Ezt a szócikket tartalmilag és formailag is át kellene dolgozni, hogy megfelelő minőségű legyen. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz. Ha nincs indoklás a vitalapon, bátran távolítsd el a sablont!
Az Újvilág térképe 1596-ból (Theodor de Bry: America sive Novus Orbis respectu Europaeorum inferior globi terrestris pars)
A földrajzi felfedezések kora a 15. századtól, a portugál Tengerész Henrik fellépésétől a 18. század végéig tartott. Európai kultúra kiterjesztése és a globalizáció kezdete. Összefoglalóan azt az időszakot nevezzük, amelynek eredményeként a nyugat-európai civilizáció a 15. századtól tengeri utakon elérte, majd zömmel uralma alá hajtotta a Föld Európán, a Közel-Keleten és selyemúton kívüli területeit. Ekképpen nem soroljuk a nagy földrajzi felfedezések közé sem az Ázsia belsejébe indított szárazföldi expedíciókat (például Marco Polo útját), se a többi, nem európai civilizációk felfedezéseit (például Jung-lö expedícióit), se a nyugat-európai népek azon felfedezéseit, amelyek eredményei a 15. századra feledésbe merültek, és nem épültek be az európai kultúrába (például a vikingek nyugati útjait). A földrajzi felfedezések kora a portugálok és a spanyolokatlanti-óceáni útjaival kezdődött. E két nemzethez a 15. század végén csatlakoztak az angolok, majd később a hollandok és a franciák is. A gyarmatosítás és a merkantilizmus széles körben elterjedtek Európában. E korszak alatt számos olyan területet fedeztek fel, amelyek korábban ismeretlenek voltak az európaiak számára, bár a legtöbb lakott volt. Nem európai nézőpontból értelmezve a felfedezések kora a hódítók és a betolakodók érkezését jelenti.
A globális felfedezések a portugál felfedezésekkel kezdődtek Madeira-szigetek és az Azori-szigetek felfedezése Afrika partjainál, a tengeri útvonal felderítése India felé 1498-ban, kasztíliai korona nevében Kolumbusz Kristóf transzatlanti útjai 1492 és 1502 között, Fernão de Magalhães és Juan Sebastián ElcanoFöld körbehajózása 1519–1522-ben. Ezek a felfedezések számos Atlanti-, Indiai- és Csendes-óceánon áthajózó, valamint Amerikába, Ázsiába, Afrikába és Ausztráliába irányuló expedíciókhoz vezettek, melyek a 19. század végéig folytatódtak, és a 20. század elején a sarki régiók felfedezésével fejeződtek be.
Az európai tengerentúli felfedezések a globális kereskedelem és az európai gyarmati birodalmak felemelkedéséhez vezettek, a régi világot (Európa, Ázsia és Afrika) és az Újvilágot (Amerika és Ausztrália) a Kolumbiai Tőzsde létrehozásával kapcsolták össze, növények, állatok, élelmiszerek, emberi populációk (beleértve a rabszolgák), a fertőző betegségek és a kultúra széles körű átadása a keleti és a nyugati félteke között. Ez a történelem egyik legjelentősebb globális eseménye volt az ökológia, a mezőgazdaság és a kultúra területén. A felfedezés kora és a későbbi európai felfedezések lehetővé tette a világ globális feltérképezését, ami új világnézetet és távoli civilizációkat eredményezett, de olyan betegségek terjedését is eredményezte, amelyek elpusztítottak olyan népcsoportokat, amelyek korábban nem érintkeztek Eurázsiával és Afrikával, valamint a rabszolgaságot, a kizsákmányolást, a katonai hódításokat és a gazdasági életet, illetve Európa és a telepesek dominanciája az őslakosok felett. A felfedezések lehetővé tették a kereszténység kiterjesztését az egész világon a missziós tevékenység terjedésével, és ez lett a világ legnagyobb vallása.
A felfedezések okai és feltételei
Késő középkori kereskedelmi útvonalak
Az ókori és középkori kereskedelmi útvonalak drágábbá és bizonytalanabbá válása
A 15. századra az arabok lényegében monopolizálták az India és Kína illetve Európa közötti közvetítő kereskedelmet, méghozzá úgy, hogy ők maguk kizárólag a genovaiakkal és a velenceiekkel kereskedtek, ami ezen itáliai városok rendkívüli meggazdagodásához vezetett.
