A török hűbéres román fejedelmek csak a 15. század hódoltak be, korábban gyakran álltak a magyarok oldalán, vagy épp fordítva, igazán csak az 1470-es évektől figyelhető meg átállás Havasalföld részéről, míg Moldvánál később. A tatárok is csak 1475-ben lesznek a szultán hűbéresei, bár néhány betörést tettek ezelőtt és ezután is főleg Erdélybe, de nem a török támadások keretében. A Magyarországgal való összecsapás a Krími kánság részéről csak közvetve történik, így 1475-ben Moldvában kerül egy ilyenre sor. Egyes országok, mint a svájciak, vagy a skótok legfeljebb csak egy alkalommal vettek részt a török elleni harcokban. Szerbia, vagy Bosznia később teljesen török uralom alá kerültek, önállóságukat véglegesen elvesztve.
A magyar–török háborúkI. Lajos uralkodása idején indultak a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között. A történelemkönyvek Lajost tartják az első európai uralkodónak, aki az oszmánokkal megütközött. A Bulgáriában, 1377-ben aratott győzelmet jelentősnek ítélik a magyar történészek, mert további nagyobb hadmozdulatok 1389-ig nem történtek a területen. Még a század végén sor került a két ország közötti nyílt háborúra, I. (Luxemburgi) Zsigmond uralkodása kezdetén. A háborúk szünetében a törökök rendszeresen portyáztak az ország déli végein, sőt néha mélyen behatoltak az országba, 1421-ben például Vasvárt is elérték.[2] Az állandó török támadásokat leginkább a délvidéki területek szenvedték meg.
Nagy Lajos 1365-ben a belviszályok gyötörtre Bulgária északi felére támadt, amit Bodonyi bánság néven tartománnyá, később hűbérállammá szervezett. Az ország déli felét és a szerb területeket a törökök rendszeresen megtámadták, ezért előbb, vagy utóbb elkerülhetetlenné vált az összecsapás a magyarokkal. 1366-ban VI. Orbán pápa keresztes-hadjáratot hirdett. Magyarország összefogva Savoyával vezetett támadást. Míg Lajos serege szárazföldön aratott győzelmet, a savoyaiak elfoglalták Gallipolit.
1372-ben Pádua kapcsán Lajos sokadjára keveredett Velencével háborúba. A velenceiek ekkor segítségül hívták a törököket és Treviso mellett vereséget mértek a magyarokra és páduai szövetségeseikre, ami miatt a város velencei fennhatóság alá került, de Dalmácia megmaradt a magyar király kezén.
I. Lajost a trevisói eset arra késztette, hogy hadat vezessen a török ellen. Serege bevonult Havasalföldre, de a művelet nem indult kedvezően, ugyanis a románok nem Lajost, hanem a pogányokat támogatták a magyarok ellen. Ennek ellenére az Erdélybe betört török martalócokkal szemben eredményesen harcolt. Lajos serege 1377-ben bolgár területen csatát nyert egy másik török sereggel szemben. A vereség után több mint egy évtizeddel a törökök nagy hadjáratot vezettek Szerbia ellen, amely próbált koalícióba tömörülni (a magyar király nélkül) a többi szomszédos országgal, de végzetes vereséget szenvedett Rigómezőnél.
A törökök 1391-ben elfoglalták Galambócot. 1395 szeptemberében Bajazid szultán újból előrerendelt egy kisebb ereg csoportot Temesvár felé, egy nagyobb hadoszlopot pedig a Havasalföldre. Az előbbin Marczali Miklós Csakovánál győzelmet aratott, ellenben az erdélyi határt védő Losonczi István vereséget szenvedett és életét vesztette, vele együtt elveszett Havasalföld, vagyis Oláhország(Wallachia), es az Al-Duna egész vidéke is.[3] A további benyomulások és Bulgária lerohanása miatt Zsigmond király 1396-ban egy nagy törökellenes hadjáratra indult hadaival, amelynek egy részét tették csak magyarok; a többiek Európa különböző helyeiről toborzott csapatok voltak, többek közt spanyolok, csehek, olaszok, franciák stb. A nikápolyi csatában súlyos vereséget szenvedett nyílt csatában a szultáni főseregtől. A vereség hasznos tanulságul szolgált Zsigmondnak, aki ezután védelemre rendezkedett be.[4] Erre idő bőven kínálkozott, mert a törökök 1402-es veresége után a birodalom szétesett egy időre.
