A párthus nyelv és középperzsa (korábbi szakkönyvekben: pahlavík és párszík) írása, a nyelvi jegyei egymáshoz nagyon hasonlóak voltak, így azokat sokáig egy nyelv két, időben egymást követő változatának tekintették és csak az uralkodói dinasztia nevével különböztették meg a két nyelvet (arsakida és szászánida pahlavi vagy pehlevi). Ma már a párthus nyelv külön nyelvi státusza, mint északnyugati középiráni nyelv egyértelmű.[2]
A 20. századbanReza sah iráni császár dinasztiája újra használni kezdte a pahlaví kifejezést, és azt érzékeltette vele, hogy nagy jelentőséget tulajdonít az iszlám előtti iráni kultúrának. [1]
Egyes pénzérméken található írásokat leszámítva, a szászánida királyok sziklába vésett feliratai a Kr. u. 3-4. századból a nyelv legrégibb emlékei.[4] A szászánida uralkodók alatt gazdag irodalma fejlődött ki. Az írásos anyagban szekuláris tartalmú, költői, történeti és epikus művek egyaránt találhatók, a legtöbb szöveg azonban vallási témájú.[1]
A 9. századból már újperzsa nyelvű irodalmi emlékek is vannak.[5]
Az egyik legterjedelmesebb mű a Denkard(wd), amely hat könyvben különböző korokból származó és különböző típusú zoroasztriánus elgondolásokat foglal össze.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Middle_Persian című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
A kereszt (†) a beszélő híján kihalt nyelveket jelöli. A csillag (*) mai élő nyelvek korábbi nyelvállapotát, közös ősét, régebbi fázisát.
Külön félkövérrel emeltük ki az olyan nyelveket, melyekből több leánynyelv ágazik el, és a hatásuk kiemelkedően jelentős.