Az Őrség zömében Nyugat-Magyarországon, kisebb részben a szlovéniai Muravidéken található történeti és néprajzi tájegység. Nevét onnan kapta, hogy a honfoglaló magyarok őrállókat telepítettek ide az ország nyugati kapujának védelmére. A vidéket gyakran összetévesztik a Vendvidékkel, az ottani szlovén településeket „őrségi szlovén falvakként” emlegetve, valójában azonban ezek mind néprajzilag, mind etnikailag nagyon különbözőek.
Földrajzi helyzete
Természeti kincsekben, a történelmi múltat idéző értékekben, kulturális és szakrális látnivalókban gazdag tájegysége hazánknak. Vas vármegye délnyugati szegletében találjuk meg e tájat, ahová a honfoglaló magyarok a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek, akik a magaslatokról figyelni tudták a határvonalat, akik munkájuk fejében különböző kiváltságokat kaptak, közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak. Innen a táj neve: Őrség.
Domborzata
A földrajzi, illetve növényföldrajzi Őrség (Vasi-Hegyhát) határai nem azonosak a történelmi-néprajzi tájegység határával.
Erre a területre a hosszú, széles, lapos, alacsony, É–D-i tengelyű vízválasztó dombhátak jellemzőek, közöttük bővizű patakokkal, amelyek a tájegység északi részén a Rábába, déli részén a Zalába ömlenek. Az egyetlen viszonylag nagy, összefüggő kiemelt terület a Nádasd-Szőcei-fennsík. A terület dél és nyugat (az Alpok felé is emelkedik egy kissé; legalacsonyabb pontja Pankasz közelében, a Zala völgyében 194 m.
Földtan, talajtan
A dombok anyagát az Alpokban eredő, kisebb-nagyobb vízfolyások rakták le a földtörténet neogén időszakában. A dombhátakat az úgynevezett Rábán túli kavicstakaró védte meg a lepusztulástól, ám ahol az eróziónak sikerült a kavicsleplet átvágni, a völgyek mélyen bevágódtak az alatta rétegződő finomszemű ártéri üledékekbe.
Jellemzőbb rá az enyhébb nyár. Csapadékos, viszonylag hűvös, dealpin jellegű. Az Alpokhoz közeledve nő a páratartalom és csökken a középhőmérséklet, válik egyenletesebbé a csapadék eloszlása, ritkulnak a késő tavaszi és kora őszi fagyos napok. Az évi középhőmérséklet 9–10 °C; a hőingás kicsi, a napsütéses órák száma ugyancsak viszonylag kicsi. Az évi csapadékmennyiség 800–850 mm, és ennek nagyobbik része a vegetációs időszakban hullik le, gyakran heves zivatarokból. Emiatt a dombok lábánál a vízzáró agyagrétegek tetején sok forrás bukkan elő; a lapos völgytalpakon pedig gyakoriak a pangó vizek.
A vidék egyetlen, fokozottan védett emlőse a vidra(Lutra lutra). Él itt néhány borz(Meles meles) is. A vaddisznó, az őz, a szarvas és a róka általánosan elterjedt.
Története
Története azzal kezdődik, hogy a honfoglalómagyarok a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek. Innen ered a táj neve: Őrség. Az Árpádok korában az ismétlődő német betörések miatt a nyugati határvidéken különösen fontos volt a határőrizet. A határvédelem részeként a lakott központi területet széles biztonsági zóna övezte, amit gyepű előtti térségnek neveztek. A legkülső gyepűvonal Muraszombat (ma: Szlovénia) és Regede (ma: Bad Radkersburg (Ausztria) között húzódott. Az őrzők feladata volt a határőrizet mellett a vasérclelőhelyek és a só őrzése, a ló- és marhakereskedelem biztosítása, és a határmenti eseményekről is értesíteniük kellett a királyt (Szinetár et al.).
A szelíden hullámzó dombvidéken jellegzetes településszerkezet alakult ki. A néhány házból álló dombtetői településrészek a „szerek” , amelyek laza együttese alkotta az egyes településeket. Az itt élő emberek évszázadok alatt alakították ki, a táj mozaikos képét, apró parcellás gazdálkodásukkal, a tájba simuló épületeikkel. Megőrizve a természetet és fenntartva annak változatosságát. Hagyományos építőanyaguk a fa. A boronaházas építésű házak a 19. században váltották fel az oszlopokon nyugvó, kiugró tornáccal ellátott úgynevezett kódisállásos házak. A legszebbek Szalafőn és Pankaszon láthatók.
1286-ban IV. László nemesi kiváltságokat adott az őröknek nemzetségi és adományozó levéllel. A 18 őrségi falu vezetője volt a közigazgatásért és igazságszolgáltatásért felelős őrnagy, aki ezeket a teendőit a 12 esküdt segítségével a határőrszervezet felbomlása után is ellátta.