I. Bajezid fiai között harc folyt a trónért (Oszmán interregnum) így Magyarország egy kis időt nyert. A legidősebb testvér, Musa az európai, Mehmed pedig az ázsiai birtokok felett uralkodott. Ö Mircea moldvai és Lazarevics István szerb vajdát is – hatalma alá hajtotta. A szerb despota támogatására Cillei Borbála királynő 1413 tavaszán Garay Jánost, Maróthi János [1] és Csupor Pált, Zsigmond pedig a nála levő Hranics Szandaljt, Bosznia déli részének, a későbbi Hercegovinának urát, küldte le Szerbiába. Hrvoja [vagy Hervoja] bosnyák-szerb nagyúr, Spalató hercege, eközben rátört ennek védtelenül maradt birtokaira s annak több várát elfoglalta, amihez Musával támogatását is igénybe vette. A Szerbiában levő Garay János és Csupor Pál, Maróthit egyedül otthagyva, májusban Szlavoniába tértek vissza s ott Hervojának összes birtokait, várait együtt fegyveres erővel elfoglalták, Zsigmond Hervoját a spalatói hercegségtől is megfosztotta és a sárkányrend vitézeinek sorából kitöröltette. Mehmed még 1413-ban Kisázsiából sereggel atkelt Európába, és a hozzá átpártolt István szerb vajda segítségével Musát a Camulru melletti csataban megverte. Ezek után I Mohamed az újra egyesített Ottomán birodalom szultánjává vált [ez a folyamat 1422-ig eltartott]. 1415-ben szövetségben Hervojával támadást intézett Magyarország és Horvátország ellen. Maróthy János macsói bán, Garay János és Monoszlai Csupor Pál kaptak megbízást arra, hogy hadat vezessenek a Boszna völgyébe, Duboj környékére. A Hervojával egyesült török július 28. és augusztus 5. között mindenekelőtt Ozorát és Tesanjt foglalta el, aztán a Dobojnál álló magyar sereg megtámadására indult. 1415 augusztus 6-án került itt sor a csatára.[5] A török-délszláv sereg csellel sikeresen megnyerte a csatát. A három magyar hadvezér fogságba esett, a magyar sereg megsemmisült. A doboji csata után egyes török portyázó különítmények átkeltek a Száván és végig pusztították a magyar határterületeket. Ennek eredményeként Bosznia egy részét uralmuk alá hajtva a törökök szandzsákot szerveztek belőle. Zsigmond azonnal hazaküldte Ozorai Pipot a határok védelmére és nyomban felszólították Ulászló lengyel királyt és unokatestvérét, Vytautas litván fejedelmet, hogy haladéktalanul küldjenek segítséget Magyarországnak a törökök ellen, azonban ennek alig volt eredménye. Az Ottománok Velencével kezdtek háborút, de a török flottát Gallipolinál megsemmisítették. Mehmed szultán 1416 július 9-én igy Velencével békét kötött, majd Havasalföld felé akart terjeszkedni. Mircea cel Batrint Zsigmond király, ennek unokaöccsét, Dánt pedig I. Mehmed szultán segítette. Mehmed maga ment Havasalföldre, mert Mircea már 3 éve nem fizette meg neki az adót. Zsigmond Losonczy Istvánt küldte Mircea segítségére. Losonczy meghalt a csatában, a serege elmenekült. A legyőzött Mirca újra meghódolt a szultánnak, akinek a hátralékos 3 évi adót nyomban kifizette. Mehmed már két másik hadsereget küldött még Boszniából; az egyiket Ahmed bég vezetése alatt a Száván és Dráván át Stájerországba, mely Radkersburgot vette ostrom alá. A Stájerország felé tartó török hadoszlopot Frangepán Miklós nyomon követte s miután stájer földön a Radkersburg felmentésére siető Ehrenfels karinthiai kapitány és Ernö osztrák hercegek hadaival egyesült, a 12.000 főnyi sereg az említett vár alatt fényes győzelmet aratott a 20.000 főnyi ostromló had fölött.