Az Ázsiából érkező javakért Európa zömmel nemesfémekkel (arany, ezüst) fizetett, azonban a nemesfémbányákat (elsősorban Magyarországon és Csehországban) a 15. századra gyakorlatilag leművelték, e nemesfémek ára felszökött.
Ráadásul a hagyományos, ókori és középkori kereskedelmi útvonalak a korábbinál bizonytalanabbakká és drágábbakká váltak, mikor a terjeszkedő Oszmán Birodalom először a kereskedelem hagyományos, szárazföldi útjait vágta el, majd Konstantinápoly1453-as bevétele után ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger keleti medencéjét is. Az Oszmán Birodalom a kereskedelmi vámokat jelentősen megemelte, szinte teljesen ellehetetlenítve a kereskedelmet Indiával, Kínával és Délkelet-Ázsiával.
Egyre kifizetődőbbnek látszott a nagy haszonkulccsal dolgozó közvetítő kereskedőket kihagyva közvetlenül felvenni a kapcsolatot Indiával, továbbá a jóformán csak hallomásból ismert Kínával és Dél-Ázsia egyéb, alapvetően fűszerszállítóként számon tartott térségeivel. Ehhez azonban az óceáni hajózásra, a több hónapos, vagy akár éves utakra alkalmas vízi járművekre és helymeghatározó eszközökre, emellett pontosabb térképekre volt szükség.
A Földközi-tengeren bevált, lapos fenekű gályák és az északon divatos, nehézkes koggék egyaránt alkalmatlanok voltak az óceáni hajózásra. Európa számára a megoldást egy új hajótípus, a karavella hozta el. A portugálok ezt a hajótípust valószínűleg arab hajók másolataiból fejlesztették ki, miként a part menti hajózás tudományát is az araboktól tanulták el.
A partok elhagyásához a navigációs ismeretek jelentős fejlesztésére és új navigációs eszközökre is szükség volt. A 15. századra az alábbi eszközök használatát kezdték el elsősorban a portugál és a spanyol hajósok:
iránytű, amit az arabok közvetítésével ismertek meg;
az i. e. 255-ben megalkotott, majd hosszú időre elfelejtett armilláris gömb ugyancsak az araboktól jutott vissza Európába
Ezen eszközök többsége bevallva-bevallatlanul a gömb alakú Föld tulajdonságait használta ki. A 14. század sorban Itáliában elkezdődött reneszánsz nyitottabbá tette az embereket, és az antik műveltség újjászületésével megismerték többek között a Földet gömb alakúnak képzelő Ptolemaiosz elgondolásait is. Az új térképek közül az egyik leghíresebb Toscanellifirenzei csillagász 1474-es világtérképe). Az első földgömböt Martin Behaim nürnbergi tudós 1492-ben készítette el. A térképészeti ismeretek fejlődése alapozta meg a földrajzi felfedezéseket.
Ideológiai alapok
A 15–16. századi felfedezések ideológiai hátterét a keresztény hit terjesztésének eszméje és „János pap legendás országának" keresése adta.
A 14. század legkomolyabb portugál eredménye a Kanári-szigetek (újra)felfedezése, és részleges gyarmatosítása volt.
A 15. század leglényegesebb felfedezései a portugálokhoz és a spanyolokhoz köthetőek. A 15. századi portugál expedíciókat az alábbi négy szakaszra oszthatjuk:[1]
1415–1460: Észak- és Nyugat-Afrika partvidékének felfedezése
Észak- és Nyugat-Afrika partvidékének felfedezése (1415–1460)
Észak- és Nyugat-Afrika partvidékének felfedezése egyértelműen Tengerész Henrik nevéhez köthető, aki anyagilag is jelentősen támogatta az expedíciókat.
1460-ban meghalt Tengerész Henrik, és ezzel a felfedezők lendülete csaknem egy teljes évtizedre megtorpant.