Az Őrség stratégiai szerepe jelentősen csökkent az Árpád-kor végén, a határvárak kiépítésével. 1392-ben a király gyakorlatilag elvette határőrök különleges szabadságjogait, és 1393-ban az Őrséget királyi adományként, örök birtoklásra a Sárai családnak adta. 1461-ben az Újlaki, 1524-ben pedig a Batthyány család tulajdonába került a terület és a szabadságjogokat már nem vették figyelembe. Bár e jogokat „papíron” I. Ferdinánd, majd I. Lipót is megerősítette (Szinetár et al.), a földbirtokosok katonai szolgáltatásra, adóra és robotra kötelezték az itt élőket. A 16. és 17. századokban a hazai adókon kívül a töröknek is robottal tartozott. A korábbi szabadabb státusz maradékaként, külön őrnagy állhatott a németújvári uradalom szervezetében, aki bírói és adóbeszedési jogokkal bírt.
1600 (Nagykanizsa eleste) után a térség majd' kilencven évre török uralom alá került. Visszahódítása után a Batthyány család a hadi kötelezettségek mellett teljes jobbágyszolgáltatást követelt meg az elszegényedett és megfogyatkozott lakosságtól.
A reformáció és az ellenreformáció idején a templomok többször gazdát cseréltek. Bajánsenye központjában 1819-ben épült az a templom, amelynek falán Nemesnépi Zakál György, az önálló egyházközség megteremtője, a térség első tudományos leírója emléktáblát kapott. Külön kiállítótermet kapott Pálóczi Horváth Ádám az „Őrség jótevője”. A trianoni békeszerződés az Őrséget kettévágta. Az érintettek közül egyedül a szomoróciak mertek lázadni a békediktátum ellen. Az összetartozó néprajzi és tájtörténeti értékeit - a jelentőségét lassan elvesztő - határ mindkét oldalán egyaránt jelen van.
Az „őrségi agyag” megmunkálói az egykori fazekasok voltak. Munkáikat a magyarszombatfai Fazekasház, a veleméri Sindümúzeum és az őriszentpéteri Szikszai Edit gyűjtemény őrzi. Legnevesebb utódaik ma is Magyarszombatfa és Gödörháza környékén élnek.
Építészete, települései
A honfoglalás után Vér-Bulcsú telepített ide gyepűőrzőket és a későbbi századokban is megmaradtak a határőrvidék lakosságának kiváltságai. Az őrségi falvak füzéresen helyezkednek el. Egy-egy kisebb házcsoport lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódik következőhöz. A szeres településszerkezet jellemző; az elszigeteltség, rossz megközelíthetőség segítette a védelmet. Egy-egy szer csak néhány házból, ezek gazdasági épületeiből és udvaraiból áll, jellemzően a dombtetőkön, erdőirtásokban. Neveiket eredetileg az ott élő családokról (pl. Baksaszer, Siskaszer), földrajzi helyzetükről (Keleti szer, Felsőszer), ritkábban valamilyen egyéb jellegzetességről (Templomszer) kapták. A kisebb községek 2–4, a nagyobbak 6–8 szerből álltak.
A házak hagyományos építőanyaga a 19. század közepéig a fa maradt. A házakat egymásra fektetett gerendákból építették úgy, hogy azokat a sarkokban keresztvéges vagy fecskefarkú csapolással illesztették egymáshoz. Ezeket a boronafalú házakat kívül-belül szalmatörekes sárral tapasztották, majd meszelték, illetve alul csak bekenték agyaggal vagy kormozott mésszel. A tetőtzsúppal (rozsszalmával) fedték. A házakat kisebb-nagyobb, úgynevezett belsőségi telkek vették körül, az elszórtan álló házak közé kiterjedt gyümölcsösöket ültettek, illetve réteket kaszáltak.
A hagyományos népi faépítészet legszebb példáit a Szalafőhöz tartozó Pityerszeri Falumúzeumban mutatják be. A 19. század közepe felé kezdték el tömegesen beépíteni a helyben található, jó minőségű agyagból égetett téglákat, a tetők fedésére pedig a cserepet. A téglaházak jellemző építészeti eleme a kiugró rövid előtornác, az ún. kódisállás, ahol a vándorok, „kódisok” húzódhattak meg éjszakára vagy az eső elől.
A helyiségeket (szoba, konyha, kamra, ólak) eleinte egy vonalban helyezték el. A társasági élet központja a konyha volt – kezdetben füstöskonyhakemencével és főzőpadkával. A füst csökkentésére alakították ki a mászókéményestűzhelykombinátokat, amiket gyakran összekapcsoltak az ennek eredményeként úgyszintén a konyhából fűtött, szobai cserépkályhákkal.
Az L alaprajzú, ún. „hajlított ház”akban a gazdasági épületszárnyat (kamra, istálló, pajta) a lakóépület végében, arra merőlegesen helyezték el. A legjellemzőbb háztípus az ún. „kerített ház”, ahol az udvart a lakó- és a gazdasági épületek U alakzata fogja közre, a negyedik oldalt pedig kerítés zárja le. Ez nem magyar sajátosság, északabbra az osztrákoknál is megtalálható.
A porták legszembetűnőbb épületei a nagy, külön álló szénatároló pajták, köztük a falazott téglapilléreken álló, deszkázott falú lábaspajták. Az önálló kamraépület neve kástu.
