Az ókori Görögország vagy antik Görögország fogalmát – mivel sem földrajzilag összefüggő ilyen terület, sem ilyen államalakulat nem létezett – a közvélemény és a tudomány igen rugalmasan használja. A fogalomnak alapvetően két értelme lehet:
Geometrikus díszítésű szűrőcsésze, i. e. 8. század
Az ókori görög civilizáció történetének (ókori görög történelem) nincs rögzített vagy általánosan elfogadott kezdeti és záró időpontja. Az ókori görög történelem a közhasználatban gyakran a Római Birodalom előtti egész írott görög történelmet jelenti, a szűkebb értelmezés azonban ennél precízebb. Hagyományosan a görög történelmet az első olimpiai játékoktól (i. e. 776) számították. Ez a poliszok kora, amelynek az i. e. 6. századtól kezdődő időszakát a klasszikus görög civilizáció koraként emlegetik. Sok történész azonban ma az ókori görög történelem kezdetét a görög sötét kortól számítja, sőt egyes szerzők beleértik a görögül beszélő mükénéi civilizációt is, amely az i. e. 12. század közepe körül omlott össze. A legtöbben úgy tartják, hogy az azt megelőző, nagy hatású minószi civilizáció oly mértékben különbözött a későbbi görög kultúráktól, hogy azt külön kell kezelni.
A történettudomány erősen megkülönbözteti a mükénéi Görögország, a trójai háború korát a klasszikus görög civilizáció korától (a poliszok kora és a hellenisztikus Görögország), amelynek kultúrájából az európai civilizáció kifejlődött. A kettő közötti görög sötét korban ugyanis a kultúra annyira lehanyatlott, és olyan népcserék mentek végbe, hogy az írásbeliség eltűnt és új írást kellett átvenni a föníciaiaktól.
A modern görög tankönyvekben az „antik idők” egy nagyjából ezeréves időszak, ami Mükéné katasztrófájától a római hódításig tart. Ezt a hosszú időszakot négy korszakra bontják művészeti stílusuk és kultúrájuk alapján. Az első a görög sötét kor kb. i. e. 1100-800-ig. Ebben a korban a művészek geometriai formákat – négyzeteket, köröket, vonalakat – alkalmaznak az amforák és egyéb cserépedények díszítésére. Az archaikus időszak kb. i. e. 800-500 között azokat az éveket jelenti, amikor a művészek nagyobb szabadon álló, merev, szent tartású szobrokat készítenek álomszerű "archaikus mosollyal". A klasszikus periódusban i. e. 500-323 között a művészek tökélyre fejlesztik azt a "klasszikus" stílust, amire azóta is példaként tekintünk (ld. Parthenón). A hellenisztikus korszakban, amely Nagy Sándor hódításait és halálát (i. e. 323) követte a római hódításig (i. e. 146), a hellén civilizáció elemei elterjedtek EgyiptomtólBaktriáig.
Hagyományosan csak az önálló görög poliszok történelmét, a poliszok korát tekintették klasszikus görög kornak, amelynek vége a történészek hagyományos konvenciója szerint Nagy Sándor halála, i. e. 323-ban. A következő időszak a hellenisztikus Görögország kora, majd ezt követi a római Görögország, Görögország beolvadása a Római Birodalombai. e. 146-ban. Ma már azonban sokan nem beszélnek a hellenisztikus korszakot megelőző külön klasszikus korról, hanem a poliszok korát és a hellenisztikus korszakot egyaránt a klasszikus görög civilizáció korába sorolják. Sőt, néhányan ebbe a római uralom jelentős részét is beleértik, egészen a kereszténység 3. századi felemelkedéséig.
Források
Az ókori Görögország vizsgálata a források gondos vizsgálatát igényli. Azok a történészek és politikai írók, akiknek munkái fennmaradtak, nevezetesen Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón, Démoszthenész, Platón és Arisztotelész többnyire athéniak vagy Athén-pártiak voltak. Ezért tudunk sokkal többet Athén történelméről és politikájáról, mint bármely más városéról, és amiért szinte semmit sem tudunk néhány város történelméről. Továbbá ezek az írók majdnem teljesen a politika-, had- és diplomáciatörténetre koncentrálnak, elhanyagolva a gazdaság- és társadalomtörténetet. Minden görög történelemvizsgálatnak meg kell küzdenie a források ezen korlátjával.
