1986 között több nagyszerű színdarabban is részt vett: Anton Csehov: Vad mézéért ismét a West End Színész Társaság ismerte el, a Coriolanus címszerepéért London Evening Standard-díjat nyert, az Amalfi hercegnő című darabban Bosola szerepét a Royal Nemzeti Színházban játszhatta el, csakúgy, mint Az igazi Kopó felügyelőt. 1988-ban mindenki előtt felvállalta, hogy meleg, mely után küzdött is a jogaikért, amit először a Before the Act műben tett meg, amit meleg és leszbikus írók és zeneszerzők alkottak. A Mostantól fogvában is Jerome-ot, a homoszexuális férfit formálja meg. Az 1990-es évek előtt ismét látható volt a Hajlamban, majd az Othellóban ismét Trevor Nunn kezei alatt, amiért megint London Evening Standard-díjat kapott.
1990-es évek
Az 1990-es éveket egykori szerelme, Sean Mathias által rendezett Chip in the Sugarban kezdte. Ezután a Lyttelton Színházban ismét két Shakespeare darab következett: a III. Richard főszerepe, melyért újabb díjat tudhatott maga mögött, majd a Lear király Kent grófja követte. A Napola Milionaire és a Ványa bácsi nem hozta meg a kellő sikert McKellen számára. 1994 és 1997 között saját rendezésében szerepelt az A Knight outban, melyet több városban is bemutatott: New York, Johannesburg, Edinburgh, Glasgow, London, Brüsszel és Los Angeles.
Ismét Trevor Nunn következett A nép ellenségében, melyet egy évig játszott a Királyi Nemzeti Színházban. Ezután újra szerepelt az első színházi élményét jelentő (amikor 3 éves volt) Pán Péterben. A híres Hook kapitányt alakította Daniel Evans (Pán Péter) mellett. Ebben az évtizedben is szerepelt Csehov és Shakespeare darabban: az A sirályban (Csehov) és az A viharban (Shakespeare) és a Csak ha nevetekben is Clare Higgins-szel, Willie Ross-szal és Rhashan Stone-nal játszott együtt. Az ezredforduló után már nem csak színházi, hanem filmsztárnak is mondhatta magát, azonban ez egyre kevesebb színházi szereppel járt. De ha volt egy kis szabadideje, azt rögtön a színjátszással töltötte.
A 2000-es évektől napjainkig
Ian McKellen a 2000-es évek első színházi alakítására 2001-ig kellett várni. Ez volt a Sean Mathias által rendezett A haláltánc, melyben Helen Mirrennel volt látható a Broadwayn. Ezután a darab átköltözött Vancouverbe, ahol a direktor és McKellen maradt, azonban a női főszereplő Frances de la Tour volt. 2004-ben nagy meglepetést okozott, mikor Twankie, a transzvesztita bőrébe bújt az Aladdinban.
2006-ban több kritikus szerint is megdöbbentő alakítást hozott A vágóban. 2007-ben már nem először volt látható a Lear királyban, azonban most megkapta a címszerepet, amit be is váltott egy Theatregores' Choice-díj – Legjobb színész díjra. Majdnem tíz év után ismét az A sirályban szerepelt, azonban most nem Dr. Dorn, hanem Sorin szerepében volt látható.
Különös módon az ekkorra már színpadon elismert McKellen filmes karrierje lassan indult be. Először a The Indian Tales of Rudyard Kipling című brit sorozat egy epizódjában volt látható. Majd az 1965-ös Sunday Out of Season című tv-film főszerepét kapta meg Lynn Redgrave mellett.[13]1966-ban játszhatott volna a The Bells Of Hell Go Ting-A-Ling-A-Ling háborús filmben, de annak ellenére, hogy Gregory Peck lett volna a főszereplő, a film soha nem készült el. Így maradt a tv-filmeknél. Megkapta a Copperfield Dávid címszerepét, azonban ez sem tette sikeresebbé. 1969-ben megkapta első három filmszerepét is: Az első a Mindenkinek nagyon szépen köszönöm, melyben George Matthews-t játszotta (ez volt Ian első meleg szerepe). Ezután jött a Nagy Alfréd című háborús dráma, majd Az ígéret, melyet már 1967-ben eljátszott színházban. Azonban ezek sem vitték előbbre.
