A Wikimédia Commons tartalmaz [[Commons:Category:German language|Deutsch IPA: [dɔɪ̯tʃ]]] témájú médiaállományokat.
A német a germán nyelveknyugati ágába tartozó nyelv. Körülbelül 90[1]-98[2] millió ember anyanyelve, s további 80[3] millió ember tanult nyelve, ezért a világ legfőbb nyelvei közé tartozik. Az Európai Unióban a németet beszélik a legtöbben anyanyelvként. A világ második legfontosabb tudományos közvetítője, s a kutatások és fejlesztések harmadik legjelentősebb nyelve.[4] Világszinten minden tizedik könyvet német nyelven adnak ki.[5]
A német nyelv három nemet különböztet meg: a hímnemet, a nőnemet és a semlegesnemet. Mindegyikhez tartozik névelő, a 'der', a 'die' és a 'das' (ilyen sorrendben).
Idegen nyelvekből felvett szavak az adott nyelv alapján kapják nemüket, vagyis megtartják azt, de németül nem biztos hogy olyan neműek lennének. Így állnak elő olyan nyelvtani dilemmák, mint például az, amikor a latinból származó Virus szó neme lehet német ízlés szerint hímnemű, avagy megtarthatja a semlegesnemet, mint a latinban.[6] A biológiai értelemben vett vírus többnyire semleges-, míg a számítógépes vírus inkább hímnemben fordul elő. A szótárak általában mindkét lehetőséget jelölik.
Névszóragozás
A német nyelv négy esetet használ: alany, tárgy, részes, birtokos (lat.: Casus Nominativus, Casus Accusativus, Casus Dativus és Casus Genitivus). A főneveket nem, csak azok névelőjét (akár határozott, akár határozatlan), illetve a jelzőket (melléknevek) ragozza, tehát pl. den grünen Belt, „azt zöldet öv”. Az ún. gyenge ragozású fönevek -en végződést kapnak ha esetbe tesszük őket, pl. „In Namen des Vaters, des Sohns und des Heiligen Geisstes” (Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében). A szavak többes szám részes esetben (D) -n/-en végződést kapnak, kivéve ha a többes számban alapból n/en-re végződik a szó, pl. die Häuser (a házak), részes esetben den Häusern, de die Möglichkeiten (a lehetőségek), részes esetben den Möglichkeiten.
Egyesszám részes esetben (D) a hím-, és semlegesnevű főnevek, (amelyek nem -er/-el/-en szóképzőragokra végződnek pl. Vater) szabadon választhatóan -e ragot kaphatnak, pl. dem Sohn(e), mit einem Wort(e), mit dem Mann(e). Ez a rag ma már főként állandósult szókapcsolatokban fordul elő, pl.: im Jahre, zu Hause, im Werte (von), im Zuge stb.
der
die
das
die
N
der
die
das
die
A
den
die
das
die
D
dem (+ a főnév végén -e)
der
dem (+ a főnév végén -e)
den+ a főnév végén -n/en
G
des+ a főnév végén -s/es
der
des+ a főnév végén -s/es
der
A mellékneveket e szabály alapján ragozza, ahogy az a fentebbi „den grünen Belt” esetében is látszik: a Belt (öv) szó hímnemű, amelyet tárgyesetbe teszünk, így der-ből den lesz, ezt az alakot veszi fel a 'grün' (zöld) jelző is, így lesz belőle grünen.
Melléknevek
A német a legtöbb indogermán nyelvhez hasonlóan a mellékneveket egyezteti a jelzett tárggyal nemben, számban, esetben. A melléknévfokozás a következő:
schön (szép)
schöner (szebb) mn.+er
am schönsten (legszebb) am+mn.+sten
Természetesen ez alól vannak kivételek, például a jó-jobb-legjobb = gut-besser-am besten.
Igeragozás
Az igeragozásban az E/1 és az E/2 igealakok meghatározzák a személyt, vagyis nincs még egy olyan személy ahol ugyanígy hangzana az ige. Ezek megértéséhez tehát nem volna szükséges a személyes névmás, hiszen az igealak alapján más nem is lehet, ennek ellenére a németben általában minden személynél az alannyal együtt mondjuk és írjuk az igét.