A Guineai-öböltől a Jóreménység fokáig (1469–1488)
1469-ben a portugál király, V. Alfonz kereskedelmi szerződést kötött Fernão Gomes lisszaboni kereskedővel. A szerződés értelmében Gomes öt (melyet később egy évvel meghosszabbítva hat) évre megkapta a felfedezések jogát a Guineai-öböl partszakaszán, melyért cserébe a Korona az éves 100 mérföldnyi (kb. 161 kilométer) partfeltárás kötelező penzumát kötötte ki. Gomes Tengerész Henriktől eltérően üzleti alapon, hivatásszerűen szervezte az expedíciókat, és hajói a Korona által előírtnál jóval nagyobb partszakaszt derítettek föl. Hajósai, Pedro Escobar és João de Santarém1470-ben felfedezték São Tomé és Príncipe szigeteit, egy másik hajósa, Fernão do Pó pedig 1471-ben felfedezte a mai Bioko szigetét. Szintén Fernão Gomes egyik hajósához, Lopo Gonçalveshez köthető az Egyenlítő átlépése (1473), és ugyancsak portugál hajósok fedezték fel Annobón szigetét is. A Guineai-öböl partvidékén (az Elefántcsontparton, a Rabszolgaparton, a Borsparton és az Aranyparton, ahogy ezeket a területeket elnevezték) a portugálok kereskedelmi telepeket alapítottak. Az utak és a telepek kiépítésének költségeit az elefántcsont és az újonnan megismert guineai bors bőségesen fedezte. Felfedezéseinek fő gazdasági jelentősége az volt, hogy a portugálok ezzel közel kerültek a nyugat-afrikai aranylelőhelyekhez.
1488-ban Bartolomeu Dias megkerülte a Vihar-fokot (Cabo das Tormentas), amelynek később II. János portugál király a Jóreménység foka (Cabo da Boa Esperança) nevet adta, annak érdekében, hogy ösztönözze az Indiai-óceán felé irányuló további expedíciókat.
Ugyanebben az évben, 1488-ban Pêro da Covilhã vezetésével expedíció indult. Pêro da Covilhã és társa, Afonso de PaivaSantarémből indultak útnak azzal a céllal, hogy felderítsék, miképp folyik a kereskedelem az Indiai-óceánon. Barcelonát és Nápolyt érintve Rodoszra hajóztak, majd mór kereskedőnek mondva magukat onnan Alexandriába, Kairóba, majd Ádenbe vitorláztak. Itt útjaik szétváltak: de Paiva Etiópiába, míg da Covilhã India irányába indult el. Da Covilhã felderítette az Arab-tengert, elérte Sofalát és Indiába is eljutott.[2] Ez a két expedíció készítette elő Vasco da Gama tengeri útját Indiába.
1497. július 8-án Vasco da Gama négy hajóval hagyta el Portugáliát. Elődei tanácsára a Zöld-foki-szigeteknél eltávolodott az afrikai partvidéktől, és a nyílt tengeren át hajózott dél felé, így széles ívben érkezett el a Jóreménység fokához, kikerülve a veszélyes viharokat. Miután délről megkerülte Afrikát, annak keleti partján észak felé hajózva 1498-ban elérte Mozambik kikötőjét, ahonnan az arab kereskedők hatásköre kezdődött. Szintén 1498-ban Vasco da Gama eljutott Zanzibár szigeteihez is, amelyet 1503-ban a portugálok elfoglaltak. Ezután még északabbra, Mombasába érkezett, ahol konfliktusba keveredett az őslakosokkal, aminek következtében gyorsan távozott. Vasco da Gama továbbra is északra tartott, és hamarosan Malindi városába érkezett, ahol a helyi szultán barátsággal fogadta a portugálokat. Innen egy arab révkalauz segítségével indult Indiába, és az Indiai-óceánon átkelve 1498. május 20-án eljutott Kálikut kikötőjébe. Da Gama fűszerekkel megpakolt hajóival 1498. augusztus 29-én indult vissza Kálikut kikötőjéből Portugáliába, figyelmen kívül hagyva a helyiek tanácsát arra vonatkozóan, hogy az időjárási feltételek a monszun miatt nem alkalmasak a hajózásra. A monszun és a skorbut miatt a portugál hajók fáradságos utazás után csak 1499 nyarán tértek vissza Lisszabonba, ahol a király és a nép lelkesen fogadta a felfedezőket.
Brazília felfedezése (1500)
1500. február 25-én Pedro Álvares Cabral India felé indult, ám a tervezett útvonalnál jóval nyugatabbra sodródott, és 1500. április 22-én elérte Brazília keleti partjait. A tordesillasi szerződés értelmében a portugál Korona nevében birtokba vette a területet, majd kelet felé fordulva folytatta útját India felé, ahova 1500. szeptember 13-án el is ért.
