PROFILBARU.COM

	IV. Kázmér
	Lengyelország királya
	Uralkodási ideje
	1447 – 1492. június 7.
Koronázása	Waweli székesegyház, Krakkó; 1447. június 25.
Elődje	III. Ulászló
Utódja	I. János Albert
	Életrajzi adatok
Uralkodóház	Jagelló-ház
Született	1427. november 30.; Krakkó
Elhunyt	1492. június 7. (64 évesen); Grodno
Nyughelye	Waweli székesegyház, Krakkó;
Édesapja	II. Ulászló
Édesanyja	Holszański Zsófia lengyel királyné
Testvére(i)	I. Ulászló magyar király; Jagelló Hedvig lengyel királyi hercegnő; Jagelló Erzsébet Bonifácia lengyel királyi hercegnő;
Házastársa	Habsburg Erzsébet (1437–1505)
Gyermekei	ld. lent
	A Wikimédia Commons tartalmaz IV. Kázmér témájú médiaállományokat.
	Sablon • Wikidata • Segítség

IV. Kázmér (lengyelül: Kazimierz IV Jagiellończyk), (Krakkó,^[1] 1427. november 30.^[1] – Grodno,^[1] 1492. június 7.^[1]) Litvánia nagyfejedelme 1440–1492 között, Lengyelország királya 1447–1492 között; türelmes, de következetes politikával törekedett a lengyel–litván unió fenntartására és az elvesztett lengyel területek visszaszerzésére.^[1] Uralkodásának legnagyobb eredménye 1466-ban a Német Lovagrend hatalmának végleges megtörése volt.^[1]

Élete

Ifjúkora

1427. november 30-án született II. Ulászló lengyel király és Holszányi Zsófia(wd) másodszülött fiaként.^[1] A trón várományosa az akkor 3 éves elsőszülött fiú, Ulászló volt.^[1] Amikor édesapjuk halála után 1434-ben Ulászló a trónra került, Kázmér lett a törvényes örökös.^[1] Furcsamód mégis kevés gondot fordítottak a nevelésére: sem latinul nem tanították meg, sem az uralkodásra nem készítették fel.^[1] Miután azonban Zsigmond litván nagyfejedelmet 1440-ben meggyilkolták, Kázmért Wilnóba küldték, hogy ott kormányzóként a bátyját képviselje.^[1] A litván főnemesek ekkor puccsszerűen nagyfejedelemmé kiáltották ki, nyilván abban a reményben, hogy engedelmes eszközük lesz.^[1]

Uralkodása

Az államcsíny gyakorlatilag véget vetett a Lengyelország és Litvánia közötti perszonáluniónak, de csak egy időre.^[1] 1444. november 10-én III. Ulászló – aki időközben I. Ulászló néven magyar király is lett – elesett a törökök elleni várnai csatában, az új királyt választó lengyeleknek Kázméron kívül nem volt jelöltjük.^[1] Tapasztalatlansága ellenére a fiatalember pontosan tudta, mit kellett tennie hatalma megszilárdításához: elérte, hogy Litvániában megmaradjon az uralkodóház örökletes hatalma, hogy a két országot csak az uralkodó személye kösse össze, és amikor végül 1447. június 25-én lengyel királlyá koronázták, azt is elfogadtatta, hogy a székhelye Litvániában legyen, és a tanácsadóit maga választhassa meg.^[2] Tettei arra utalnak, hogy sokkal inkább a Jagelló-ház fejének tekintette magát, mint Lengyelország választott királyának.^[3] Minden olyan esetben, amikor a dinasztia érdekei ütköztek az államéival, az előbbi javára döntött.^[3] Politikája nagyrészt családi politika volt.^[3] 1454-ben feleségül vette Albert magyar király leányát, Erzsébetet, akinek később nagy szerepe volt az államkormányzásban. Ebben az motiválta, hogy Erzsébet édesapja révén jogot formálhatott Csehország és Magyarország trónjára.^[3] A házasság mindazonáltal boldognak bizonyult: 1456 és 1483 között 6 fiuk és 7 leányuk született – Erzsébetet a „Jagellók anyjának” nevezték.^[3] Kázmér idővel mindent megtett, hogy gyermekeit előnyösen házasítsa ki.^[3] Legidősebb fia, Ulászló 1471-ben Csehország, majd 1490-ben Magyarország királya is lett; három másik fia őt követte Lengyelország és Litvánia trónján, egy másik érsek, majd bíboros lett.^[3] (Az 1948-ban szentté avatott Kázmér fia 1471 és 1478 között eredménytelenül igyekezett megszerezni Hunyadi Mátyás magyar király trónját.) Halálakor európai tekintélyű uralkodóházat hagyott hátra.^[3]

