A buddhista szimbolizmus a dharma különböző aspektusaira vonatkozó művészi megjelenítéseire vonatkozik. A vallásos művészek szimbólumokat használtak az i. e. 4. századtól kezdve. Az ember alakú ábrázolás jóval később, csak az 1. században jelent meg Mathura és Gandhára művészetével. Ezek összeolvadtak a már meglévő szimbólumokkal, majd később újabbakkal egészültek ki, főleg a tibeti buddhizmusnak köszönhetően.[1]
Hiába maradtak fent nagy számban festmények és szobrok, nem tisztázott az ábrázolások szerepe a korai buddhizmusban, mivel a szimbolikus természetüket nem magyarázzák el korai szövegek. A buddhizmus legkorábbi és legáltalánosabb szimbólumai a sztúpa, a dharma kerék és a lótusz virág. A dharma kereket hagyományosan nyolc küllővel ábrázolják, amelynek különböző jelentései lehetnek. Kezdetben uralkodók viselték ezt a szimbólumot (a "kerék uralkodója vagy csakravatin), majd buddhista szövegkörnyezetben, Asóka törvényoszlopain jelent meg az i. e. 3. században. A dharma kerékre általában úgy tekintenek, mint amely a buddhadharma tanok történelmi folyamatának kifejezője és a nyolc küllő a nemes nyolcrétű ösvény kifejezője. A lótusz is különféle jelentéseket hordozhat – leggyakrabban az együttérzés minőségét jelöli és ennek folyományaként a tudat tiszta képességének fogalmára.
A korai szimbólumok közé tartozik még a trisula (a háromágú lándzsa, amelyet főként az i. e. 2. században használtak), a lótusz, a vadzsra gyémánt rúd és a három drágaság szimbóluma (Buddha, a dharma és a szangha). A szvasztikát hagyományosan a buddhisták és a hinduk használták Indiában a jó szerencse jelképeként. Kelet-Ázsiában a szvasztikát gyakran használták a buddhizmus általános szimbólumaként, amely ebben a szövegkörnyezetben nézhetett mind jobbra, mind balra.[2]
A fizikai jellemzők 32 ismertetőjelet tartalmaznak, amelyeket kiegészít 80 másodlagos fizikai jellemző (Pali:Anubjandzsana). Az ábrázolásokban ezeket a fizikai jellemzőket használták szimbolikusan.
Mahájána szimbolizmus
Lótusz virág egy templom-harangon. A lótusz a test, a beszéd és a tudat tisztaságát jelképezi, amely a ragaszkodás és vágyak saras vize fölött lebeg.
A mahájána irányzatban a buddhista alakok és a szent tárgyak az ezoterikus és szimbolikus jelentés felé hajlottak. A mudrák szimbolikus kézmozdulatok sorát jelenti. Bizonyos képeket mandalaként is használnak.
Mind a mahájána, mind a vadzsrajána buddhista művészetben gyakran használják a szimbólumok nyolcas csoportjából a különböző szerencsejegyeket. Ezek a szimbólumok a buddhizmus terjedésével együtt váltak népszerűvé különböző országok művészetében, például Indiában, Tibetben, Nepálban és Kínában.
Padma virág – a megvilágosodás tisztaságának ábrázolására.
Az örökkévalóság csomója vagy Mandala – a végtelen harmónia kifejezője; Másik értelmezés szerint a vallásos tanok és a világi dolgok közötti kölcsönös függőségét jelképezi.
1952-ben a Buddhisták Világszervezete két új szimbólumot fogadott el:[4] a nyolcküllős dharmacsakra és az ötszínű buddhista zászló, amelyet Srí Lankán terveztek az 1880-as években.[5]