A legkorábbi civilizáció, amely a mai Görögország területén feltűnt, a Kréta szigetén virágzó minoszi civilizáció volt kb. i. e. 2500 és i. e. 1450 között. Nagyon keveset tudunk a minoszi emberekről, még a nevük is modern kori névadás eredménye Minósz, a legendás krétai király után. Úgy tűnik, nem indoeurópai nép(ek) voltak, nyelvük, az eteokrétai írása lehet a megfejtetlen lineáris A írás. Alapvetően tengeri kereskedő nép voltak. Bár eltűnésük oka bizonytalan (bár egyesek úgy gondolják, a Théra vulkánkitörése vetett véget civilizációjuknak), mindenesetre egy, a szárazföld felől érkező mükénéi görög invázió zárta le történetüket.
A mükénéi Görögország (nevezik bronzkori Görögországnak is) a késő helládikusbronzkor civilizációja. A görögök Égei-tengerhez való érkezésével kezdődött i. e. 1600 körül, és a bronzkori civilizáció i. e. 1100 körüli összeomlásával végződött. Homérosz epikája és a görög mitológia nagy része erről a történelmi korszakról szól. Ez a periódus nevét a peloponnészosziArgolisz északnyugati részén található Mükénéről kapta, ami ma fontos régészeti lelőhely.
A mükénéi civilizációt egy katonai arisztokrácia irányította. A mükénéiek i. e. 1400 körül kiterjesztették uralmukat a minószi civilizáció központjára, Krétára, és átvették egyik írásukat, a lineáris A-t a saját korai görög nyelvük számára. A mükénéi írást lineáris B-nek hívjuk.
A mükénéi nemeseket kaptársírokba(tholoi) temették. Ezek nagy kör alaprajzú kamrák voltak magas boltozatos tetővel, kővel szegett széles bejárattal. Gyakran temettek el az elhunyttal tőrt vagy más hadifelszerelést. A nemeseket gyakran temették aranymaszkkal, tiarával, páncéllal és drágakővel díszített fegyverekkel. Halottaikat ülve temették, és a nemesek egy részét mumifikálták.
A mükénéi civilizáció i. e. 1100 körül összeomlott. Számos várost kifosztottak és az egész környék a történészek által adott néven az ún. sötét korszakba merült. Ezalatt az időszak alatt Görögországot a népesség és írásbeliség hanyatlása jellemezte. A görögök maguk ezért a hanyatlásért a görögök egy újabb csoportjának beözönlését, a dór inváziót tették felelőssé, bár ezt a nézetet csak csekély számú régészeti lelet támasztja alá.
A mükénéi civilizáció összeomlása egybeesett több közel-keleti birodalom bukásával, köztük a legjelentősebbekével, a Hettita Birodaloméval és az Egyiptomi Birodaloméval. Mindez valószínűleg a vasfegyverekkel hadakozó tengeri népek inváziója miatt történt. Amikor a dórok Görögországba érkeztek, nekik szintén elsőrangú vasfegyvereik voltak, amikkel könnyedén elsöpörték a már amúgy is meggyengült mükénéieket. Az ezt követő időszakot összefoglalóan görög sötét kornak hívjuk.
A régészet a civilizáció összeomlásáról tanúskodik ebben a korban. A mükénéiek nagy palotáit és városait lerombolták vagy elhagyták. Eltűnt a görög írásbeliség. A cserépedények egyszerű, geometriai díszítésűek szemben a figuratív mükénéivel. Az emberek kevesebb számú, kisebb településen éltek, ami éhínségre, népességcsökkenésre utal. A régészeti lelőhelyekről hiányoznak a külföldi áruk, ami a minimálisra csökkent nemzetközi kereskedelmet jelzi. A külföldi hatalmak közötti kapcsolat is megszakadt ekkor, ami a kulturális fejlődés vagy bármiféle növekedés eltűnéséhez vezetett.