[6] [Az osztrák történészek régóta kétségbe vonják ennek a csatának a létezését, szerintük magyar zsoldosseregek fosztogattak Ausztriában,csak később ezt a törököknek tulajdonították.][7] A másik hadsereg Ikács (Ikah, Ishak) boszniai bég alatt indult a Temesköz fosztogatására. Itt Makedóniai Péterfy Miklós megölte Ikács béget, és a török sereg visszavonult. Zsigmond 1419 Magyarországra jött a törökök ellen. A Nagyváradon egybegyült sereget a Vaskapun október 28-án Bulgáriába, más verziók szerint a törökök által fenyegetett Mircea havasalföldi vajda támogatására a Havasalföldre vezette [itt bizonytalanok a források, hogy Nis vagy Nikápoly felé ment-e, valoszinüleg a közepebbi Nis-hez] és ott támadta meg az egyik török sereget. Itt győzelmet aratott [osztrák történészek ezt is kétlik].[8] Miután visszatért felépitette Görény várát [1420 -ban egyéb várakat is 1420-: az Al-Duna mentén új várakat: Drankó, Librasd, Pét, Szinice, Sztanilóc, Pozsezsin, Szentlászlóvár építtetett][9] Magyarországhoz visszacsatolt Szörényi bánság védelmére. Tvratko Szurát újból sikerült Bosznia északi részében királyul elismertetni. Mehmed közben elfoglalta volna Szörény várát, de végül 1419-ben a felek itt békét kötöttek. [itt nem világos, hogy melyik fél küldött először követeket a másikhoz].[10]
Főleg az Al-Duna mentén végrehajtott sikeres török-elleni akciókat nevezi a történelem al-dunai háborúnak. 1420-ban, mihelyst a török megvetette a lábát Havasalföldön, rögvest megtámadta Erdélyt a Vulkán szoroson át, és a készületlen Csáki Miklós vajda hadát Hátszegnél legyőzték, Szászvárost elfoglalták és elpusztították. I. Mehmed szultán 1421-ben meghalt, utóda és fia II. Murád nyomban jókora sereget küldött Dán ellen, akit bár a szultán tett vajdává, elűzve Mirceát, de ö Zsigmondnak is meghódolt. Miután végeztek Havasalföldön, a Tömösi szoroson át Erdélybe nyomultak. Bevették Brassó városát(de a várat nem!)és felégették a Barcaságot A trónra jutó II. Murád szultán a Balkán teljes bekebelezésére törekedett, de a helyi csapatok főleg Gyurgyevóból támadták Erdélyt. 1423-ban Ozorai Pipó olasz származású hadvezér, Zsigmond király szolgálatában mélyen benyomult Havasalföldre, az Al-Duna térségébe, ott legyőzött egy 15 000 fös sereget, és ezt követte két másik sikeres hadjárata. Időközben 2 évre békét kötöttek, mivel Murad testvére fellázadt Ázsiában. 1425-ben a szultán Dán helyett Radult, a testvérét tett a trónra, aki Zsigmondhoz menekült így új háború kezdődött. 1425 nyarán Ozorai Pipo a Duna mentén és ugyanakkor Csáki Miklós erdélyi vajda az erdélyi nemességgel az erdélyi havasokon át nyomult be Havasalföldre. Egy harmadik tartalékcsoport augusztus 16-án Orsovánál szállt táborba. A hadjárat végül nem hozott nagyobb összecsapásokat. Zsigmond megszerezte Lazarovics vajdától Nándorfehérvár, Macsó, Galambócz, Szokol, Szomszédvár, Brodar, Halap várait cserébe magyarországi birtokokért Brankovics György részére. Ozorai Pipo a Duna mentén előnyomulva, Galambócnál jelentős Ottomán haderőt győzött le, de1426 december 27-én meghalt. 1427-ben még sikerült annyit elérni, hogy a magyarbarát II. Dan kerüljön a román fejedelemség székébe. Tavasszal Zsigmond Havasalföldre vonult a seregével, de ütközetet nem vállalt. Közben Lazarevics vajda is meghalt, de Galambócót a szerb várkapitány eladta a töröknek, a többi várat sikerült beintegrálni a rendszerbe. 1428-ban Zsigmond megpróbálta elfoglalni Galambócot, de a Murád vezette[11] felmentő sereg elől menekülnie kellett és békét kért.
