A Valletta közelében lévő Paolában egy, a 20. század elején véletlenül felfedezett barlangrendszerben több, mint 7000 ember maradványait tárták fel. A körülbelül 500 négyzetméter összterületű neolit kori hipogeum földalatti templomegyüttese világ legrégebbi temetkezési és kultikus helyei közé tartozik. A temetkezőhely legkorábbi részei feltételezhetően i. e. 3000 körül épültek, majd a helyet 1300 éven keresztül folyamatosan bővítették. Eredetileg feltehetően csak szentélynek készült, de már a legkorábbi időktől sírkamra szerepét töltötte be. Ez a kor egyetlen ismert földalatti építménye. A több, mint 10 méter mélyen fekvő barlangrendszer számos kamrából, folyosóból és fülkéből áll. A termek kialakításakor csak kőszerszámokat használtak. A legfontosabb helyiségeket boltívekkel díszítették, falaikban oldalsó helyiségeket alakítottak ki. A szentély a nekropolisz közepén helyezkedik el, az ásatások során előkerült tárgyak áldozatok bemutatására és jóslásokra utalnak. A legismertebb leletek közé tartozik az „Alvó hölgy szobra”, aki valószínűleg papnő lehetett.
Valletta egy tengerbe nyúló 60 méter magas sziklán helyezkedik el. Falai mögött több száz műemlék található, ezért az 55 hektáron fekvő város a világ egyik legkoncentráltabb történelmi területe. A Máltai lovagrend nagymestere Jean Parisot de La Valette alapította 1566-ban miután sikerült visszaverniük a törökök ostromát. A korra jellemző módon megerősített város mai képét is a lovagrendnek köszönheti, védműveit két építész Francesco Laparelli és Ġlormu Cassar tervei alapján 1566 és 1571 között emelték. A bástyázott, erődítményszerű falakkal körbevett város sakktábla-szerkezetű utcahálózattal rendelkezik. Műemlékei a késő reneszánsz és a barokk korban épültek. A város legfontosabb épületei a két udvarral rendelkező nagymesteri palota, a barokk stílusban épült Miasszonyunk-templom, amit hálából emeltek a törököktől való megmenekülés után, és a johannita lovagok temetkezési helyeként használt 1573 és 1578 között épült, mennyezetfreskókkal díszített Szent János-társkatedrális, a város főtemploma. Miután a lovagok 1798-ban elhagyták a szigetet a városban nem történtek komolyabb átalakítások, ezért a templomok, paloták, színházak és terek megőrizték eredeti formájukat.
Védett terület: 3,15 ha, puffer zóna: 167 ha, hivatkozás: 132
A máltai megalitikus templomok i. e. 4000 és i. e. 2000 között épültek. A templomok az újkőkori ember első bonyolult építményei, tervezésben, kivitelezésben és építési technológiában mindegyik önálló, egyedi fejlesztés eredménye. A világörökségi helyszínhez eredetileg csak a Gozón található Ġgantija két temploma tartozott, de később kibővítették Ħaġar Qim, Mnajdra, Tarxien, Ta'Ħagrat és Ta'Skorba építményeivel is. A hét épületegyüttesből valószínűleg a Ġgantija-templom a legrégebbi, korát 6000 évre becsülik. Az ásatások során előkerült nem helyi eredetű tárgyak arra utalnak, hogy a templomok egyfajta földközi-tengeri zarándokhelyek lehettek. A dupla falú építmények több, 10 méternél hosszabb patkó alakú kamrákból állnak, a kamrák egy belső udvar körül helyezkednek el. Három hely, Mnajdra, Ħaġar Qim és Tarxien templomai egyedülálló spirális díszítéssel rendelkeznek. Ezek közül az egyik, Ħaġar Qim lehetett az legutolsó amit a szigeteken építettek, 12 méter magasságot elérő homlokzatait i. e. 2000 körül emelhették.
