Makarskától légvonalban 30, közúton 38 km-re délkeletre, Közép-Dalmáciában, az 1063 méter magas Matokit-hegy lábánál, a Rastok-, a Jezero- és a Bunina-mezőktől körülvéve, Vrgorac középkori vára alatt fekszik. A hegyen álló várat egykor Vrhgoracnak nevezték és magas fekvéséről kapta a nevét. Jelentősége abban állt, hogy fontos útvonalak kereszteződésében feküdt, melyek a tengermelléket a belső területekkel kötik össze.
Vrgorac község története a régmúltban gyökerezik. Területe a régészeti leletek tanúsága szerint már az ókorban is lakott volt. A térség első ismert népe az illírek egyik törzse a dalmátok voltak, akik a magaslatokon épített, jól védhető erődített településeikben laktak. Jelenlétüket számos várrom, halomsír és a különféle leletek, szerszámok, fegyverek, pénzek, ékszerek és településmaradványok igazolják. Két Banján talált bronzkori fibulát és karkötőt a spliti régészeti múzeumban őriznek. A rómaiak hosszú ideig tartó harcok után csak az 1. században hódították meg ezt a vidéket. Az illírek elleni 9-ben aratott végső győzelem után békésebb idők következtek, de római városiasodás csak érintőleges hatással volt erre a térségre. A legközelebbi város Narona volt, melynek vonzáskörzetébe ez a terület is beletartozott. A ritka szakrális római leletek egyike a Jupiternek szentelt áldozati oltár, melyet a 18. században Martiničeva kula toronyvárának falában találtak befalazva és ma a plébánia gyűjteményében található. A horvát törzsek a 7. század végén és a 8. század elején telepedtek le erre a területre, melynek itt maradt lakosságát magukba olvasztották. Vrgorac középkori várát már 950 körül említi Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a birodalom kormányzásáról írt művében mint neretvánok kenézségének Paganiának a részét képező rastokai zsupánság székhelyét.
Írott dokumentumban 1444-ben „Vergolaz” alakban Stjepan Kosača herceg oklevelében említik először, mint a Radivojević-Jurjević család uralma alatt álló Gorska Župa egyik fontos települését. A középkor számos emléke maradt fenn a község területén erődítmények, szakrális és lakóépületek formájában. A község néhány temetőjében 14. és 15. századi sírkövek is találhatók. A régi metszetek szerint egykor magát Vrgoracot is pártázatos, lőréses, négyszögletes tornyokkal megerősített erődfalak vették körül. A horvát méltóságok kezén Vrgorac középkori várának is jelentős védelmi szerepe volt. A török a 15. század második felében, 1477 körül szállta meg ezt a vidéket, mely 1690-ben szabadult fel végleg a több mint kétszáz éves uralma alól. A korabeli ábrázolások szerint a török uralom idején dzsámi és minaret is állt a településen. A hívek lelki szolgálatát a zaostrogi kolostor ferences szerzetesei látták el. 1694-ben a dzsámit katolikus templommá építették át, majd ennek a helyén épült fel 1913-ban az Angyali Üdvözlet templom. Még ma is hét toronyvár maradványa található a város területén, melyeket részben beépítettek a régi lakóházakba.
A török uralom után a város a Velencei Köztársaság része lett. A török uralom végével a környező településekkel együtt újra benépesült. Az új betelepülők három ferences szerzetes vezetésével főként a szomszédos Hercegovinából érkeztek. A szerzeteseket a velencei hatóságok jóváhagyásával Cukarinović bég tornyában szállásolták el. A lakosság főként földműveléssel és állattartással foglalkozott, de a határhoz közeli fekvésénél fogva eleinte még gyakran kellett részt vennie a velencei-török összecsapásokban. A velencei uralomnak 1797-ben vége szakadt és osztrák csapatok vonultak be Dalmáciába. 1806-ban az osztrákokat legyőző franciák uralma alá került, de Napóleon lipcsei veresége után 1813-ban újra az osztrákoké lett. A francia uralom idején építették meg a Sinj és Metković felé vezető utakat. 1878-ban megépült a Kozicáról Makarskára vezető út is. 1857-ben 656, 1910-ben 1188 lakosa volt. 1918-ban az új szerb-horvát-szlovén állam, majd később Jugoszlávia része lett. 1938-ban bevezették az utcai világítást. Még ez évben áttörték a Vrgoraci mezőről a tengerpartra vezető út alagútját. Röviddel e Független Horvát Állam megalakulása után 1941. április 17-én olasz csapatok vonultak be Vrgoracra. Vrgorac volt az első dalmáciai város, melyet elfoglaltak a partizánok 1942. június 15-én. Miután 33 helybelit kivégeztek, visszavonultak a Biokovo-hegységbe. Az olasz csapatok védelmét élvező csetnikek még ez évben a község több településén gyújtottak fel házakat és végeztek ki embereket, főleg nőket, gyermekeket és öregeket. Olaszország kapitulációja után 1943-ban német csapatok szállták meg a várost. 1944. október 24-én a németek kivonultak a településről és két nappal később Vrgorac felszabadult. A település a háború után a szocialista Jugoszláviához került. 1958-ban bekapcsolták az országos elektromos hálózatba. 1991 óta a független Horvátországhoz tartozik. 1997-ben városi rangot kapott. 2011-ben 2039 lakosa volt.