A kisebb portyázásokat követően 1432-ben nagy török támadás zúdult Erdélyre. Zsigmond csak 2000 katonát küldött a szorosok őrzésére, de a védelmet a törökök áttörték és feldúlták a barcasági, hunyadi és kézdiszéki területeket, ahonnét több ezer fogollyal tértek vissza a Balkánra.
A törökök 1437-ben indítottak újabb nagy hadjáratot Magyarország ellen, de 1435 és 1436 között is sorra vezettek portyázásokat főleg Erdélybe. 1437-ben a szultáni sereg ostromolta az al-dunai Szendrőt, de a magyar-cseh-szerb csapatok felmentették az erősséget. 1438-ban a törökök feldúlták Erdélyt. 1439-ben Szendrő is a kezükre jutott és a déli területeket alaposan feldúlták. Sikerükhöz hozzájárult, hogy Erdélyben 1437-ben nagy felkelés dúlt Budai Nagy Antal vezetésével, amely legyengítette az országrészt katonailag. Először ostromolja meg szultáni sereg Nándorfehérvár at 1440-ben. 1441-ben Hunyadi János benyomult Szerbiába, egy évvel később leverte a ruméliaibeglerbéget Erdélyben.
IV. Jenő pápa ösztönzésére Hunyadi délnek egy nagy hadjáratot vezetett a Török Birodalomba, kihasználva, hogy a törökök keleten a perzsákkal háborúznak. A német és cseh zsoldosoktól is erősített magyar-lengyel hadak (akikhez szerb és bolgár sereg is csatlakozott) kis híján elérték Drinápolyt, a birodalom fővárosát. 1444-ben Váradon béke született a szultán kezdeményezésére, de a Giuliano Cesarini bíboros feloldotta esküje alól I. Ulászlót, hogy a török elleni háborút folytatni lehessen.
A Bizánci Birodalom1453-as bukása után Hunyadi újból a török ellen fordította fegyvereit és jelentős haditetteket hajtott végre a Balkánon. II. Mehmed szultán is készült egy Magyarország elleni nagy támadásra és 1456-ban hatalmas serege Nándorfehérvárt ostromolta. Hunyadi keresztesekkel megerősített csapataival áttörte az ostromgyűrűt és erősítést vitt a várba. Később az utolsó nagy rohamot is sikeresen visszaverték, világraszóló diadalt aratva, de Hunyadi nem sokkal később meghalt pestisben.
Mátyás király trónra kerülésétől kezdve kevesebb mint egy évtizedig folytatta a törökellenes harcot. Visszahódította Galambócot, 1463-ban elfoglalta Jajcát és Bosznia még török kézben levő területeit. Mátyás világosan látta, hogy az egyre kiterjedtebb Oszmán Birodalommal szemben Magyarország ereje már kevés, ezért nyugatra a németek és a csehek ellen vezetett háborúkat, amellyel a német-római császári trónt akarta megszerezni. Ha Mátyás német császár lett volna, akkor a magyarokkal, a németekkel és a csehekkel fordulhatott volna a törökök ellen, és kiűzhette volna őket Európából.
III. István moldvai fejedelem nem volt hajlandó a török hűbért elismerni, ezért szembeszállt az ellenséggel. Ehhez segítségül hívta a magyar uralkodót és IV. Kázmér lengyel királyt. István a vászlói ütközetben lengyel-magyar segítséggel győzelmet aratott a török-tatár-bolgár-havasalföldi sereg fölött.