Az alcáçovasi, a tordesillasi és a zaragozai szerződések
A tordesillasi szerződés (1494) és a zaragozai szerződés (1529)
A spanyolok és a portugálok tehát már 1479-ben megállapodtak néhány terület felosztásáról, és területi érdekeltségeikről. Ezt a megállapodás fejlesztette tovább a VI. Sándor pápa 1493-ban kiadott, Inter Caetera kezdetű bullája, amely a két ország érdekszféráját egy vonallal választotta el. E vonal az Azori-szigetektől és a Zöld-foki-szigetektől 100 "leugával" nyugatra húzódott, körülbelül a nyugati hosszúság 38°-án.[3] A portugálok azonban elégedetlenek voltak ezzel a vonallal, és tárgyalásokat kezdeményeztek annak nyugatabbra tolásáról. Az új vonalat az 1494. június 7-én, a spanyolországi Tordesillas városában aláírt tordesillasi szerződés az Azori-szigetektől és a Zöld-foki-szigetektől 370 "leugával" (kb. 2000 km-rel) nyugatra (a nyugati hosszúság 46° 37′-én) rögzítette. A szerződés értelmében az ettől nyugatra eső területek a spanyolok, míg az ettől keletre esők a portugálok érdekszférájába kerültek. A szerződést, amely a többi európai hatalmat lényegében kizárta a felfedezésekből és a gyarmatosításokból, VI. Sándor pápa szentesítette. Ez a szerződés volt az első, amelyet a világ felosztására kötöttek. Az eredeti tordesillasi szerződés csak körülbelül két évtizedre oldotta meg az akkor ismert világ felosztásának problémáját. Az új földrajzi felfedezések, különösen MagellánFöld körüli útja (1519–1522), illetve az új tengeri hatalmak (Anglia, Hollandia, Franciaország) megjelenése először módosítandóvá, majd végül érvénytelenné tették a szerződést. A módosítás a spanyolok és portugálok közötti hatévi tárgyalást követően 1529-ben, a zaragozai szerződéssel történt meg. Ebben az indonéz szigetvilágon keresztül is meghúzták érdekhatáraikat. Később, a 17. században, Anglia, Franciaország és Hollandia gyarmati terjeszkedésével a tordesillasi szerződés végleg érvényét vesztette.
1518-ban Juan de Grijalva a kubai Matanzasból indulva feltérképezte a Mexikói-öböl majdnem 1000 km-es szakaszát a mai Tabasco-vidék és a Pánuco folyó torkolata között. Felfedezte a Cozumel szigetet, és az egyik első olyan európai volt, aki közelebbről is megismerkedett az azték civilizációval.
A spanyolok nagy lendülettel fogtak Közép- és Dél-Amerika gyarmatosításához, és hamarosan (1521-ben) leigázták az aztékokat, majd (1533-ban) megdöntötték az Inka Birodalmat is.
1519 és 1522 között Magellán legénysége a világon elsőként kerülte meg a Földet (útközben felfedezve egyebek között a Magellán-szorost és a Fülöp-szigeteket). Bár maga Magellán 1521-ben a bennszülöttekkel harcolva meghalt a Fülöp-szigeteken, legénységének egy kis része visszatért Spanyolországba.
A gyarmatosítók útvonalait sokáig meghatározta az északkeleti passzátszél, amivel nyugat felé át tudtak kelni az óceánon. Ezért Észak-Amerika gyarmatosítását jóval később és lassabban kezdték el. Ráadásul ezeket a területeket (közvetlenül kiaknázható nemesfémkincs hiányában) a délieknél jóval kevesebbre is értékelték, és így az északi szubkontinensnek csak a déli felén vetették meg a lábukat.
1526 végén Pizarróék újra megpróbálkoztak, és ezúttal a San Juan-folyónál különváltak. Almagro visszatért Panamába erősítésért, Pizarro letáborozott, az expedíció kalauza, Bartolomé Ruiz pedig továbbhajózott dél felé. Ezzel ő lett az első olyan európai, aki a Csendes-óceánon keresztezte az Egyenlítőt, és ugyancsak ő került elsőként kapcsolatba az Inka Birodalommal. Visszafordult, felvette Pizarro csapatát, és az ecuadori partok előtti Gallo-szigeten táboroztak le. Pizarro tizenhárom társával továbbment a Guayaquili-öbölbe, ahonnan először pillantottak meg egy inka várost, Tumbest. A Santa-folyóig hajóztak.
1505: a portugálok megalapítják Ceilão gyarmatot Ceylon szigetén.
1505: I. Mánuel portugál királyFrancisco de Almeidát nevezte ki India első alkirályává (ez az Indiai-óceánon zajló kereskedelem szabályozásával megbízott személy címe volt). Az alkirályi címet viselő Almeida célja az volt, hogy erődöket építsen a nyugat-indiai partokon, továbbá, hogy fejlessze a Portugália és India közötti kereskedelmet. Szintén 1505-ben Francesco de Almeida megtámadta, és meghódította Kilwát és Mombasát.