A szabályos igeragozást a schreiben (írni) ige ragozásával szokás szemléltetni, a rendhagyót a sein létigével.
schreiben
sein
ich
schreibe
bin
du
schreibst
bist
er/sie/es
schreibt
ist
wir
schreiben
sind
ihr
schreibt
seid
sie/Sie
schreiben
sind
Igeidő 6 (vagy szigorú értelemben véve, a folyamatos alakkal együtt 7) van: Jelen, egyszerű múlt, bef. múlt, bef. régmúlt, jövő 1., jövő 2.. Ezen kívül külön ragozás van a felszólításra, a feltételesre és a függőbeszédre. Az erős igék egyszerű múltban (lat, ném.: Præteritum) megváltoztatják tőhangjukat, némelyik más alakokban is, pl. a jelenben, a konjunktiv II (feltételes) igealakban is. A bef. múltakban a gyenge igékre jellemző ge-ige-(e)t alak helyett ge-ige-(e)n lesz.
Minden prepozíció más esetet (leggyakrabban tárgyesetet) von maga után, és az utána használt esetnek gyakran jelentésmódosító szerepe van. A nyelvtanulók számára talán ez a német nyelvtan egyik legbonyolultabb része.
A tág értelemben vett német nyelvnek (nyelveknek, nyelvjárásoknak) két nagy változata van:
az alnémet (németül Niederdeutsch vagy Plattdeutsch, saját nevén Nedderdüütsch vagy Plattdüütsch). Az északon beszélt alnémet hangrendszerében (és egyes nyelvjárások esetében nyelvtanában is) olyan jelentős mértékben különbözik a délebben beszélt Hochdeutschtól, hogy annak használói ezt nem is értik, ezért ma az alnémet önálló nyelvnek tekinthető.
és a szűkebb értelemben vett német nyelv (lásd alább, németül Deutsch), amely a felnémet nyelvek egyike.
A szűkebb értelemben vett német nyelv
A szűkebb értelemben vett német nyelv (németül Deutsch) a felnémet nyelvek egyike.
A köznyelvben kissé zavaros módon[7] gyakran Hochdeutschnak is nevezik, keverve a szabályos irodalmi német nyelv nevével, a Standarddeutsch-csal.
Két nagy csoportra (németül Hochdeutsche Mundarten) osztható:
Történetileg a német nyelvek (nyelvjárások) két nagy csoportra oszthatók: felnémet nyelvjárásokra ill. alnémet nyelvjárásokra. A felnémet nyelvjárások közé mindazok a germán nyelvjárások tartoznak, amelyekre a korai középkorban hatással volt a 2. vagy ófelnémet hangeltolódás:[8] ilyen egyrészt az alemann, a bajor, a keleti, a rajnai és a középső frank, másrészt a középnémet nyelvjárások. A két csoportot gyakran két külön dialektusra osztják: szűkebb értelemben vett felnémetre és középnémetre. Azokat a kontinentális nyugati germán nyelvjárásokat, amelyek nem, vagy csak csekély mértékben vettek részt a 2. hangeltolódásban, az alnémet nyelvjárások közé soroljuk: például (alsószász, alsófrank).
A nyelvjárások területi egységesítését a középfelnémet nyelvben szerették volna látni. Ez a nyelv volt az udvari költészet nyelve a 13. században, azonban a költők ezirányú igyekezete csak részben sikerült; mivel egy olyan korban tevékenykedtek, amikor a lakosságnak csak elenyésző része volt írástudó. Ezért az újfelnémet irodalmi nyelv csak a késő középkor és a korai újkor területi nyelvjárásainak egységesülésével jöhetett létre.
Míg a legtöbb európaiország irodalmi nyelve a fővárosában használt nyelvjárásból fejlődött ki, addig a mai irodalmi német nyelv kompromisszumot képez a közép- és felnémet nyelvjárások között.