Külpolitika

Kázmér nem dédelgetett nagyszabású külpolitikai terveket.^[3] Bátyjával ellentétben sohasem indított keresztes hadjáratot a törökök ellen, de nem épített ki hatásos védelmi rendszert az egyre agresszívabb moszkvai Nagyfejedelemséggel szemben sem.^[3] Elszalasztotta a lehetőséget, hogy támogassa Moszkva ellenségeit, és megelégedett a számára kedvező 1449-es litván–moszkvai szerződéssel.^[3] Így hát miután a moszkvai nagyfejedelem 1486-tól sorozatos támadásokat indított Litvánia ellen, hozzápártoltak Kázmér védtelenül maradt orosz hűbéresei.^[3] Akkor sem cselekedett határozottan, amikor 1484-ben a törökök elfoglalták az addig litván védelem alatt álló két fontos fekete-tengeri kikötőt, Kiliát és Akkermant.^[3]

Kázmér lengyel királyként sem folytatott kezdeményező külpolitikát, ám amikor a poroszok 1454-ben fellázadtak hűbéruruk, a Német Lovagrend ellen, és Kázmér védelmét kérték, az uralkodó felismerte: itt a pillanat, hogy megtörje a lovagok hatalmát, és március 6-án lengyel birtoknak nyilvánította Poroszországot.^[3] Amikor emiatt kitört a háború, a lengyel hadak ugyan súlyos vereséget szenvedtek szeptember 18-án Konitznál, Kázmér kitartásának és makacsságának köszönhetően az 1466-os második toruńi béke mégis a lengyeleknek kedvezett.^[3] Bár a lovagrend megtarthatta területeinek egy részét, és az úgynevezett Királyi Poroszországot Lengyelország hivatalosan nem kebelezte be, hiszen megtarthatta saját országgyűlését és kormányzatát, a régió mégiscsak egyesült Kázmér birodalmával.^[3] Ez a békeszerződés volt a király legnagyobb külpolitikai sikere; emiatt bizonyult uralkodása jóval sikeresebbnek Lengyelország számára, mint sokkal jobban szeretett Litvániájának.^[3]

Belpolitika

Belpolitikájában Kázmér nem volt sokkal tevékenyebb: azt tartotta a legfontosabbnak, hogy megőrizze királyi előjogait, elsősorban a püspökök kinevezésének jogát.^[3] A két országa közötti felségterületi vitában (Volhínia és Podólia ügyében) Litvániának kedvezett.^[3] A lovagrenddel vívott háborúban rákényszerült, hogy engedményeket tegyen a lengyel nemességnek az 1454-es nieszawai kiváltságlevélben, ezek az engedmények azonban csak Kázmér halála után váltak igazán fontossá.^[3]

Halála

1492. június 7-én halt meg a lengyelországi Grodnóban. Halála után, mivel legidősebb fia, II. Ulászló magyar és cseh király lemondott a lengyel trónról, a Jagelló-dinasztia két ágra szakadt: egy cseh–magyar és egy lengyel ágra. A lengyel trónon fia, János Albert követte.

Családfa

Algirdas litván nagyfejedelem
sz. kb. 1296.
† 1377. május

Julianna Twerska
sz. 1320-ban vagy később
† 1392 tavaszán

Andrzej Holszański

Aleksandra Drucka

II. Ulászló lengyel király
sz. kb. 1351.
† 1434. VI. 1.

Zofia Holszańska
sz. kb. 1405.
† 1461. IX. 21.

	Habsburg Erzsébet sz. 1436. † 1505. VIII. 30. OO 1454. II. 10.	IV. Jagelló Kázmér sz. 1427. XI. 30. † 1492. VI. 7.


II. Ulászló sz. 1456. III. 1. † 1516. III. 21.	Hedvig sz. 1457. IX. 21. † 1502. II.18.	Szent Kázmér sz. 1458. X. 3. † 1484. III. 4.	I. János Albert sz. 1459. XII. 27. † 1501. VI. 17.	Sándor sz. 1461. VIII. 5 † 1506. VIII. 19.

Zsófia sz. 1464. V. 6. † 1512. X. 5.	Erzsébet sz. 1465. V. 9. † 1466. V. 9.	Öreg Zsigmond sz. 1467. I. 1. † 1548. IV. 1.	Frigyes sz. 1468. IV. 27. † 1503. III. 14.	Erzsébet sz. 1472. V. 13. † 1480 után

Anna sz. 1476. III. 12. † 1503. VIII. 12.	Borbála sz. 1478. VII. 15. † 1534. II. 15.	Erzsébet sz. kb. 1483. † 1517. II. 16.

Jegyzetek

↑ ^a ^b ^c ^d ^e ^f ^g ^h ⁱ ^j ^k ^l ^m ⁿ Uralkodók és dinasztiák: Kivonat az Encyclopædia Britannicából. Szerk. A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János. Budapest: Magyar Világ Kiadó. 2001. ISBN 963 9075 12 4 , 377. oldal
↑ U. és d., 377–378. oldal
↑ ^a ^b ^c ^d ^e ^f ^g ^h ⁱ ^j ^k ^l ^m ⁿ ^o ^p ^q ^r ^s ^t U. és d., 378. oldal