Királyok uralkodtak a korszakon, amíg egy arisztokrácia nem helyettesítette őket, amit egy idő múlva néhány helyen egy arisztokrácián belüli arisztokrácia (az elit elitje). A háborús taktika súlypontja a lovasság felől erősen a gyalogság felé tolódott. Olcsósága és helyi elérhetősége miatt a vas helyettesítette a bronzot, mint a szerszámok és fegyverek anyaga. Az egyenlőség lassan kifejlődött az egyes társadalmi rétegek között, ami számos király trónfosztásához és a család megerősödéséhez vezetett.
Családok elkezdték rekonstruálni a múltjukat, hogy vérvonalukat visszavezessék a trójai háború hőseihez, különösen Héraklészhez. Bár ezek többnyire csak legendák voltak, néhányukat felkapták a Hésziodosz-iskola költői. A legtöbb ilyen költemény elveszett, kivéve néhányat, olyanoké, mint a milétoszi Hekataiosz vagy az argoszi Agészilaosz. Úgy tartják, Homérosz epikája tartalmaz bizonyos mennyiségű, a sötét korból eredő szájhagyományt. Homérosz írásainak történeti helyessége erősen vitatott.[forrás?]
Az i. e. 8–i. e. 4. század közötti korszak politikai alapegysége az önálló görög városállam, a polisz volt. A politika szó szerint a polisz dolgait jelenti. Minden polisz független volt, legalábbis elvileg. Egyes poliszok alávetettjei lehettek másoknak – egy gyarmat hagyományosan igazodott anyavárosához (metropolisz), vagy teljesen a másoktól függő kormányzat alatt élhettek – az Athén felett uralkodó harminc zsarnokot Spárta ültette a nyakukba a peloponnészoszi háború után. A névleges legfőbb hatalom azonban mindig az adott poliszon belül volt megtalálható. Azt jelentette mindez, hogy amikor a görögök háborúba indultak (például a Perzsa Birodalom ellen), akkor ezt mindig szövetség formájában tették. Szintén bőséges lehetőség volt a Görögországon belül egymás ellen vívott háborúkhoz.
A háború folytatására és a további perzsa támadások megakadályozására Athén i. e. 477-ben megalakította a Déloszi Szövetséget. Kezdetben minden polisz hajókkal és katonákkal járult hozzá a közös hadsereghez, de idővel Athén megengedte a kisebb tagállamoknak – később kötelezte őket arra –, hogy pénzt adjanak neki, hogy ő állítsa ki helyettük a hajókvótájukat. A szövetségből való kilépést általában büntették, a kezdetben Déloszon elhelyezett szövetségi kincstárat pedig idővel Athénbe vitték, a még erősebb athéni ellenőrzés érdekében. Pejoratív kifejezéssel a szövetséget „Athéni Birodalomnak” nevezték.
Még tartott a perzsa háború i. e. 458-ban, amikor háború tört ki a Déloszi Szövetség és a Spárta vezette Peloponnészoszi Szövetség között. Némi harc után, ami egyik félnek sem hozott igazán eredményt, i. e. 447-ben harmincéves békét kötöttek, de i. e. 431-ben újra harcok kezdődtek, kitört a peloponnészoszi háború. Ennek történetét Thuküdidész(A peloponnészoszi háború története) és Xenophón(Hellénika) műve mondja el. A háború, közben néhány éves fegyverszünettel, i. e. 404-ben Athén teljes vereségével ért véget.
A háború nagy pusztítást hagyott maga után. Ezután Spárta hegemóniája következett, aki átengedte a Perzsa BirodalomnakJóniát és Ciprust a korinthoszi háború (i. e. 395–i. e. 387) befejezéseként. A mindezzel való elégedetlenség Thébait támadásra sarkallta. Katonai vezetőjük, Epameinóndasz döntő vereséget mért Spártára a leuktrai csatábani. e. 371-ben, amivel Thébai lett Görögország hegemón hatalma. i. e. 346-ban Thébai segítségül hívta Makedónia királyát, II. Philipposzt, miután képtelen volt legyűrni Phókiszt az ellenük vívott háborújában. Philipposz könnyedén elfoglalta a kimerült görög városállamokat, kiterjesztve hatalmát Görögországra, megkezdve a Makedón Birodalom kiépítését.