Észak-Németországban főként a reformáció következményeként, az irodalmi német nyelv lett a hivatalok és az oktatás nyelve. Ez az új hivatalos nyelv kiszorította az ott beszélt alnémet nyelvjárásokat: a Plattdeutsch és az alsófrank nyelvjárást. A Hanza-szövetség virágzása idején a középalnémet nyelvjárás terjedt el az Északi-tenger és a Balti-tenger partvidékén. A holland nyelv az alsófrank nyelvjárással együtt az alnémet nyelvjáráshoz tartozik. Az önálló államiságra való törekvés miatt, és a birodalmi szövetségből való részleges kiválás miatt sem sikerült itt az irodalmi német nyelvnek kiszorítania az alnémet nyelvjárásokat. Ezekből fejlődött ki később a holland-flamand nyelv.
Luther Márton1521-ben fordította le az Újszövetséget, majd 1534-ben az Ószövetséget az akkor még kialakulóban levő újfelnémet nyelvre. Ez a keleti középnémet színezetű irodalmi nyelv erősítette Luther vallásos jelentőségét több generáción át. Észre kell azonban vennünk, hogy Luther ez irányú jelentősége az újfelnémet irodalmi nyelvre hosszú ideig túlértékelt volt. Már a 14. század óta fokozatosan kezdett kialakulni egy országosan is ismert irodalmi nyelv, amelyet korai újfelnémet nyelvként is ismerünk. A mai modern irodalmi nyelv kialakulása a 17. századra nagyrészt lezártnak tekinthető. Az úgynevezett betűhalmozás18. századi kiküszöbölésével az íráskép általában véve változatlan maradt.
Az (irodalmi) német nyelv története négy szakaszra osztható fel:
A teutsch (német) szó a germán thioda (melléknévi alakja: thiodisk) szóból származik, amelynek jelentése nép. Ez a szó eredetileg a nem latinul beszélő nép nyelvére vonatkozott. A frank elnevezés a 9. század óta már nem volt egyértelmű, mivel a nyugati frank törzsek a későbbi Franciaországban átvették az ott letelepedett népek nyelvét, másrészt Franciaország keleti részén nemfrank törzsek is letelepedtek, mint például alemannok, bajorok, türingiaiak és alsószászok.
A főnevek nemének eredetéről: a régi germánok a tárgyakhoz és az állatokhoz is hímnemű, nőnemű vagy semlegesnemű tulajdonságokat rendeltek. Például a macska (die Katze) mint élőlény nőnemű, de ennek kandúrja (der Kater) már hímnemű, a kutya (der Hund), mint élőlény hímnemű, de ennek szukája (die Hündin) nőnemű.
Az 1960-as évektől egy bizottság saját érvei szerint összhangba akarta hozni a német nyelvű országok helyesírását. Az eredmény, amelyet az 1990-es évek végén hoztak nyilvánosságra, az lett, hogy tudatosan különbségek maradtak meg: például a Geschoss az Geschoß maradt Ausztriában. Svájcban viszont a ß nem használatos, helyette ss-t írnak.
Emellett igen sok összetett igét angol mintára különírandóvá tettek, amivel – kritikusok szerint – ezeket az önálló jelentéssel bíró szavakat gyakorlatilag megsemmisítették, ezzel szegényítve a nyelvet (például alleinstehend, allein stehend = egyedülálló vagy egyedül álló). Ahol eddig a szóösszetétel határán lévő 3 azonos mássalhangzót 2-re redukálták, most kiírják, kötőjellel is elválaszthatják, mint a magyarban.
Általában törekszik az olvasás szerinti kiejtésre.
A német helyesíráson jelenleg is reformok sorát hajtják végre.
Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!
A szó végi e-t nem ejtik nyíltan, hanem mindig az ún schwa hanggal, amelynek fonetikus írásképe [ə], és kiejtésben laza ajakkal kiejtett, rövid, hangsúly nélküli „ö”-nek felel meg (dialektusonként eltérhet)
Kettős mássalhangzók előtti magánhangzó megrövidül és e esetén mélyül, példa: Ebbe kiejtése [ˈɛbə], az eben kiejtése [eːbn̥]. Maga a kettős mássalhangzó rövidebb, mint magyarban lenne.
