Varga Imre (Siófok, 1923. november 1. – Budapest, 2019. december 9.) a nemzet művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar szobrászművész, hazánk egyik legismertebb köztéri szobrásza.
Pátzay Pál és Mikus Sándor tanítványaként diplomázott a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1956-ban. Első egyéni kiállítását 1967-ben rendezte Budapesten. 1972-ben a Tihanyi Múzeumban nyílt gyűjteményes tárlata, ettől kezdve Európa majdnem minden rangos képzőművészeti eseményén részt vett munkáival. 1973-ban Kossuth-díjat kapott, 1982-ben Herder-díjjal tüntették ki. Az Európai Akadémia tagja.
1983 óta állandó kiállítása működik Óbudán, a Laktanya utcában.
A francia kormány 1989-ben a Művészeti és Irodalmi Rend parancsnoki fokozata kitüntetést,[2] az olasz köztársasági elnök 1996-ban az Olasz Köztársasági Érdemrend lovagi keresztjét adományozta neki. Hazai és külföldi tereken, templomokban, középületekben mintegy 300 alkotását helyezték el.
Szobrai állnak Belgiumban, Franciaországban, Lengyelországban, Németországban, Norvégiában és Izraelben. Felesége Szabó Ildikó volt, 1944-től 2010-ben bekövetkezett haláláig. Két fiuk született: Tamás (1953), szobrászművész és Mátyás (1961), díszlettervező-grafikus.
Gimnáziumi tanulmányait Székesfehérváron, Budán és Szombathelyen végezte. 1937-ben középiskolás diákként csoportos kiállításon mutatták be festményeit és rajzait Párizsban. Ezután a Műegyetem áramlástechnikai tanszékén ösztöndíjasként tanult. A második világháború elején elvégezte a katonai akadémiát, majd repülőtisztként szolgált. A háború vége amerikai hadifogságban érte. 1948-ban Budapesten csak gyári munkás lehetett.
1950-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol mesterei Mikus Sándor és Pátzay Pál szobrászművészek voltak. Az I. Országos Képzőművészeti Kiállításon (Budapest, Műcsarnok) bemutatták „Vasmunkás” című szobrát.
Négy évvel később az V. Magyar Képzőművészeti Kiállításon szerepelt művével („Parasztlány”), majd egy évvel később a Fiatal Képzőművészek és Iparművészek Kiállításán (Budapest, Ernst Múzeum) négy szoborral szerepelt. 1956-ban „Magvető” című szobrával diplomázott kitüntetéssel a főiskolán (ez a szobor később a budapesti Mezőgazdasági Kiállításon szerepelt, majd a lajosmizsei Falumúzeum kertjében állították fel).
1956-ban szilenciummal büntették, mert a forradalom idején géppisztolyt viselt.
1957-ben a Tavaszi Tárlaton „Fiú akt” és „Női portré” című alkotásaival szerepelt, majd két évvel később a VII. Magyar Képzőművészeti Kiállításon három művét mutatták be: a „Zenét hallgató nő” címűt utóbb a budapesti Fővárosi Művelődési Házban (XI. kerület, Fehérvári út) állították fel. Az 1950-es évek végén több szobrát állították fel köztéren: „Mackók/Medvék” (Gyöngyös), „Galambok/Madaras kő” (Hegyeshalom), „Úszó nő/Lebegő nő” (Hajdúszoboszló), „Ülő lány” (Budapest, Dániel út).
1960-ban díjat nyert az első Marx–Engels-emlékműpályázaton, majd „Napozó nő” kútfiguráját felállították a hódmezővásárhelyi Tüdőgondozó Intézet kertjében. 1962-ben a IX. Magyar Képzőművészeti Kiállításon szerepelt műveivel. 1969-ben Munkácsy Mihály-díjat kapott, majd 2 évvel később a III. Országos Kisplasztikai Biennálén Pécsett a Művészeti Alap különdíját nyerte el.
1973-ban Kossuth-díjat kapott. Két évvel később Érdemes művész címmel tüntették ki. 1977-ben a Kulturális Minisztérium nívódíját kapta meg az 1976-ban felavatott köztéri műveiért (Pro Arte Budapest). Két év múlva kiváló művész lett.