Philipposz meggyilkolása után húszéves fia, Alexandrosz követte a makedón trónon i. e. 336-ban, aki az apja által tervbe vett Perzsia elleni hadjáratra indult, hogy ezen túl meghódítsa a világot. Néhány év alatt a világ addigi legnagyobb birodalmát hozta létre. Még fiatalon, i. e. 323-ban halt meg Babilonban, ekkortól számítjuk a poliszok korának végét és a hellenisztikus kor kezdetét.
Korai athéni érme, ie 5. századból (British Museum)V. Philipposz makedón uralkodó ("Görögország kedvence") a királyi diadémmal.
A görög történelem hellenisztikus periódusa Nagy Sándor halálával kezdődik i. e. 323-ban és a görög félsziget Róma általi annektálásával végződik i. e. 146-ban. Bár a római uralom nem szakította meg a hellenisztikus társadalom és kultúra folyamatosságát, ami lényegében változatlan maradt a kereszténység felemelkedéséig, de véget vetett a görög politikai függetlenségnek. A hellenizmus idején a tulajdonképpeni Görögország – azaz a mai modern Görögország területének – relatív fontossága a görögül beszélő világban élesen zuhant. A hellénisztikus civilizáció nagy központjai Alexandria és Antiokheia – a Ptolemaioszi Egyiptom, illetve a Szeleukida Szíria fővárosa – voltak.
A görög poliszok feletti makedón uralom megszakításokkal létezett, Athén, Rhódosz, Pergamon és mások lényegében függetlenek voltak és csatlakoztak az Aitóliai Szövetséghez, hogy azok is maradjanak. Az Akháj Szövetség, bár névlegesen a Ptolemaioszok alávetettje volt, lényegében megőrizte függetlenségét, és Dél-Görögország nagy részét ellenőrizte. Spárta szintén független maradt, de általában elutasította, hogy bármilyen szövetséghez csatlakozzon.
II. Ptolemaioszi. e. 267-ben rábeszélte a görög városokat, hogy lázadjanak fel a Makedónia ellen, ami a kremonidészi háborúhoz vezetett (Kremonidész az athéniak vezetője volt). A háborúban a görögök vereséget szenvedtek, Athén elveszítette függetlenségét és demokratikus berendezkedését. Ez Athénnak, mint politikai tényezőnek a végét jelentette, bár a legnagyobb, leggazdagabb, legkulturáltabb város maradt Görögországban. Makedónia i. e. 225-ben legyőzte Kósznál az egyiptomi flottát, és az égei szigeteket is uralma alá hajtotta. Makedónia i. e. 222-ben legyőzte és annektálta Spártát – most fordult elő először, hogy egy idegen hatalom elfoglalta Spártát.
A makedón V. Philipposz volt az utolsó görög uralkodó, akinek megvolt a tehetsége és a lehetősége, hogy egyesítse Görögországot és megvédje az állandóan növekvő római hatalommal szemben. A bábáskodásával i. e. 217-ben megkötött naupaktoszi béke véget vetett a Makedónia és a görög szövetségek közötti konfliktusnak, és ekkor ő uralta egész Görögországot Athén, Rhódosz és Pergamon kivételével.
Philipposz i. e. 215-ben szövetségre lépett Karthágóval – ekkor folyt Hannibál itáliai hadjárata – Róma ellenségével. Róma azonnal elcsábította az achaiai városokat Philipposz névleges fennhatósága alól és szövetséget kötött Rhódosszal és Pergamonnal, ami ekkor Kis-Ázsia legerősebb hatalma volt. Az első makedón háborúi. e. 214-ben kezdődött, és i. e. 205-ben ért véget.
A görögök szerencséjére Flaminius mértékletes ember volt, és csodálója a görög kultúrának. Philipposznak át kellett adnia a flottáját, római szövetségessé kellett lennie, de egyébiránt mellőzték. Flaminius i. e. 196-ban az iszthmoszi játékokon kihirdette minden görög város függetlenségét, bár római helyőrség került Korinthoszba és Khalkiszba. De a Róma által ígért szabadság illúzió volt. A görög városokat egy új szövetségbe tömörítették, és a demokráciát mindenhol Rómával szövetséges arisztokratikus rezsimek váltották fel.