1970-ben három Shakespeare-mű tv-változatában játszott, mikor televízióra vitték a szintén eljátszott színházi alakítását, a II. Edwardot, aztán a The Tragedy of Richard II főszerepét kapta meg, végül pedig a Hamletben volt látható. Ezután nem foglalkozott annyira filmes karrierjével, inkább a színházra koncentrált, és csak egyszer-egyszer jelent meg sorozatok epizódjaiban: ITV Saturday Night Theatre, BBC Show of the Week, Country Matters, BBC Plays of the Month és a Jackanory. 1978-ban feltűnt a Sportkocsis nyár című vígjátékban, mint pornográfus, azonban a filmben nem tüntették fel (a főszereplője Mark Hamill volt, aki akkoriban lett sztár a Csillagok háborúja miatt). 1979-ben volt az első figyelemreméltó szerepe a Macbeth, melyben Judi Dench-csel volt látható (akit BAFTA TV-díjra jelöltek [14]). Ezekben az időszakokban tehát nem alkotott maradandót a filmvásznon, azonban színpadi karrierje csúcsán állt és számtalan színpadon kápráztatta el a nagyközönséget.
A következő évben megcsinálták a Walter folytatását, a Walter és June-t, mégis ebben az évben mutatták be mind a kettőt. 1983-ban az akkor még nem igazán ismert Michael Mann filmjében szerepelt, Az erődben. Itt a zsidó Dr. Theodore Cuzát játszotta, akinek megparancsolják a nácik, hogy szabadítsa meg őket az erőd sötét, démoni lakójától, aki a németeket öli. A filmet jelölték a legjobb horrorfilmnek járó Szaturnusz-díjra. 1984-ben élete egyik legnagyobb filmes lehetőségét utasította vissza, mikor is 1980-ban már eljátszotta az Amadeus című darabban Antonio Salierit, most a filmadaptációnál is rá gondoltak, azonban Ian ebből nem kért (így F. Murray Abraham kapta a szerepet, aki ezért Oscar-díjat kapott). 1985-ben a kissé érdektelen Zina című drámában kapott szerepet, majd Fred Schepisi választotta be a Bőség című filmjébe, olyan színészek mellé, mint Meryl Streep, John Gielgud és az énekes Sting.
Ezután három évet kihagyott, mielőtt visszatért a filmiparba az 1988-as Istenek malmai című thrillerben. 1989-ben Adolf Hitlert alakította a Hitler végső döntése – A háború küszöbén című életrajzi tv-filmben. Szintén élő személyt formált meg, mint John Profumo a Michael Caton-Jones által rendezett Botrányban. Itt az angol minisztert alakította, aki ha Bill Clinton nem lenne, ő lenne a világ leghíresebb politikai szexbotrányosa. Hisz viszonyt folytatott egy call-girllel, ami azonban kiderült, így lemondásra kényszerült. Mellette játszott még John Hurt és Bridget Fonda is.
Az 1980-as évek sem lettek annyira sikeresek McKellen számára, azonban már jóval több produkcióban szerepelt és már kritikai elismerésben is részesült.
