Egy év kihagyás után tért vissza Hollandia és Jugoszlávia. Visszalépett viszont Görögország és Olaszország, így összesen húsz dal versenyzett. A görögök azután léptek vissza, hogy már kiválasztották az indulójukat: PolinaWagon-lit című dala képviselte volna az országot, és a fellépési sorrendben a 18. lett volna.
Először fordult elő, hogy királyi vendégek is megtekintették a műsort. V. Harald norvég király (ekkor még koronaherceg), felesége Szonja királyné, és gyermekeik, Márta Lujza hercegnő és Haakon koronaherceg is jelen volt.
Ekkor adták elő a dalfesztivál történetének ötszázadik dalát, ez a luxemburgot képviselő kanadai Sherisse Laurence által előadott L'amour de ma vie volt.[1]
A fellépési sorrenddel kapcsolatos érdekesség, hogy 1979, 1981, 1982, 1983, 1984 és 1985 után hetedszer történt meg, hogy Norvégia és az Egyesült Királyság egymást követte a fellépés során, ráadásul mindig ugyanabban a sorrendben. (1980-ban pedig csak Németország került a kettő közé.)
A szavazási rendszer megegyezett az 1980-as versenyen bevezetettel. Minden ország a kedvenc 10 dalára szavazott, melyek 1-8, 10 és 12 pontot kaptak. A szóvivők növekvő sorrendben hirdették ki a pontokat.
A szavazás nagyon egyoldalú volt. Belgium rögtön az élre állt, és mindegyik zsűritől pontot kapva, végig fölényesen vezetve diadalmaskodott. Ez volt Belgium első – és eddig egyetlen – győzelme. Az első, 1956-os Eurovíziós Dalfesztiválon részt vevő hét alapító ország közül utolsóként sikerült győzniük.
Az énekesnő, Sandra Kim mindössze tizenhárom éves volt ekkor, bár ő a szervezőknek azt állította, hogy tizenöt éves, ahogyan azt a dalban is énekli. Ezzel ő a dalverseny történetének legfiatalabb győztese. Ez a rekord valószínűleg soha nem fog megdőlni, mert 1990 óta érvényben van az a szabály, hogy csak tizenhat éven felüliek lehetnek jelen a színpadon.