A gyenge földek miatt a mezőgazdaságban hagyományosan a legeltetésre alapozott szarvasmarha-tenyésztés volt a meghatározó; a szántóföldi növénytermesztés jelentősége alárendelt. Almozásra az erdei avart használták.
Jelentős szerepet kapott továbbá a szálaló művelésre alapozott erdőgazdálkodás.
A szántók termőképességét a belsőségi telkeken rendszeres trágyázással, a szerek körüli gyűrűkben égetéses-irtásos módszerrel próbálták megőrizni. Ennek első szakaszában csökkenő hozamú földeket parlagoltatták, illetve legelőnek vagy kaszálónak használták, miközben hagyták azt lassan visszaerdősülni. Tíz–tizenöt év elteltével kiirtották a friss erdőt, és a fákat a helyszínen felégették, hogy hamujukkal trágyázzák a földet.
A talaj művelésének fő eszköze a Nyugat-Dunántúlra jellemző gerendelyes eke volt, amivel (a csapadékos időjáráshoz és a kötött talajhoz alkalmazkodva) bakhátre szántottak. AZ élelmiszernövények mellett leginkább lent(Linum sp.) termeltek, és azt házilagosan dolgozták fel. Kásanövénynek hajdinát(Fagopyrum esculentum) vetettek; az olajattök(Cucurbita sp.) magjából ütötték.
Az 1800-as évektől megnőtt az intenzíven művelt, „belső” földek aránya. Az égetéses-irtásos művelés elvesztette jelentőségét, de a beerdősült külső földeken helyenként máig látni az egykori bakhátak nyomait.
Látnivalók
Az Őrség területén több kora középkori emlék található.
A magyar-szlovén vasúti völgyhídról elnevezett Nagyrákoson megrendezendő vásár. A több napos rendezvényeken kézműves és népművészeti alkotások cserélnek gazdát.
Hétrétország - Szerek, porták fesztiválja
Kb. augusztus 10 - 20 között rendezik. Kulturális fesztivál, valamint lehetőséget nyújt őrségi művészek, kézművesek portájának látogatására.
Őrségi Nemzetközi Tökfesztivál
Minden év október közepén kerül megrendezésre.
Természeti értékei
2002. március 1-jén az Őrségi Tájvédelmi Körzetből létrehozták az Őrségi Nemzeti Parkot, amely az Őrség területén kívül a Vendvidéket is magába foglalja.
Szinetár Csaba, Györke Gyula, Hella Ferenc, Kemencei Ilona, Nagy Krisztina, Sülyi Péter: Bajánsenye – A történelmi Őrségben, Bajánsenye önkormányzata, év nélkül, 28 oldal
Márkus Rita: Az őrségi és vendvidéki népi építészet, ŐNP Igazgatóság, Sarród, év nélkül
Nagy Endre, 2006: Őrségi népi műemlékegyüttes a szalafői Pityerszeren. Pannon Gyöngyszemek. B.K.L. Kiadó, Szombathely, 2006, ISBN 963 7334 13 0
Gyöngyössy Péter: "Gyántásország". Történeti adatok az őrségi erdők erdészeti és természetvédelmi értékeléséhez, Kerekerdő Alapítvány, Szombathely, 2008
Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása, (Budapest, 1943)
Nemes-Népi Zakál György: Eőrséghnek leirása ugymint: annak természete, története, lakosai, ezeknek szokásai, nyelvszokása a' mellyeket öszve szedegetett 1818-dik esztendőben Nemes-Népi Zakál György, (szerk. Stefanich Péter), Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság (2., bővített kiadás), Szignatúra, Szombathely, 2002
Az Őrségi Nemzeti Park építészeti emlékei (szerk. Markovics Tibor, Márkus Rita, Szentendreyné Havas Márta), Őrségi Nemzeti Park Igazgatósága, Őriszentpéter, 2003
Tóth János: Az Őrség népi építészete, Budapest, 1971
Békési Sándor: A táj elmúlásai, In: Liget (Irodalmi és ökológiai folyóirat), Budapest, 1/1999, 56–63 o.
Békési Sándor: Zur Naturschutzproblematik der Wälder im Örség, In: Christian Holler (szerk.): Zum Stand der naturkundlichen Forschung im Südburgenland und im angrenzenden Ungarn, Internationale Clusius Forschungsgesellschaft Güssing (Burgenländische Forschungen, 87), Eisenstadt, 2003, 62–66 o.
Bödei János: Adatok Zalabaksa gyűjtögető gazdálkodásához, In: Néprajzi Értesítő, 1943
Czugh Dezső: Magyarszombatfa és környéke fazekasságáról, In: Néprajzi Múzeum Értesítője, 1954
Markovics Tibor: Die Aufgaben des Naturschutzes im Nationalpark Örség, In: Christian Holler (szerk.): Zum Stand der naturkundlichen Forschung im Südburgenland und im angrenzenden Ungarn, Internationale Clusius Forschungsgesellschaft Güssing (Burgenländische Forschungen, 87), Eisenstadt, 2003, 57–61 o.
Stahl Ferenc: Az Őrség jogállása, In: Vasi Szemle, 1973