1990-es évek
A kilencvenes évek eleje sem hozott igazán nagy változást, pedig ismét egy híres színpadi mű, az Othello tv-filmadaptációjával kezdte az évtizedet. A siker megint csak elmaradt, pedig az a Trevor Nunn rendezte, akivel igen gyümölcsöző volt a színházi munkája. Ezután három évig semmi. 1993-ban viszont öt produkcióban is szerepelt. Az első a Tales of the City című mini-sorozat volt, mely szintén homoszexuális témával foglalkozott. Az Armistead Maupin képregénye alapján készült filmsorozatban egy fiatal clevelandi titkárnő, Mary Ann vakációra érkezik San Franciscóba és úgy dönt, ott marad. A történet 1976-ban játszódik, az AIDS és a kokain előtti időkben, a város egyik apartmanházában, ahol többek között transzszexuális nő a házinéni és meleg a kertész. Aztán jött egy kisebb szerep Arnold SchwarzeneggerAz utolsó akcióhős című mozijában, amiben a Halált keltette életre. Újabb mozi követte, de ezúttal western ruhába bújik a Little Jo balladája című filmben. A következő tv-filmje ismét meleg témához nyúl, az És a zenekar tovább játszikban, mely az AIDS kialakulásáról szól. Sir Ian Bill Kraus-t testesíti meg, mint meleg jogi aktivistát, olyan sztárok mellett, mint Richard Gere, Matthew Modine, Alan Alda, Anjelica Huston vagy Steve Martin. A filmet 16 Emmy-díjra jelölték, köztük McKellent is, de végül nem neki ítélték.[16]
Ez volt az első olyan alakítása, mely komoly figyelmet kapott, mind a közönség, mind a díjak terén. Végül pedig a Hatszoros ölelésben Donald Sutherlanddel és az akkor még csak a sorozatából ismert Will Smith-szel volt látható. 1994-ben a Bármit megteszek könnyed vígjátékban Nick Nolte-val látható, majd Alec Baldwin oldalán látható, mint professzor Az Árnyék című filmben, mely a képregényt dolgozza fel. Az igazi áttörés 1995-ben volt, mikor is négy filmben vállalt szerepet. Amos Starkadder bőrébe bújt a Cold Comfort Farmban, mely a Stella Gibbons által írt regényt dolgozza fel. A Jack és Sarah-ban ismét Judi Dench-csel játszott, mégis elkerülte a közönség. Aztán jött a III. Richárd című Shakespeare feldolgozása, melynek forgatókönyvírója és ügyvezető producere is volt.[17]
Az 1996-os év is igen sikeresnek mondható McKellen számára, igaz mindössze egy tv-filmben szerepelt, méghozzá a Raszputyin című történelmi drámában. A címszereplőt Alan Rickman játszotta, míg II. Miklós cár szerepét Ian kapta. A Golden Globe-gálán a legjobb tv-film lett, ezenkívül Rickman és McKellen is megkapta a Golden Globe-ot, a Legjobb férfi főszereplő (minisorozat vagy tévéfilm) kategóriában. 1997-ben a Hajlam című filmben szerepelt, miután már kétszer eljátszotta színházakban, igaz akkor Max karakterét, de ehhez már kicsit idős volt, így azt Clive Owen kapta meg, míg McKellennek Freddie nagybácsi jutott, valamint a The Rolling Stones egyik tagja, Mick Jagger is szerepet kapott. A filmet ugyanúgy Sean Mathias rendezte, aki megnyerte a Cannes-i fesztiválon a legjobb külföldi film díját. Ebben az évben még szerepelt az Érzelmek hullámain-ban, melyben Rachel Weisz-szel látható, akivel máig is nagyon jó barátok. Ekkora már a filmek terén is igen sikeres volt, azonban 1998 lett karrierje egyik legsikeresebb éve: Az Érzelmek tengerében című életrajzi-drámában James Whale a Frankenstein-filmek megalkotójának meleg rendezőjét játszotta el Brendan Fraser és Lynn Redgrave (akivel karrierje első filmjében szerepelt) mellett. A nagyközönség figyelmét elkerülte, azonban a kritikusok körében talán a legsikeresebb lett: több kritikus díjat is megkapott ezen kívül ismét jelölte a Golden Globe-díj és először az Oscar-díj a legjobb férfi főszereplő kategóriában. Szintén ebben az évben eljátszotta még Kurt Dussander-t, a náci háborús bűnöst, a Stephen King művéből készült Az eminensben Brad Renfro partnereként, melyben szintén lenyűgözte a kritikusokat. Ez volt a harmadik filmje, melyben náci egyenruhába bújt. Az utolsó filmje a Copperfield Dávid volt Daniel Radcliffe és Bob Hoskins oldalán. Innentől kezdve McKellen már nem csak a színpadon, hanem a filmvásznon, mi több, a tengerentúlon is a legnagyobbak közé emelkedett, bár még nem volt sztár.