Duisburg város nevét IPA: [ˈdyːsbʊɐ̯k]-nak (dűzburk) kell ejteni (kivétel!)
Idegen szavaknál sokszor megtartják a forrásnyelv írásmódját (Genie [ʒe'niː], Journal [ʒʊɐ'na:l])
Magyartól eltérő betűk:
Német írásmód
Magyar megfelelő
ä
[ɛ]
äu
[ɔɪ]
ch
veláris vagy uvuláris frikatíva [ç] (mint a magyar technika szóban) / [x] (mint az Ahmed szóban)
ei
[ae] (Ausztriában, Magyarországon és Bajorországban [ɛɪ], például Einstein németül [aenʃtaen], Ausztriában [ɛɪnʃtɛɪn])
eu
[ɔɪ], például deutsch [dɔɪtʃ]
ie
[iː]
s
[ʃ] / [s] / [z], az s utáni hangzótól függ (sp-, st--nél [ʃ]-nek ejtendő a szó elején Spiel [ʃpiːl], Start [ʃtaʁt]; magánhangzó előtt [z] sehen [ˈzeːən], Nase [ˈnaːzə]; különben [s] Obst [ɔpst]; Rostock [ˈʁɔstɔk])
sch
[ʃ]
ss
[s]
ß
[s]
tsch
[t͡ʃ]
v
[f] (ritkán, főleg latin eredetű szavakban [v], reservieren [ʁezɛɐ'viːɐn̥])
Kelemen Béla: Magyar–német nagyszótár. Német–magyar nagyszótár. Ungarisch-deutsches Großwörterbuch. Deutsch-ungarisches Großwörterbuch. Reprinted in Budapest, 1929 (Athenaeum) erschienenen Ausgabe. Budapest, Könyvmives Könyvkiadó, 2003. ISBN 963-9262-11-0. Geb., 978/949 S. (Dt–Ung.: ISBN 963-9262-10-2)
↑Marten, Thomas; Sauer, Fritz Joachim, eds. (2005) (in German). Länderkunde – Deutschland, Österreich, Schweiz und Liechtenstein im Querschnitt [Regional Geography – An Overview of Germany, Austria, Switzerland and Liechtenstein]. Berlin: Inform-Verlag. p. 7. ISBN 3-9805843-1-3.
↑National Geographic Collegiate Atlas of the World. Willard, Ohio: R.R Donnelley & Sons Company. April 2006. pp. 257–299.
↑Azért zavaros a Hochdeutsch kifejezés, mert egyaránt használják (nyelvészetileg helytelenül) „standard német”, „irodalmi német nyelv”, ill. (nyelvészetileg helyesen) „felnémet nyelvek” értelemben. A felnémet nyelvek nyelvészeti kifejezés, és magába foglalja többek közt az önálló jiddis, ill. a pennsylvaniai német(pennsilfaanisch) nyelveket is. A nyelvészet a „Hochdeutsch”, azaz „felnémet” szót földrajztudományi értelemben használja: a hoch szó a német nyelvterület déli, magasan fekvő részeire utal, az északi, alacsonyan fekvő, platt területekkel szemben. A Hochdeutsch kifejezés tehát egyrészt értéksemleges, másrészt a német nyelveknek egy egész csoportjára, s nem egyetlen változatára utal.
Ez a sablon az európaikontinensen (szigorúan véve a Balti-tenger és a Fehér-tenger összekötő csatorna fehér-tengeri bejáratának és a Donazovi-tengeri torkolatának vonalától nyugatra) használt jelenleg is élő, beszélt nyelveket foglalja össze függetlenül attól, hogy melyik nyelvcsaládba tartoznak.
Van néhány vitatott állapotú nyelv, ezek ugyan kihaltak, de újjáélesztették őket, és néhányan használják másodlagos, ritkán elsődleges nyelvként: korni, lív, manx.