1509: az indiai Diunál a portugál flotta szétverte a muszlim-mameluk hajóhadat.
1510: Afonso de Albuquerque portugál hajós és India alkirálya meghódította az India nyugati partján fekvő Goát, mely Portugália indiai hatalmának központjává épült ki.
1781–1801 között Felix de Azara feltérképezte és leírta a Río de la Plata vidékét
Holland felfedezések
A Barents-expedíció menedéke, amelyben átteleltek a sarkvidékenHenry Hudson amerikai útjai (1609-ben holland, 1610-ben angol zászló alatt)
Willem Barents holland hajós és felfedező, az északi sarkvidéki expedíciók úttörője volt, aki Szibériától északra kereste a feltételezett Északkeleti átjárót. Északról akarta megkerülni Novaja Zemlja szigetét. Hollandia újra és újra kereste a tengeri utat, amelyen a hajói akadálytalanul eljuthatnak az ázsiai kereskedelmi központokba. Barents útjai során fedezte fel 1596-ban a Spitzbergákat, majd utolsó útján életét vesztette.[4] Az expedíció áttelelő faházát és benne Barents levelét később a norvég Elling Carlson 1871-ben megtalálta.[5]
Martin Frobisher három expedíciója (1576, 1577, 1578) közül az elsőn az északnyugati átjárót keresve a Baffin-szigettől délre fölfedezte a róla elnevezett Frobisher-öbölt. John Davis 1585-ben angol kereskedők támogatásával indult az északnyugati átjáró megkeresésére, de csak a róla elnevezett Davis-szorost fedezte fel.
Sir Walter Raleigh és Richard Grenville 1585-ben újabb területet fedezett fel Észak-Amerika keleti partvidékén. Az itt alapított gyarmatot I. Erzsébet tiszteletére Virginiának nevezték el.
1595-ben Walter Raleigh kenuval felhajózott az Orinocón, de a legendás Eldorádót nem találta.
William Baffin 1615–1616-ban fölfedezte a Baffin-szigetet, és felderítette a Hudson-öblöt. Kudarcai után több mint száz évig senki sem próbálkozott az északnyugati átjáró felderítésével.
John Strong 1690 januárjában partra szállt a Falkland-szigetekhez tartozó Sebald-szigetek Bold Cove nevű pontján. Felfedezte és elnevezte a „Falkland-csatornát”, amiről később a szigetek nevüket kapták.
A nagy földrajzi felfedezések óriási jelentőségűeknek bizonyultak, hiszen alapvetően formálták át az európai civilizáció világképét, kultúráját, társadalmát és gazdaságát. Amerika, az úgynevezett "Újvilág" felfedezése jelentőségét mutatja, hogy 1492-es felfedezésével lezárult a középkor, és megkezdődött egy modernebb időszak, az újkor.
Amerika felfedezése hatalmas jelentőséggel bírt, és leginkább itt bontakozott ki a gyarmatosítás. Az új kontinensen hatalmas mennyiségben fordultak elő a könnyen kibányászható nemesfémek, és óriási ültetvények kialakítására alkalmas földek álltak rendelkezésre. Mindez az európaiak számára – Ázsiával ellentétben – birtokba vehető volt. Az itt található kultúrák technikai szempontból sokkal alacsonyabb szinten álltak, mint az európaiak, így a vas- és tűzfegyverek birtokában könnyű volt a kő- és fafegyverekkel védekező indiánok leigázása. Az indián népesség különböző szintű kultúrákat hozott létre a kontinensen:
A közép-amerikai Yucatán-félszigeten egykor virágzó maja kultúra (piramisok, fejlett matematikai és csillagászati ismeretek) az európaiak érkezése idejére már lehanyatlott.
Az aztékok a 15. században hozták létre a Közép-Amerika nagy részére kiterjedő birodalmukat. Intenzív földművelést folytattak, kukoricát, babot, tököt, paradicsomot, kakaót, gyapotot és dohányt termesztettek. A ránk maradt források sokszínű kézműiparról, építészetről, élénk kereskedelemről és megtervezett városokról tanúskodnak.
Az inkák az Andok hegyeiben teraszos, öntözéses művelést folytattak. A despotikus uralkodó hatalmas birodalmat hozott létre. Fegyvereik kezdetlegesek voltak, fából és kőből készültek.