2000-es évek
A 2000-es évek elején McKellen rögtön egy nagy lépést tett a sztárság felé, mikor elvállalta Magneto karakterét az X-Men – A kívülállók-ban. De nem csak neki nyitotta meg a film az "amerikai álom" kapuját: szerepet kapott Hugh Jackman, Patrick Stewart, Famke Janssen valamint Halle Berry-nek is jól jött ez a mozikarrierje szempontjából. Ian-nak Eric Magnus Lensherr szerepét, vagyis Magnetót, a gonosz mutánst kellett megformálnia, aki képes ellenőrzése alá vonni a mágnesességet. A film kasszasiker lett: Amerikában 157 299 717 $, míg a világ más területein 296 250 053 $ bevétele lett. 2001-ben McKellen megkapta élete egyik legsikeresebb szerepét, mind a közönség, mind a kritikusok szempontjából. Ennek címe: A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége volt. A rendező, Peter Jackson először Gandalf szerepére Sean Connery-t gondolta, de ez részben az anyagiak, részben időhiány miatt nem jött össze. Így esett a választás Sir Ian-ra, aki már gyermekkora óta Gandalf akart lenni, ráadásul szinte pénzt sem kért érte (4 000 000 £). A film után Jackson elmondta, hogy McKellen helyett nem is találhattak volna jobb színészt, aki tökéletesebben játszotta volna el a varázsló szerepét.[18] A fantáziafilm története, hogy Szauron, a Sötét Úr az Egy Gyűrűt kutatja, aminek segítségével meghódíthatja Középföldét. A Gyűrű útja a fiatal hobbithoz, Zsákos Frodóhoz vezetett, akinek el kell pusztítania a birtokába jutott apró tárgyat, hogy megállítsa Szauront és seregét. A Gyűrű Szövetsége megalakulásával Középfölde sorsa Frodón és nyolc útitársán áll (köztük McKellen is): útjuk a Végzet Hegyéhez vezet, Mordor földjére, az egyetlen helyre, ahol a Gyűrűt meg lehet semmisíteni. Ian karaktere Szürke Gandalf, az öreg, de nagy hatalmú varázsló, Aragorn és Zsákos Frodó jó barátja. Ismeri a Gyűrű gonosz hatalmát és sürgeti Frodót, hogy minél hamarabb semmisítse meg azt. Csatlakozik Frodóhoz és társaihoz, akik Mordorba tartanak, hogy elpusztítsák a Gyűrűt. A forgatás 274 napig tartott Új-Zélandon, a színészek minden tagja intenzív vívás-, lovaglás- valamint dialektus oktatásban vett részt a forgatást megelőzően .[19] McKellen a moziról úgy nyilatkozott:
A film olyan sodró lendületű, hogy valóságos filmes megtestesítője annak a tulajdonságnak, amelyet könyveknél a ‘letehetetlen’ jelző fejez ki.[20]
. A filmnek összesen 871 368 364 $-os bevétele lett, ezen kívül tizenhat Oscar-díj, és tizennégy BAFTA-díj jelölésig jutott, amikből McKellen is részesült, a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában (ezt végül nem ő kapta). A film után McKellen és a többi nyolc "Szövetség" tagja magára tetováltatta a 9-es számot a Tolkien által alkotott tünde nyelven .[21] A siker után nem kellett sokat várnia a következő részre: a 2002-es filmje A Gyűrűk Ura: A két torony (film) volt.
