A jómódú és előkelő köznemesi borosjenői Tisza családnak a sarja. Tisza Lajos (1798–1856), császári és királyi kamarás, császári megyefőnök országgyűlési követ, nagybirtokos, és gróf széki Teleki Júlia (1805–1863) negyedik gyermeke.[1][2] Az apai nagyszülei Tisza László (1765–1831), nagybirtokos, és gróf széki Teleki Katalin (1777–1820) voltak. Az anyai nagyszülei gróf széki Teleki József (1777–1817), földbirtokos és gróf széki Teleki Zsófia (1784–1844) voltak. A hétgyermekes családban csak fiúk születtek, azonban közülük hárman kisgyermekként elhaláloztak. Fivérei: Tisza Domokos (1837–1856), költő, aki 19 évesen hunyt el, Tisza László (1829–1902) politikus, nagybirtokos, országgyűlési képviselő, valamint gróf Tisza Lajos (1832–1898), titkos tanácsos, szegedi királyi biztos, aki 1883. december 22-én magyar grófi címet szerzett adományban I. Ferenc József magyar királytól.[3]
Házassága és leszármazottjai
1860. július 21-én a nyírbaktai Degenfeld-kastélyban Tisza Kálmán feleségül vette gróf Degenfeld-Schomburg Ilona (Téglás, 1839. január 8.–Nyírbakta, 1913. június 29.), akinek a szülei gróf Degenfeld Imre (1810–1883), a tiszántúli református egyházkerület főgondnokának, földbirtokos és bökönyi Bek Paulina (1815–1856) voltak. Az apai nagyszülei gróf Degenfeld-Schomburg Miksa Kristóf (1766–1816), cs. kir. kamarás, udvari tanácsos, földbirtokos és gróf római szentbirodalmi széki Teleki Anna (1780–1841) voltak. Az anyai nagyszülei beökönyi Bek Pál, földbirtokos és bárczai Bárczay Anna voltak. Tisza Kálmán gróf és Degenfeld-Schomburg Ilona grófnő frigyéből négy gyermeke – egy leány és három fiú – született:
Tisza Kálmán és felesége, Degenfeld-Schonburg Ilona grófnő
1848-ban a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztériumában segédfogalmazóként dolgozott. A Honvédelmi Bizottmánnyal Debrecenbe költözött. A szabadságharc leverése után másfél évre külföldre emigrált. Határozottan fellépett az 1859. szeptember 1-jei pátens protestáns autonómiát veszélyeztető intézkedései, majd a magyar törvényhozást a birodalmi tanácsnak alárendelő októberi diploma ellen is, és ezzel mint az alkotmányosság védelmezője nagy népszerűségre tett szert. 1860-ban visszautasította Bihar vármegyefőispáni tisztjét, 1861-ben viszont már képviselőházi alelnök volt az országgyűlésben. A Teleki László-vezette határozati párthoz tartozott, majd amikor Teleki, aki történetesen Tisza nagybátyja is volt, öngyilkos lett, Tisza vette át rövid időre a párt irányítását. 1865-től tíz évig ő és Ghyczy Kálmán voltak a „balközép” vezérei. Ellenezte a deáki kiegyezést, 1868. április 2-án pártjával kiadták az úgynevezett bihari programot, amely állást foglalt a közös minisztériumokkal és delegációkkal szemben. Célként az önálló magyar hadsereget, pénzügyi és kereskedelmi rendszert jelölték meg. A párt szavazóit a 48-asoktól szerezte, így jelentősége megnőtt.
1875. március 1-jén elfogadták a status quót, az adott közjogi berendezkedést, és a meggyengült kormányerőkkel egyesülve létrejött a Szabadelvű Párt, amely három évtizedig tudott hatalmon maradni megszakítás nélkül. Az új hatalomkoncentráció bázisa az arisztokrácia és a középnemesi nagy- és középbirtokosok, valamint a nagytőkések voltak. Tisza maga 1875. március 2. és október 20. között a Wenckheim-kormány belügyminisztere, 1875. október 20. és 1887. február 11. között miniszterelnök-belügyminiszter, 1887. február 11. és 1890. március 13. között miniszterelnök, közben rövid ideig pénzügyminiszter és király személye körüli miniszter is volt.
Kormányzása idején pártja nagyon megerősödött, parlamenti hegemóniára tett szert. Ebben nagy szerepük volt Tisza ügyes politikai manővereinek, a párt frakciói közötti kompromisszumok taktikus kimunkálásának, személyi tekintélyének, és az úgynevezett „mamelukoknak”, a Tisza személyétől függő képviselőknek (a mamelukok eredetileg a 13. századtól a 19. század elejéig Egyiptomot uraló, a szultánhoz felettébb lojális katonai réteg tagjai voltak).