1475-ben a törökök Váradig nyomultak előre, de 1476-ban elvesztették Szabács várát. 1479-ben Kinizsi Pál a Kenyérmezőnél szétverte a török sereget, s többször mélyen behatolt Szerbiába, számtalan győzelmet aratva a törökökön, s támadásaiknak újabban sikerült elején vennie.
Egy török hadtest 1480-ban elfoglalta a nápolyiaktólOtrantót, ahol hídfőállás kiépítésébe kezdtek. II. Ferdinánd nápolyi király veje, Mátyás segítségét kérte, aki elküldte ItáliábaMagyar Balázst és visszafoglaltatta Otrantót egy 2100 fős sereggel, aminek java része nem tért haza, és a segítséget senki nem hálálta meg nekik.
A háború főleg szerb területen zajlott, amit Kinizsi Pál vezetett. Kiváltó oka egy 1481-es török támadás volt, amit Kinizsi meg kívánt torolni. Az általa vezette délvidéki magyar-szerb hadak mélyen benyomulva 1482-ben gyors sikereket értek el, és a szendrői béget is leverték. A sikeres hadjárat tartós eredménnyel járt, mert nagyobb oszmán támadás majdnem tíz évig nem következett be. 1483-ban békét kötött a két hatalom egymással.
II. Ulászló a török ellen küldte Mátyás fekete seregét, de mivel nem tudta fizetni őket, azok fellázadtak. Kinizsi a lázadó zsoldosokat szétverte. A király halála után 1492-ben a törökök megkísérelték bevenni Nándorfehérvárt, de Kinizsi elűzte az ostromlókat és hadat vezetett Szerbiába. Ezután a Délvidéken többször legyőzte a benyomuló törököket, majd megakadályozta, hogy a várkatonaság árulása folytán Nándorfehérvárat elfoglalják 1494-ben. Még ebben az évben vezetett egy hadjáratot a törökök ellen, majd meghalt. 1495-ben a szultán és a király 3 éves békét kötött egymással.
Corvin János1499. évi sikeres boszniai győzelme után a pápa által létrehozott magyar–francia–lengyel–velencei szövetség 1500-ban még egy törökellenes háborút indított. A magyar sereg elérte Bulgáriát, de Vidin elfoglalásán kívül mást nem tudott felmutatni és a hadjárat eredménytelen volt. Ezt a háborút is béke zárta le 1504-ben, s 1510-ben újra meghosszabbították.
Legnagyobb részt a horvát-bosnyák végvárak környékén zajlott le, s a horvát csapatok a dubicai ütközetben, Jajcánál és Korenica mellett arattak győzelmet a törökökön. E harcok hőse Beriszló Péter volt, akinek halálával (1520) ezek a győzelmek semmivé lettek. 1514-ben volt olyan terv, hogy önkéntesekből álló kereszteshadat toboroznak Magyarországon, de az a magyar történelem legnagyobb parasztháborújához vezetett.
A 16. században egyre csak gyengült Magyarország katonai ereje, addig a törökök terjeszkedési vágya felélénkült. I. (Nagy) Szulejmán európai területek felé fordította figyelmét. 1521-ben indul a nagy török támadás, majd 1526-ban a szultáni sereg mélyen benyomul az ország területére. A mohácsi vészben ahol ismét odaveszett az ország királya és az egész sereg, eldöntötte az ország sorsát és hosszú távon olyan következményekkel járt amelynek még a 20. században is komoly hatásai voltak. Több mint 170 éven keresztül a magyarok és horvátok (s az osztrákok is) szakadatlanul a törökök ellen harcoltak és a Magyar Királyságot folytonos területvesztés jellemezte valemmennyi háborúban. Ennek ellenére a törökök csak lépésben voltak képesek alávetni a területeket, mert a magyar, horvát és más nemzetiségű lakosok szívósabban és kitartóbban ellenálltak az oszmán terjeszkedésnek mint a balkáni országok annak idején. Ráadásul Nyugatról is jött a segítség és harcászati technika is folyamatosan fejlődött, elsősorban a tűzfegyverek modernizálódásával a törökök erőfölénye csökkent, s a politika és gazdaság világméretű átalakulása miatt az Oszmán Birodalom minden kontinensen ahol megvetette lábát kezdett visszaszorulni. Az állandó harcokban az oszmánok is sorra elvéreztek, a magyaroknak ráadásul sikerült több összecsapásban lélektani győzelmet aratni, mint Eger alatt. A tizenöt éves háborúban már komoly gyengeségek merültek fel, majd a szentgotthárdi csatában katonai és erkölcsi vereséget szenvedett az oszmán főhaderő. 1683-tól kezdve 16 éven át az európai hadakkal szemben a törökök egymás után sorozatban vesztenek el döntő csatákat, mivel annyira elavult és hasznavehetetlen a haderejük összetétele, szervezése és felszereltsége, hogy képtelenek a szervezetten, modern fegyverekkel harcoló európai csapatokkal szembeszállni. Az 1699-es karlócai béke értelmében a magyarországi török hódítások legnagyobb részéről le kell mondaniuk.