Görögország annyira lehanyatlott katonailag, hogy Róma könnyedén elfoglalta i. e. 187-től kezdődően. Viszonzásul a görög élet pedig elfoglalta Rómát. Bár a római uralmat Görögországban hagyományosan KorinthoszLucius Mummius általi kifosztásától, i. e. 123-tól számítják, Makedónia már római uralom alá került i. e. 168-ban, Perszeusz makedón királyAemilius PaullustólPüdnánál elszenvedett vereségével. A rómaiak a területet négy kisebb köztársaságra osztották, majd i. e. 146-ban Makedónia hivatalosan római provincia lett Thesszaloniké fővárossal. A többi görög városállam fokozatosan végül hűségadót kezdett fizetni Rómának, amivel de jure is véget ért autonómiájuk. A rómaiak helyi közigazgatást hagytak a görögöknek, nem téve kísérletet a meglévő politikai struktúrák eltörlésére. Az Agora Athénban továbbra is a politikai és polgári élet színtere maradt.
Caracalla dekrétuma212-ben – az antoninusi alkotmány – Itálián kívülre is kiterjesztette a római polgárjogot minden szabad felnőtt férfira, ténylegesen egyenlő státusba emelve a provinciák lakosságát Róma városáéval. A dekrétum fontossága inkább történelmi, mint politikai. Megteremtette az integráció alapját az egész Mediterráneumban, ahogy ez korábban történt Latium és egész Itália esetén. A Rómával már integrálódott olyan társadalmaknak, mint Görögország, szerencsét hozott, ellentétben a túl távoli, túl szegény, vagy egyszerűen csak túl ellenséges provinciákkal, mint Britannia, Palesztina vagy Egyiptom. Caracalla dekrétuma nem elindította a folyamatokat, ami hatalom Itáliából és nyugatról Görögországba és keletre való áthelyeződéséhez vezetett, hanem inkább csak felgyorsította azokat, megteremtve az alapját Görögországnak Európa és a Mediterráneum fő hatalmává emelkedéséhez a középkorban.
A szépségre és a harmóniára érzékeny görögök igen változatos formavilágot teremtettek a kerámiakultúrában. Az ókori csészék, tálak, korsók és urnák formája mai napig felfedezhető a kerámiaművességben. A görög vázák nem közönséges használati tárgyak voltak, hanem rangos műalkotások. Az archaikus korból való vázák díszítési stílusa követi a szobrászatban és a festészetben kimutatható szabályokat: a szereplők arca és lába oldalnézetben, míg a mellkas elölnézetben látható.
Egyetlen korai civilizáció sem tartotta olyan nagy becsben a zene művelését, mint Görögország. Az ókori Hellászban a zene uralta a vallási, művészi, erkölcsi és tudományos életet. A művelt, előkelő embert „muzikális”-nak nevezték. A nagy drámaírók és a költők mindannyian jártasak voltak a zene és a tánc művészetében. Saját hangszere is volt az országnak: a kithara, ami nemzeti jelképnek számított. A legjobb kitharaművészeket komoly társadalmi kiváltságok illették. A városállamok fénykorában, a virágzó athéni demokráciában pedig szinte mindenki számára nélkülözhetetlen volt a gondosan irányított zenei nevelés, mivel ők ismerték fel a zene szellemre, lélekre, jellemre gyakorolt hatását. Az első ismert zenei hangversenyre is Görögországban került sor: Kr. e. 586-ban Apolló templomában.
A görög kultúrában minden tudományos eredmény a filozófia területén jelentkezett. A filozófia szó eredeti jelentése: „a bölcsesség szeretete”, ami magában foglalta a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás legváltozatosabb törvényeinek tudományos magyarázatát. Az első filozófusok, a materialisták természetfilozófusok voltak, az i. e. 7-6. században. A természet törvényeivel, az anyaggal (görögül matéria) foglalkoztak. A világ szerintük anyagokból jött létre és azokból is áll. Legfőbb képviselőjük Hérakleitosz volt. Ő a tüzet őselemnek nevezte. Megállapította azt is, hogy a dolgok és a jelenségek ellentétéből épül föl a világ ez a dialektika. Az i. e. 5. században Démokritosz már az atommal foglalkozott.