Itt már Fehér Gandalf-ként jelenik meg, aki a Mória sötétjébe veszett, ahol Gandalf új életerőre kapva visszatér a földre, hogy részt vegyen a közelgő harcban Mordor serege ellen. Ismét vezető szerepet tölt be az eseményekben, első lépésként Rohan királyához vágtat Aragornnal, Legolasszal és Gimlivel, hogy rábírják az ellenállásra. Az immáron Fehér jelzőt viselő Gandalf és a rohírok érkezése fordítja meg a csata kimenetelét a Helm-szurdoknál. Alakításáért 1 000 000 £-al többet kapott, mit az előbbiért .[22]
Azonban ez megtérült, hisz a film 926 287 400 $-os bevételt szerzett. A film címét majdnem meg kellett változtatni, mert sokakat a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokra emlékeztette. Emellett másik sikerfilmjét sem felejtette el, az X-Men 2-t. Ian-nak nem volt kétséges, hogy a folytatást is elvállalja:
Az első film sikere után mindannyian nagyon magabiztosak voltunk - mondja McKellen -, mivel ez egy kicsit olyan, mintha egy család jönne ismét össze a kamera előtt és mögött.[23]
Ebben a filmben ő volt a visszafogottabb negatív szereplő, mivel főként egy műanyag cellában töltötte napjait. Így a „főgonosz” szerepét William Stryker (Brian Cox) vette át. Persze a kisebb költségvetésű filmekkel sem hagyott fel. A Emile című kanadai dráma mindössze 3 000 000 $ költségvetésből készült .[24] Címszereplőként játszik a filmben, mint az apa, akinek saját magával kell megbirkóznia. 2003-ban az egyik trilógiájának csúcspontja lett A Gyűrűk Ura: A király visszatér című film. Ez hozta meg a legnagyobb bevételt, több mint 1 milliárd dollárt keresett a film. Alakításáért egy újabb BAFTA jelölést szerzett. 2004-ben nem jelenik meg a mozivásznon, csak hangként A Gyűrűk Ura videójátékban.
2005-ben két kissé érdektelen filmben szerepelt: ezek az Asylum és a Sohaország. Az elsőben doktorként tűnik fel, valamint együtt játszik a magyar származású Marton Csokas-sal. A második produkcióban egy bölcs öregembert játszik, és annak ellenére, hogy Aaron Eckhart, Brittany Murphy, Nick Nolte, Jessica Lange és William Hurt is szerepelt, a siker mégis elmaradt. Rövid távon részt vett Nagy-Britannia legnépszerűbb szappanoperájában, a Coronation Street-ben, mint Mel Hutchwright író. Már 1990-ben is meg akarták hívni, de akkor valamilyen okból nem jött össze. 2006-ban az első filmje igen nagy bukásnak bizonyult a közönség terén. A da Vinci-kód a Cannes-i fesztivál nyitófilmje volt, azonban a filmkritikusok fanyalogva fogadták. A tudósítások szerint Cannes-ban a film súlyosan megbukott a filmkritikusok zsűrije előtt, a nézők fütyüléssel fejezték ki elégedetlenségüket. Ennek ellenére sokan egyedül Ian alakítását emelték ki, pedig olyan színészek közreműködtek még a filmben, mint Tom Hanks vagy Jean Reno.
Ezután másik nagy trilógiája zárult le számára, az X-Men: Az ellenállás vége. Ezt azonban már nem Bryan Singer, az első két rész rendezője forgatta le, hanem Brett Ratner. A film minden idők negyedik legnagyobb bevételű nyitónapja lett, több mint 45 millió $-t szerzett. Majd két évig ismét szinkronhang volt, mint a Varangy az Elvitte a víz-ben, ismét Gandalf szerepben egy újabb A Gyűrűk Ura játékban, Ionek ByrnisonAz arany iránytű-ben és narrátorként a Csillagpor-ban. Önmagát is eljátszotta a Futottak még... című sorozatban, melyben olyan hírességek voltak láthatóak hasonlóképen, mint Orlando Bloom, Patrick Stewart, Ben Stiller vagy Robert De Niro. 2008 ismét tv-film-ben szerepelt, a Royal Shakespeare Company produkcióján alapuló Lear király-ban, melyben természetesen ő a megformálója. A darab, McKellen meztelen jelenete miatt a címlapokra is került, melyet a televíziós változatban is megtartottak .[25]2009-ben egy "két évados" minisorozatban játszott, melyet egy évben rendeztek le, a The Academy és a The Academy Part 2: First Impressions-ban. Szintén ebben az évben egy újabb minisorozatban, a The Prisoner-ben játszott, mint Curtis/a kettes. Ez a sci-fi egy 1967-ben szintén tv-re szánt remakeje, azonban ebben McKellen szerepelt, akit 2010-ben ismét Emmy-díjra jelöltek.