Az Angyali Üdvözlet tiszteletére szentelt római katolikus plébániatemploma[4] 1913 és 1921 között épült Ćiro Iveković tervei szerint. A helyén török dzsámiból átalakított templom állt, melyet az építés előtt bontottak le. Mellette minaret is volt, ezt még 1861-ben bontották le. A templom szép, háromhajós, neoromán stílusú épület. Harangtornyát 1962-ben építették. A főoltár a spliti Ante Frank munkája. A szentségtartó felett a „Vrgoraci boldogasszony” kegyképe látható, melyet 1931-ben aranykoronával koronáztak meg. A templomnak még két oltára van Jézus szíve és Szent Katalin tiszteletére szentelve. A templomban két sír is található. Az egyik Rade Mije Miletić vrgoraci szerdár és nemzeti hős sírja, míg a másik Ivan Rožić atyáé, aki a török uralom idején halt vértanúhalált. Maradványaikat 1960-ban hozták át a templomba.
A temetőben álló Szent Antal kápolna a 18. században épült.
A kotezi településen található Szent Antal kápolna a legrégibb a plébánia területén. Már a török uralom idején is állt.
A žbarei kápolnát 1926-ban építették Ivan Rožić atya ferences vértanú sírja fölé. Az atyát 1575-ben mostari kádi ítélete alapján végezték ki a törökök Vrgoracban. Sírja csakhamar zarándokhely lett. A kápolna homlokzat feletti harangtornyát három harang számára építették. Az Ivan atya mártíromságát ábrázoló képet R. Vučemilović festette 1928-ban. Az atya földi maradványait 1960-ban a plébániatemplomba vitték át.
Vrgorac várát[5] már 950 körül említi Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár. Nagyobb arányú kiépítése valószínűleg a 14. században történt, a Radivojević családhoz fűződik. A vár a város feletti meredek sziklán áll. Három fő része a négyszögletes torony, a központi térség a lakóépületekkel és a védőfalak a katonák szálláshelyeivel. A vár elsősorban a középkorban játszott jelentős szerepet a török terjeszkedés útjába eső fekvése miatt.
A város védőtornyai közül néhány két- és háromemeletes volt. Védelmi szerepe volt az Avala toronynak, mely a vár bejárati kapuját védte. A Cukarinovića vagy Fratarska kula,[6] a Pakerova kula, mely egy idősotthonnal épült egybe. A legnagyobb a torony a háromemeletes Kapetanova kula vagy Torre detta del principe, melynek a neve is gyakran változott, ma Tinova kulának nevezik, a Dizdarevićeva vagy Kapetanovića kula, a Franića kula. Ezután következik az Elezova vagy Muminova kula[7] és a Martinčeva kula. A tornyok a török uralom idején a 16. és 17. században török építészeti stílusban épültek és a velenceiek elleni védelmet szolgálták. Ezek az épületek, melyeknek a védelmi mellett lakó funkcióik is voltak a korabeli földesurak, bégek, velencei tisztségviselők, szerdárok és kapitányok lakóhelyéül szolgáltak.[8] Számos titkot és legendát őriznek. Az egyikben, a Kapetanova kulában született és élt a neves horvát költő Augustin Tin Ujević, akit 20. századi horvát költészet egyik legjelentősebb képviselőjének tartanak. Cukarinovića vagy más néven Fratarska kulában rendezték be a plébánia szakrális és más tárgyakból és dokumentumokból álló gyűjteményét.