Az 1867-es kiegyezéshez mindvégig tartotta magát, az ő idejére esik az új dualista államberendezkedés megerősödése, a kapitalizmus magyarországi intézményes és jogi kereteinek kiépülése.
A feudális maradványok felszámolása és a modern polgári államszervezet és -működés kialakítása is politikai prioritás lett, ugyanakkor kiállt a hatalom megvédése mellett a szerveződő tömegmozgalmaktól. Az első intézkedései között volt az 1876-os megyerendezés, melynek során minden korábbi közigazgatási egységet (szék, kerület, mezőváros, vidék, szabad királyi város stb.) felszámoltak és egységesen (elsőre 65) vármegyékbe szervezték, melyek határait is észszerűsítették. A vármegyésítés alól csupán a magyar tengermellék (vagyis Fiume városa) maradt ki, ami megmaradt külön entitásnak (később sem lett vármegye).
Kormányának nemzetiségi politikája a magyarosításban foglalható össze, Tisza kísérletet tett a nemzetiségek kiszorítására a politikai életből és a közigazgatásból. Az ő idejében elfogadott, Trefort Ágoston fémjelezte, 1883-as és 1884-es iskolatörvények (amik egyben a magyarországi középiskolai alaptörvények is lettek a monarchia széthullásáig) is ebbe az irányba mutattak.
Számtalan később saját jogán is nevessé vált politikust „nevelt ki”. Személyes felfedezettje volt például Baross Gábor, akit ő emelt előbb közlekedési államtitkári, majd miniszteri posztra, de miniszterei közül később négyen is miniszterelnökké váltak: az őt váltó Szapáry Gyula, majd Wekerle Sándor (három külön alkalommal is), Széll Kálmán és végül Fejérváry Géza is.
Kormányához köthető Budapest és vele Magyarország történetének egyik leglátványosabb fejlődése, az 1879-es szegedi nagy árvíz után Szeged teljes, a korábbinál is szebb újjáépítése, a budapesti Országház tervpályázatának meghirdetése (1881), a győztes kiválasztása (1883) és az építkezés megkezdése (1885), ahogy a Magyar Állami Operaház megépítése is, országszerte számos más beruházással, folyamszabályozással (pl. Al-Duna), vasútépítéssel együtt.
Keménykezű és gyakran ellentmondásos kormányzása, sok szövetségesének korruptsága és az 1889. évi véderő-törvényjavaslat – ami az újoncállítás korlátozásán keresztül szuverenitásvesztést jelentett volna Magyarországnak – gyorsan aláásták a tekintélyét. Szintén 1889-ben, annak is a legvégén, december 20-án történt, hogy a még 1879-ben ugyanezen a napon elfogadott állampolgársági törvény értelmében (teljes joggal) elkezdték elvenni minden olyan személy, (köztük Kossuth Lajos és köre) magyar állampolgárságát, akik a törvényben meghatározott 10 év megszakítás nélküli külföldi tartózkodás után sem kértek a Monarchiától külföldi tartózkodási engedélyt.
Lemondása és további karrierje
A Kossuth állampolgársága elvételének hírére 1890 legelején kezdődött tüntetések kiegészülve az egyszerre a párton belül és kívül is kézzel fogható és látványos népszerűségvesztéssel végül oda vezettek, hogy 1890. március 15-i hatállyal beadta lemondását. Távozását igyekezett úgy beállítani, mintha a bécsi udvar Kossuth-ellenes nyomásgyakorlása (vegyék el tőle is az állampolgárságot) ellen tiltakozna, noha valójában sem őt, sem kabinetjét nem foglalkoztatta különösebben a kérdés.
Lemondása után egészen 1901-es visszavonulásáig országgyűlési képviselő, illetve pártja egyik vezető személyisége maradt.
Művei
Parlamenti felelős kormány és megyei rendszer; Ráth Mór, Pest, 1865
Tisza Kálmán zárbeszéde a baloldal 1869-ki felirata mellett. Junius 2-án; Kertész József, Pest, 1869
↑K 19 - Király Személye Körüli Minisztérium Levéltára - Királyi könyvek - 68. kötet - 526 - 532. oldal
↑K 19 - Király Személye Körüli Minisztérium Levéltára - Királyi könyvek - 70. kötet - 8 - 9. oldal
↑Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája SZ–ZS, Heraldika Kiadó, Budapest, 1998., 94., 99., 129-130. o. ISBN 963-858-538-2