2010 és készülő filmjei
2010-ben négy rövidfilmben látható. Először az E'gad Zombies! című kosztümös zombi produkcióban, melyben Ian a narrátor, ennek ellenére megjelenik a vásznon. Viszont a A Lost and Found Box of Human Sensation már csak narrátorként hallható. Small-Time Revolutionaryban Hamish Taylor hangját adja, azonban ez a filmje sem lett több mint 20 perc. Előszereplőként feltűnik a 6 perces The Egg Trick című drámában. A következő évben ismért rövidfilmben (Claude et Claudette) halhatjuk a hangját. 2012-ben ismét Murrayt alakítja The Academy harmadik részében és Miss in Her Teens című komédiában is játszik. Matthew Butler rendezte The Curse of The Buxom Strumpet-ban főszerepet vállalt Gillian Anderson és Mark Williams mellett.
Ian McKellen sosem házasodott meg, már 12 évesen bevallotta mostohaanyjának, hogy meleg. Első szerelme Derek Jacobi volt, azonban ezt nem mondta el neki, így a dologból nem lett semmi. Egy beszélgetőműsorban úgy jellemezte azt a helyzetet, mint "a szenvedély, amit be nem jelentett és ami viszonzatlan maradt".[26] Azonban 1964-ben megtalálta első komoly partnerét Brian Taylor, a történelemtanára személyében. Londonban éltek együtt, azonban kapcsolatuk nyolc év után véget ért. 1978-ban az Edinburgh-i Fesztiválon megismerkedett második szeretőjével, a szintén színész, Sean Mathiasszal. Mathias szerint a 10 éves együttlét viharos volt, tele konfliktusokkal, mert McKellen karrierje sikeresebbnek tűnt.
LMBT aktivistaként
Ian McKellen soha sem csinált titkot másságából, mégis 48 éves volt, amikor a nagyközönségnek is felfedte homoszexualitását, amit a BBC Rádió 3[27] rádióinterjújában mondott el. Ezt élete egyik legjelentősebb vívmányának tartja.
Előbújni, előbújni, előbújni! Ez az egyetlen dolog, amit az életben tettem, de tényleg.[28]
McKellen régi barátja, Armistead Maupin amerikai író bátorította a színész kiállását.
1989-ben egyik társalapítója a Stonewall befolyásos brit meleg csoportnak, valamint az LMB jogi lobbi csoportnak az Egyesült Királyságban. Vezetője a melegeket, barátaikat és hozzátartozóikat segítő GAY-GLOS csoportnak, a Lesbian Gay Bisexual Trans History Month-nak és a FFLAG-nak.[29]
Saját hazájában jelentős szerepet játszott abban, hogy Tony Blair miniszterelnöksége idején engedélyezték a melegek de facto házasságát. Nemrég egy szingapúri vendégszereplés alkalmával személyesen érvelt a homofób távol-keleti városállamban annak érdekében, hogy számolják fel a homoszexuális kapcsolatokat üldöző jogszabályt.
Ian McKellen a 2003-as Europride-on
Sir Ian gyakran vállalt olyan filmet, mely homoszexuális témát mutat be: színházban a Hajlam című darabban többször is szerepelt, amit később filmben is eljátszott. Az És a zenekar tovább játszik... című tv-filmben szintén melegként mutatkozik be, csakúgy, mint az Érzelmek tengerében, melyben James Whale, híres homoszexuális rendezőt vitte a vászonra (alakításáért Oscar-díjra jelölték). A 2002-es Oscar-gálán McKellen az akkori barátjával, Nick Cuthell-el jelent meg (ezt csak Nigel Hawthorne "merte" megtenni, aki mint nyíltan vállalt meleg színész, az ünnepségen homoszexuális társával jelent meg).
2006-ban "védőszentje" lett a Pridenak és Kennedy Albert Trust szervezetnek, mely támogatja a hajléktalanokat és a bajba jutott fiatal LMBT embereket.
De McKellen botrányaiban is megmutatkozott: A Details magazin egyik riportere megkérdezte McKellentől, hogy igaz-e a szóbeszéd, miszerint amikor hotelekben száll meg, kitépi a Bibliának azt a bizonyos lapját, mely a melegeket ítéli el. McKellen igennel felelt.[30]Szingapúrban pedig arra kérte a vele televíziós interjút készítő egyik riportert, hogy ajánljon neki egy meleg bárt. A műsort azonnal leállították és kisebb botrány kerekedett az esetből.[31]
_(cropped).jpg)