A demokrácia létrejötte alaposan befolyásolta a filozófiai nézeteket is. Megjelentek a szofisták, akik azt vallották, hogy a Földön lévő dolgok nagyrészt emberi megállapodás eredményei. Jelszavaik: „Mindennek mértéke az ember.”, „Minden viszonylagos.”, „Mindennek az ellentéte is igaznak bizonyítható.”, „Tőlünk független objektív igazságok nincsenek.” Az erkölcsi szabadságot hirdették.
Platón
Az athéni Szókratésszel kezdődött meg a görög filozófia klasszikus korszaka, ő számít a filozófiai etika megalapozójának. Filozófiájának középpontja a jó (agathron) természetének meghatározása és az erény (araté) vizsgálata. Szókratész a jót és a rosszat vizsgálta, hogy a gyakorlatban azt alkalmazni lehessen.
Szókratész saját filozófiáját mint maieutikát (bábáskodást) jellemzi: nem állít ismeretet, hanem elősegíti a beszélgetőtársát abban, hogy saját magától találjon rá. Tanítványa, Platón műveiben megfogalmazta a filozófia legtöbb máig meghatározó problémáját. Arisztotelész, Platón tanítványa, Nagy Sándor tanítója létrehozta saját filozófiai tanintézetét (Líceum). Az ő tanaira épült szinte az egész középkori filozófia, de az újkori filozófia is sokat merített belőlük. Filozófiáját szisztematikusan építette fel, amit tudományosan igyekezett alátámasztani.
A hellenisztikus filozófiában az ember boldogsága került előtérbe.
Két fő irányzata a sztoikus és az epikureus filozófia. A sztoicizmus legfőbb képviselője a kitioni Zénón volt, aki a Tarka Csarnokban (Sztoa Poikilé) fogadta tanítványait. Általános jelszavai: „Légy hű magadhoz!”, „Élj az ész érvei szerint!”. A sztoikus tanítás szerint a nagy érzelmeket el kell kerülni, ezek észszerűtlen és értéktelen dolgok. El kell jutni az apáthiába, a szenvedélyességmentesség állapotába. A társadalmi tevékenységek során kell az érzelmeket levezetni. A világot el kell viselni, de ha valaki erre képtelen, az megölheti magát. Az epikureista filozófia megalkotója Epikurosz. Ez olyan filozófiai irányzat, amely ellentétes a sztoicizmussal, és optimista felfogást hirdet. A boldogságra törekszik, ezt tűzi ki életcélul. Ezt egy pozitív úton lehet elérni, ami egyszerűbb: csupán az erényes életen keresztül valaki a kellemes életet eléri. Azonban van egy negatív út is, amelyben a zavaró mozzanatokat kell kiküszöbölni, pl. halálfélelem, vagy az istenekben való hit. Ha ezeket sikerül leküzdeni, akkor eljutunk a zavartalan lelki nyugalomba, az ataraxiába. Az epikureus bölcsek baráti társaságban társalogtak, politikai tevékenységektől elzárkózottan. Jelszavuk: „Élj elrejtőzve!”
Tudomány és technológia
Az ókori görögök sokat vettek át az őket megelőző keleti civilizációktól, de náluk sokkal magasabb fejlettségi szintet értek el – az európai gondolkodás bölcsőjeként nevezhetjük. Ennek forrása a keleti despota államoknál szabadabb és haladóbb társadalmi rendszer, a demokratikus államok olyan táptalajt nyújtottak a gondolkodásnak (amit kezdetben egyet jelentett a filozófiával) és az abból kinövő tudományoknak, mint addig sehol másutt. Például rabszolgákat ők is alkalmaztak, de ennek ellenére ők is előszeretettel alkalmazták tudományos eredményeiket a termelésben.
Matematika
Arkhimédész a sokszögekből való közelítés módszerét használta a π értéknek meghatározására
Általános vélekedés tudománytörténészek körében, hogy a görögök voltak az első olyan nép, akik a gyakorlati alkalmazásokhoz nem kötődő, elméleti igényű matematikát is művelték. Felosztották aritmetikára, sík- és térgeometriára, trigonometriára, később algebrára. Az egyiptomiak, a babiloniak és a föníciaiak ismereteire alapozva fejlesztették azokat tovább. Kitűnt a fogalmak és bizonyítások precíz pontossága, ami a többi tudomány számára is példát mutatott.
Csillagászat
A csillagászatot is már a matematikával próbálták megalapozni.
