A szicíliai vecsernye után, 1282-ben Szicília szigete függetlenedett a róla elnevezett Szicíliai Királyságtól. I. Anjou Károly király vereséget szenvedett I. Aragóniai Péter hadaitól, és kénytelen volt elhagyni a palermói udvart. Új udvarát Nápolyban rendezte be, és a maradék — a mai szóhasználattal: a Nápolyi Királyság — mellett továbbra is igényt tartott magára Szicíliára is. Ezért hivatalosan mindkét királyságot Szicíliai Királyságnak nevezték, és a Nápolyi Királyság nevet csak megkülönböztetésül, nem hivatalosan használták. A nápolyi Anjouk hivatalosan 1373-ig hadban álltak az Aragóniai-ház palermói uralkodóival — mindaddig, amíg I. Johanna királynő le nem mondott a sziget visszaköveteléséről.
Az első Nápolyi Királyság felszámolásában nagy volt szerepe I. Johannának, ő ugyanis gyermektelenül halt meg, és I. Anjou Lajost nevezte meg utódául annak ellenére, hogy unokatestvére, a durazzói herceg is igényt tartott a trónra. A királynőt 1382-ben meggyilkolták és így III. Durazzói Károly került a királyság élére, ami után trónharcok kezdődtek. III. Károly leánya, II. Johanna előbb V. Aragóniai Alfonzt jelölte utódának, később III. Anjou Lajost, de végül 1435-ben I. René lépett a trónra.
Itália 1499-ben
1442-ben V. Alfonz aragóniai király elfoglalta a Nápolyi Királyságot, és az Aragóniai-ház irányítása alatt újraegyesítette Szicíliával (Nápolyban I. Alfonz néven uralkodott). 1458-ban a királyság ismét kettészakadt, és a Nápolyi Királyság trónjára I. Aragóniai Ferdinánd, Alfonz törvénytelen fia került.
Nápolyi I. Ferdinánd halála után, 1494-ben VIII. Károly francia király tartott igényt a trónra, mivel apja René unokájának leszármazottja volt. Betört az Appennini-félszigetre, és 1495-ben elűzte Nápolyból II. Alfonzot, de nemsokára kénytelen volt visszavonulni II. Aragóniai Ferdinánd hadai elől. II. Alfonz halála után, 1496-ban a nápolyi trónra IV. Frigyes került. A franciák továbbra is maguknak követelték a trónt, mígnem 1500 végén Aragóniai Ferdinánd és XII. Lajos megkötötte a granadai titkos szerződést. Ebben Aragónia királya beleegyezett a Nápolyi Királyság területének spanyol és francia részre osztásába. 1501-ben a két hatalom közös katonai akcióval elfoglalta a királyságot, de egyetértésüknek hamarosan vége szakadt. 1503-ban a franciák és a spanyolok újabb háborúba keveredtek a királyság teljhatalmáért. A háború 1504-ben spanyol (aragón) győzelemmel ért véget, a franciák kiszorultak Dél-Itáliából. Az új status quót az 1504-es és 1505-ös blois-i szerződésekben rögzítették.
1799-ben IV. Ferdinándot a Napoléon Bonaparte tábornok vezette francia forradalmi haderő és az őket támogató nápolyiak elűzték a trónról. A királyi pár Szicíliába menekült. A szigetet a brit hadiflotta a napóleoni háborúk egész tartama alatt meg tudta védelmezni. A franciák segítségével kikiáltott második nápolyi köztársaság, a Parthenopéi Köztársaság rövid életűnek bizonyult. A katolikus klérus által ösztönzött lazzari-felkelés és a brit flotta aktív beavatkozása visszahozta Ferdinándot a trónra.
IV. Ferdinánd eközben a Szicíliai Királyság uralkodója is volt, III. Ferdinánd néven. Miután 1814-ben a nemzetközi koalíció legyőzte Napóleon seregeit, az európai nagyhatalmak megerősítették Murat-t nápolyi királyként. A nagyhatalmak, főleg Nagy-Britannia és a Habsburg Birodalom azonban gyanakodva figyelték uralkodását. Murat helyzete egyre bizonytalanabbá vált. 1815-ben, amikor Napóleon száz napra ismét visszaszerezte a francia trónt, Murat a támogatásáról biztosította őt. A tolentinói csatában az osztrák császári seregek leverték Murat hadait, és visszahelyezték IV. Ferdinándot a nápolyi trónra. A waterlooi csata után Ferdinánd király elfogatta és kivégeztette Murat-t.
1816-ban a Nápolyi Királyság hivatalosan egyesült a Szicíliai Királysággal, így megalakult az új államalakulat, a Két Szicília Királysága. Ferdinánd király, aki eddig IV. Ferdinánd néven Nápoly, III. Ferdinánd néven Szicíliai királya volt, most felvette az I. Ferdinánd nápoly–szicíliai király nevet. Őt fia, I. Ferenc követte a kettős királyság trónján. I. Ferenc uralkodása alatt a királyság Itália legdiktatórikusabb állama lett. 1859-ben, II. Ferenc uralkodása alatt ugyanakkor a leggazdagabb itáliai királysággá vált.