Az utolsó összeütközések
1699 után még egy kisebb rész maradt a történelmi Magyarországból a török kezén. Az 1716–18-as Habsburg-török háborúban a császári haderők a temesvári vilajetet is felszámolták, sőt az Oszmán Birodalom észak-balkáni és havasalföldi területeit is elfoglalták. Ebben a háborúban a hadsereg egyharmadát alkották magyarok. Az 1736–39-es Habsburg-török háború már balszerencsés kimenetelű volt, annak ellenére, hogy az osztrákokat még az orosz hadsereg is támogatta. Az előző hódításokat mind elvesztette, a Birodalom déli határa a Dunánál alakult ki, és gyakorlatilag az első világháború végéig fennmaradt. Ebben a háborúban kevesebb magyar katona vett részt, állományuk nem haladta meg 15 000 főt.
A harmadik és egyben utolsó konfliktust, az 1787–91-es Habsburg-török háborút Ausztria ismét az oroszokkal szövetségben indította. A hatalmas méretű birodalmi hadseregbe, amelyet maga császár, II. József vezetett, mintegy félszázezer magyar katonát is besoroztak. A háború már az elején rosszul indult és nagyok voltak a veszteségek. Habár a törökök betörtek Magyarország déli területeire, de ez afféle szokványos határmenti előretörés volt, a közvetlen törzsterületeket nem fenyegették, és nem volt céljuk magyar, vagy erdélyi területek elfoglalása. Maga a császár súlyos betegen tért vissza a hadjáratból. 1789 októberében sikerült bevenni Belgrádot, II. József már halálos ágyán kapta a hírt. Halála után utódja, II. Lipót császár (a törökökkel szövetségre lépett poroszok fenyegetése miatt, a szövetséges oroszok felháborodása ellenére) 1791-ben megkötötte a sistowai (szvisovi) különbékét, amelyben Ausztria lemondott Belgrádról, és beleegyezett a háború előtti status quo helyreállításába. A török háborút Oroszország egyedül folytatta. Az 1791-es sistowai békekötés lezárta a magyarság és a törökök majdnem négy és fél évszázados háborúit is.
Jegyzetek
↑1475-től számított a török szultán hűbéresének. Tatár csapatok török oldalon Magyarországon nem szerepeltek a harcokban, viszont határon túl, így a vaslui ütközetben harcoltak magyar katonák a tatárok ellen.
↑M. Kozár Mária: Felsőszölnök meghódolása a töröknek 1640-ben, 123. old.
↑Annak a Hammer-Purgstall (Geschichte des Osmanischen Reiches I., 291.) által is említett adatnak a hitelességét, hogy Zsigmond 1419 október 4-én Nissa (Nis) és Nikápoly között a törökök 80.000 főnyi seregét szétverte volna, Huber Geschichte Oesterreichs II., 259. alaposan megcáfolta. (Bánlaki)
↑Görög és török források szerint Murád szultán ekkor Konstantinápoly ostromát vezette s így a galambóczi felmentő seregnek alighanem csak egyik alvezére volt a parancsnoka. (Kupelwieser Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 42.)