Az alapjait Egyiptomból és Babilóniából tanulták el, de kiválasztották annak racionálisabb részét.
Tudták hogy a Föld gömb alakú, kerületét meghatározták. (Eratoszthenész) Felismerték hogy a Hold fénye csupán visszatükröződés. Arisztarkhosz azt is kimondta, hogy a Föld a Nap körül kering, miközben saját tengelye körül forog (de ez a nézete nem terjedt el).
I. e. 432-ben Metón naptárreformot tanácsolt: egy napév hosszát rendkívül egyszerű mérőeszközökkel 365 és 5/19 napnak határozta meg.
Térképeiken már használtak szélességi és hosszúsági köröket. Tengerészeik a Nap, a Hold, a csillagok és a széljárások alapján navigáltak, fontos műszerük volt a mélységmérő ón.
Orvostudomány
A hippokrateszi eskü szövege latinul egy 1595-ben kiadott műben
Az orvostudomány vált el először a többi tudományágtól, az i. e. 5. század végén. Hippokratész és iskolájának munkássága a leginkább kiemelkedő (a hippokratészi eskü napjainkban is él). Orvostudományuk nagyrészt a tapasztaláson alapult, de sokáig nem mentesült a filozófiai spekulációktól (a betegség okát a hideg, meleg, száraz, nedves egyensúlyának felborulásában keresték). De tapasztalásaikat egyre pontosabb kórtörténeti gyűjteményekbe foglalták, ami nagy előrelépés volt az orvostudományban. A betegség lefolyása alapján prognózist alkottak. A kezelést vizsgálat előzte meg, az arcot, a tüdő zörejét szabad füllel, a belső szervek elváltozásait tapintás útján, ugyanígy következtettek a lázra; majd a váladékokat, salakanyagokat vizsgálták meg. Legkorábban a sebek és a törések gyógymódjait tapasztalták ki, így ez lett a legelőrehaladottabb orvosi terület. Például ha a törött láb a másik lábbal nem egyenlő hosszúságúra forrt össze, azt már a gyógyítás kudarcának tartották.
Belgyógyászat: tisztítószerek, fürdők, masszázs, életmód. A lélektani hatásoknak is nagy figyelmet szenteltek.
Fizika
tanulmányozták a hajókormányt, a vitorlákat, az evezők legmegfelelőbb elhelyezését
Héron leírt egy gőzgömböt (egy gömbön két ellenkező irányba néző hajlított cső helyezkedik el, a gömbbe forró gőzt engedve az vadul forogni kezd = a gőzgép korai elődje)
Akusztikában kiemelkedő sikereket értek el; felfedezték a húr hossza és a hang magassága közötti kapcsolatot (Pitagorasz), a hang a levegő rezgése által keletkezik, ezeket felhasználták az építészetben (színházak) is
ismerték „Héraklész ércének” erejét, amelyet lelőhelyéről a Magnészia hegységről neveztek el (mágnesnek). Foglalkoztak már a statikus elektromossággal is (Thalész rájött hogy a borostyán (görögül: élektron) száraz anyaggal dörzsölve apróbb tárgyakat vonz magához).
Mérnöki tudomány
A görög városok fejlődésével azokat el kellett látni különböző közművekkel, védőfalakkal. Ezek során felgyülemlett tapasztalatok a mérnöki tudományok fejlődéséhez vezetett.
Az építészet fejlődése serkentőleg hatott a geometriára, a statikára, a különböző emelők fejlődésére.
Ennek Arkhimédész volt az egyik legnagyobb mestere: a rudak súlypontjával, rendszerek egyensúlyával és úszótestekkel foglalkozott. Az ő találmánya volt az úgy nevezett arkhimédészi csavar. (Neki tulajdonítják a mondást : „ adjatok egy szilárd pontot és kimozdítom helyéből a világot”.)
Ismerték és nagy hatásfokkal használták a csigákat.
A kikötők védelmére akár 30 méteres mélységben is lefektetett hullámtörőket építettek, ezzel példát adva a kikötő építésre.
12 000 férőhelyes színházak, amiket a völgybe építettek; mocsaras talajra épített súlyos épületek, hidak, csatornák, alagutak. Hogy milyen magas fokra jutott építészetük azt bizonyítják máig álló épületeik.