A honkjoku (本曲) a vándorló japán zen szerzetesek (komuszó) által a hagyományos sakuhacsi vagy hoccsiku hangszerekkel előadott zenéket jelenti. A komuszók már a 13. században is játszottak honkjokut alamizsnáért és a megvilágosodás reményében. A 18. században egy Kinko Kuroszava nevű, a zen fuke szektához tartozó komuszót megbíztak, hogy gyűjtse össze Japán összes ilyen jellegű zenéit. Éveken át történő utazgatás után 36 művet gyűjtött össze, amelyek ma Kinko-Rju Honkjoku néven ismertek.
Tibet legelterjedtebb vallása a tibeti buddhizmus. A tibeti vagy szanszkrit nyelven történő kántálás a vallás szerves részét képezi. Ezek az összetett kántálások gyakran szent szövegek szavalását jelentik, de hallhatóak a különféle ünnepek alkalmával is. A jang kántálást rezgő dobok kísérik, miközben halkan recitálják az egymás után fűzött szótagokat. Léteznek a tantrikus buddhizmusra jellemző egyéb stílusok is: a gelugpa iskolára a klasszikus, a Nyingmapa, a Szakjapa és Kagyüpa iskolákra pedig a romantikus stílus.
A torokéneklés vagy felhangéneklés énektechnika a nyugati, megszokott énekléstől lényegesen eltérő, szokatlan hangszínű, egyszerre több hangot megszólaltató éneklés. Úgy tartják, hogy ennek segítségével megváltozott tudatállapotot lehet elérni. Ezt a technikát használják meditációs gyakorlás céljából. A gyakorlók a mantraéneklésnek gyógyítóerőt is tulajdonítanak.[1] A népzenekutatók szerint a torokéneklés a természet – különösképpen a szél és a víz – harmonikus hangjainak utánzásából alakulhatott ki.[2]
Sómjó
A sómjó (声明) japán stílusú buddhista kántálás; elsősorban a tendai és a singon irányzatokban. Kétfajta stílus létezik: rjokjoku és rikkjoku - az elsőre nehéz, a másodikra könnyű emlékezni.
2009-ben a Éneklésen túl projekt (Beyond Singing Project) keretében elkészítettek egy albumot, amely ötvözi a buddhista kántálást és keresztény kórus éneklést.[5]