A hódítók kis csapatokkal is gyorsan elfoglalták az őslakók hatalmas birodalmait, mivel az indiánok nem ismerték a fémeket és a puskaport. Cortés ötszáz katonával hódította meg az Azték Birodalmat, Pizarro pedig csupán százötven emberrel igázta le az inkákat. A spanyolok (és Brazíliában a portugálok) bányákat és ültetvényeket létesítettek. A munkaerőt Afrikából elhurcolt afroamerikaiakkal biztosították.
Az európaiak pusztításai, illetve az általuk behurcolt betegségek (pestis, tuberkulózis, stb.) következtében az amerikai indián lakosság jelentős része meghalt.
A világkereskedelem kialakulása
A földrajzi felfedezések hatására alakult ki a kontinensek közti világkereskedelem. Európából elsősorban iparcikkeket, fegyvereket és alkoholt szállítottak a fejletlen Afrikába, ahol többnyire rabszolgákat, drágaköveket és elefántcsontot vásároltak. Európából Amerikába szintén iparcikkeket, valamint az Afrikában megvásárolt rabszolgákat vitték. A rabszolgákkal műveltették meg az amerikai ültetvényeket, valamint az itt található nemesfémet Európába szállították. Amerikából számos új, az európaiak számára korábban ismeretlen növény érkezett: kukorica, burgonya, paradicsom, tök, bab, kakaó, dohány, ananász, vanília, kaucsuk, gyapot. Ázsiából Európába továbbra is érkeztek luxuscikkek (selyem, fűszerek, tea), amiért nemesfémet, de egyre növekvő mértékben iparcikkeket is szállítottak.
Ezzel párhuzamosan megszűnt a levantei kereskedelem monopóliuma, így az ezt ellenőrző Oszmán Birodalom helyzete is megrendült. A legfontosabb kereskedelmi útvonalak és a világgazdasági vérkeringése a Mediterráneumból az Atlantikum térségébe tevődött át. A világkereskedelem központja Velence és Genova helyett Németalföld, majd a 17. századtól Anglia lett.
Az összetett, hatalmas területeket felölelő kereskedelem könnyítése érdekében létrejöttek az első tőzsdék, kereskedőtársaságok és bankok.
Manufaktúrák kialakulása
Az európai iparcikkek iránt megnövekedett keresletet a céhes ipar keretein belül már nem lehetett kielégíteni, ezért kialakultak a manufaktúrák. A manufaktúrákban bérmunkásokat alkalmaztak, akiknek a céhekkel ellentétben nem a teljes munkafolyamatot, csak egy-egy lépést kellett elsajátítania. A munkamegosztás révén a manufaktúrák olcsóbban és többet termeltek, mint a korábbi céhek.
Árforradalom Európában és kontinentális munkamegosztás
A felfedezéseket követően óriási mennyiségű nemesfém áramlott Európába. Ez értékének csökkenését (inflációt) és a termékek árának folyamatos emelkedését idézte elő (árforradalom). Főleg a mezőgazdasági termékek ára nőtt, mivel az erősen iparosodó és Európa keleti felénél jóval sűrűbben lakott Nyugat-Európa már nem tudta elég élelemmel ellátni népességét. Ennek következtében Nyugat-Európa mind több mezőgazdasági terméket importált főként Kelet-Közép-Európa országaiból, és cserébe iparcikkeket szállított oda. Európán belül tehát nyugaton alakultak ki a centrumországok, míg Közép-Kelet-Európában a félperiféria országok, keleten a periféria országok, és kialakult a kontinentális munkamegosztás. Kelet-Közép-Európa és Kelet-Európa országaiban ez a feudális rend megszilárdulásához, míg Nyugat-Európában a polgárosodás és a korai kapitalizmus kialakulásához vezetett.
Spanyolország hanyatlása, Anglia felemelkedése
Bár Spanyolországba óriási mennyiségű arany és ezüst áramlott be, a spanyolok nem aknázták ki a felfedezésekkel járó lehetőségeket. A kinccsel a spanyol arisztokrácia nem a gazdaságot fejlesztette, hanem eltékozolta azt. Az ország nagyhatalmi státusza így csak rövid ideig tartott, és 1588-ban a spanyol armada veresége után a világtengerek feletti uralom Anglia kezébe került.
Népességnövekedés
A 16. századra a lakosság száma kétszeresére emelkedett Európában, a népesség száma főleg az Atlanti-partvidék országaiban nőtt meg.