A Bunina-mező északi szélén, a Kotez lábánál, az Opletje nevű helyen egy középkori temető található sírkövekkel. A helyszínt 2008-ban fedezték fel az autópálya építése során végzett megelőző feltárások keretében. A sírok két csoportban vannak elrendezve egymástól körülbelül 20 méterre. Összesen mintegy húsz síremléket (kettő közülük díszített) és nagyszámú síremlék töredéket találtak.[9]
A vrgoraci városi parkot a 19. század végén zárt parkként kezdték el építeni a város polgári elitje számára és csak 1960-ban nyitottak meg a nyilvánosság előtt. Számos ösvény, sétaút és lépcső váltja egymást, amelyek a terepalakzatokat figyelembe véve a kősziklák között futnak, így kisebb mezőket szigeteket alkotnak. Növényzetét tekintve a park tipikus szubmediterrán. A sok éves veszélyeztetettség, elhanyagolás ellenére máig megőrizte külső és belső megjelenését.[10]
Vrgorac kertvárosi része a mai város nyugati végén, a déli lejtőkön, a középkori vártól és a plébániatemplomtól délre található. Szétszórt jellegű településrész, amely több falucskából és több toronyszerű házból (Raos-tornya),[11] valamint egy szecessziós villából (Villa Auckland) áll. A fennmaradt épületek nagy része a 17. század végétől a 20. század elejéig épült. Építészetében keveredik a török, a bosnyák és a tengerparti építési stílus. A közterületeket keskeny, meredek utcák vagy ösvények jelentik, durván megmunkált kővel kirakva vagy burkolat nélkül.[12]
A Bunina-mező keleti részein, Radošić alatt, a velenceiek 1698-ban felfedeztek egy kátrány nevű bitumenes anyagot, és elkezdték kibányászni. A bányászat három körzetben zajlott: Paulinában, Marijaban és Aleksandriában. 1961-ig a bányászatot a föld alatt végezték, aknák és/vagy árkok és folyosók kombinációjával. A bánya járatai többnyire 50 m mélységben húzódnak, de néhány helyen a 75 m-80 m-es mélységig is elértek. A legmélyebb függőleges akna a Paulina kerületben található. A bányát 1986-ban bezárták, miután a szakértők becslése szerint teljesen kimerült. A Paklina-bánya Dalmáciában az egyik legkorábban kiaknázott bitumenlelőhely, és egyben a vinišćei mellett a leghosszabb aktív bánya volt.[13]
Tin Ujević szülőháza, más néven Kula Dizdarevića vagy Kula Kapetanovića egy háromemeletes, négyzet alaprajzú, szabálytalan kőtömbökből épült toronyépítmény. A török kor azon kevés fennmaradt tornyának egyike, amely a többihez hasonlóan körülvette Vrgoracot, egyúttal lakó- és erődépületként szolgált. Története a 17. századra nyúlik vissza. A torony jó állapotban van. A 19. század második felében változtatásokat hajtottak végre a torony belsejében.[14]
Vrgorac előtt, a város felé vezető úttól délre található kis méretű Szent András-templom egyhajós, téglalap alaprajzú épület, négyzet alakú apszissal. A nyugati homlokzaton a bejárati ajtót egyszerű sima kőkeret szegélyezi. Az ajtó felett a templom tengelyében négyszögletes kőlap található hatszögletű rozettával. Az oromzaton található, az egyszerű, alapozás nélküli harangdúc. A templom oldalfalai sorba rakott faragott kövekből épültek. Teteje nyeregtető. A templom a 17. és 18. században épített a makarska-parti szakrális építmények közé tartozik.[15]
Gazdaság
A helyi gazdaság alapja hagyományosan a mezőgazdaság (szőlő, eper és más gyümölcsök) és az állattenyésztés (főként a sertés). Az ipari ágazatok közül a húsipar, a bőripar és a kristályüveg gyártás a legjelentősebbek. A Makarska - Vrgorac - Orah főút a tengermelléket köti össze a szomszédos hercegovinai területekkel.
Kultúra
A II. világháború előtt Vrgoracon két kultúrház is működött. Az egyikben a „Napredak" egyesület működött 1933-ban megalapítva a tamburazenekart, a másikban pedig a “Sokol” egyesület, mely 1937-ben megalakította a város fúvószenekarát.
1991 óta rendezik meg hagyományosan június 30-án nyíló és július 5-én Augustin Tin Ujević születése évfordulóján záródó „S Tinom u Vrgorcu" nevű kulturális és irodalmi seregszemlét.
A Tinova kulában a költő szülőházában adja át a Horvát Írószövetség 1993 óta a „Tin Ujević"-díjakat a legsikeresebb verseskötetek szerzőinek. A toronyban irodalmi kiállítás tekinthető meg a díjazottak és a résztvevők alkotásaiból. A torony galériájában a berlini Windspiel Theater¬ támogatásával hazai és külföldi művészek alkotásaiból rendeznek kiállítást.
Oktatás
A város első alapiskoláját a vrgoraci népiskolát 1835-ben alapították. Az oktatás kezdetben magánházakban folyt. Az első iskolaépületet a Musanić család építette. Az épület első részén a család élt az emeleten pedig az iskola működött, ahol a fiúk és a lányok még külön tanultak. Egyik tanítója Augustin Tin Ujević édesapja Ivan Ujević volt. A városi iskolát 1927-ben alapították, mely 1945-ben alsó reálgimnázium, majd hét, illetve nyolcosztályos, végül 1963-ban alapiskola lett. A város középiskolája 1963-ban indult Tin Ujević Gimnázium néven. 1972-ben nevét Tin Ujević Középiskolai Központra változtatták, majd 1994-ben Tin Ujević Középiskola lett, melynek keretében gimnázium, gazdasági és ipari iskola működik.