1980-tól a rendszerváltásig országgyűlési képviselő volt. A Hazafias Népfront alelnöke, a Fészek Művészklub elnöke is volt.[3] 1980-ban megbízást kapott Aczél Györgytől, hogy készítsen mellszobrot Kádár Jánosról, a mű el is készült, de röviddel halála előtt állítólag a politikus megkérte a művészt, hogy semmisítse meg az alkotást.[4]
1982-ben Herder-díjat kapott. 1983-tól a Német Akadémia tagja volt, valamint a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki. Ez évtől működik állandó kiállítása az óbudai Laktanya utcában. 1984-ben SZOT-díjat kapott. Egy évre rá Siófok díszpolgára lett. 1989-ben a Francia Köztársaság Ordre des Arts et des Lettres érdemrendjének parancsnoki jelvényével tüntették ki, és megkapta az Olasz Köztársaság érdemrendjének (Ordine al Merito) tisztikeresztjét, valamint a Lengyel Kultúráért kitüntetést. Hajdúböszörmény díszpolgári címmel tüntette ki. 1991-től volt az Európai Akadémia tagja. 2003-ban az Egyesült Királyság-beli Portrészobrászok Társasága (Society of Portrait Sculptors) kitüntette a társaság legrangosabb emlékérmével, a Jean Masson Davidson díjjal.[5]
Világszerte több mint háromszáz köztéri szobra áll.
A budapesti Szilágyi Erzsébet fasor melletti kis parkban felállított Raoul Wallenberg-szobrát a holokauszttúlélő, Magyarországról emigrált, majd az 1980-as években Magyarországra akkreditált amerikai nagykövet, Nicolas M. Salgo magánmegbízására készítette. A hely kiválasztása véletlenszerű is lehetett, mindenesetre Wallenberg 1945-ben történt eltűnése köthető a helyszínhez. Varga Imre Wallenberg gránit-bronz szobrát a Wallenberg család által adományozott és Svédországban kiválasztott gránittömbből formálta meg. A szobor felállítása, alkotója nyilatkozata szerint kettős tiszteletadás a részéről, egyfelől Wallenberg felé, másrészről mestere, Pátzay Pál felé is, akinek első, Wallenberg emlékére adományokból készült, 1948-ban Budapesten felavatott szobrát közvetlenül a felavatás utáni napon eltávolították, és csak több évvel később tűnt fel a debreceni gyógyszergyár előtt. Varga Imre Wallenberg-szobrának 1987-es felállítása és a pár nappal későbbi hivatalos felavatása között, a The New York Times által leközölt cikkben feltételeztek a szoboravatás miatt egy esetleges későbbi diplomáciai feszültséget is Moszkva és Budapest között, ami végül nem jött létre.[6][7]
1986-ban ünnepelte a munkásmozgalom Kun Béla, az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság vezetője születésének 100. évfordulóját. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága a Párttörténeti Intézet javaslatára erre a kitüntetett alkalomra emlékmű felállítását határozta el még 1981-ben.[8] A szoborkompozíció hosszas viták eredményeként, végül is a Vérmező nyugati, a Moszkva térhez (a mai Széll Kálmán térhez) legközelebb eső sarkában kapott helyet; a rendszerváltás időszaka (1991) óta pedig a Szoborpark Múzeumban látható.
Varga Imre szerint az eltávolításra szavazók nem értették meg igazán a szobor mondanivalóját. „Kun Béla csak egyike az emlékmű szereplőinek, a lámpaoszlop mellett állva, kezében a kalapjával búcsúzik az eszméktől. Elöl az a négy ukrán tiszt, akiket ki akart végeztetni. A felvonulás jobb oldalán Uitz Béla és Derkovits Gyula figurája áll, a bal oldalon Károlyi Mihály, esernyőt tartva a felesége és a gyereke fölé. Történelmi pannó arról, hogy 1919-ben ez volt a helyzet.” – nyilatkozta a művész 2013-ban.[9]
Hasonlóképpen nagy vitákat váltott ki Károlyi Mihály Varga által történt megformálása is. A mű megrendelésének idején, az 1970-es évek derekán az MSZMP KB-ban azt szerették volna, ha a művész fiatal, erőteljes emberként ábrázolja a politikust; ehelyett az elkészült alkotás egy, a konfliktusok által megtört, illúziók nélküli figurát mutat, a fölébe tornyosuló, szinte ráomló neogótikus ívek alatt.[9] A szobor sokáig a budapesti Kossuth tér északi részén kialakított kis parkban állt, ahonnan 2013-ban eltávolították, majd alkotója szülővárosában, Siófokon állították fel újra.