Mária (Anjou Mária, horvátul:Marija Anžuvinska, lengyelül:Maria Andegaweńska; Buda, 1371. április 14. – Buda, 1395. május 17.), Anjou-házi magyar és lengyel királyi hercegnő, Magyarország és Horvátország királynője 1382 és 1385 között, valamint 1386-tól haláláig, 1387-től férje, Luxemburgi Zsigmond társuralkodójaként. Kortársai latinul királynak (rex) nevezték, mert még fogalomként is teljesen idegen volt számukra a királynőség, mint egyeduralkodási forma. Ahhoz, hogy nő létére elfoglalhassa a trónt, apjának, I. Lajosnak fiúsíttatni kellett leányát, így jogilag férfinak számított, ezért is használták rá jogosan a rex (király) megjelölést a regina (királyné, királynő) helyett, amely utóbbi kifejezés elsősorban a király hitvesét jelölte.[1]
Mária nevelését Déméndi Lászlóváradi püspök és Tótsolymosi Apród János küküllei főesperes irányította. Apja már 1373. június 1-jén feleségül ígérte IV. Károly német-római császár fiának, Zsigmondnak, az eljegyzést azonban csak 1379 második felében, Nagyszombatban tartották meg. Mária és Zsigmond ugyanis távoli rokonságban álltak egymással, de XI. Gergely pápa 1374. november 24-én engedélyezte a házasságot. Nagy Lajosnak csak leányai születtek, ezért mindenképpen biztosítani kívánta számukra az örökösödést, és ez tekintélyénél fogva sikerült is. Már 1374-ben a kassai privilégiummal elismertette a lengyel nemességgel a leányági örökösödést, majd 1379-ben – Katalin halála (1378) után – Mária jogát a lengyel trónra.
Királlyá koronázás
Nagy Lajos még életében fiúsíttatta lányát, így halála után a magyar hatalmi elit elfogadta Máriát királynak (rex). Apja temetése után egy nappal, 1382. szeptember 17-én királlyá választották, és Demeteresztergomi érsek királlyá koronázta. Ő volt az első nő, akinek a Szent Koronát a fejére tették.
A tizenegy éves leány nevében anyja, Erzsébet irányította a kormányzást. Döntéseiben Garai Miklósnádorra hagyatkozott. A nádor vezette azt a főúri csoportot, amely a szerintük német és cseh érdekeket szolgáló Zsigmond félreállítását tűzte ki célul. A nőuralmat egyre inkább elvető közvélemény azonban éppen Zsigmondtól várta a helyzet rendezését. A királynők pedig többször is kísérletet tettek elsősorban a köznemesség megnyerésére.
Magyar királynő
Mária 1384. június 22-én megerősítette apja 1351-es törvényeit. 1385. november 8-án egy Budán tartandó országgyűlésre négy-négy választott küldöttet kért a megyéktől, de végül éppen ezen az országgyűlésen mondatták le. Amikor 1384 augusztusában nyilvánosságra került, hogy az udvar tervei szerint Mária férje nem Zsigmond, hanem VI. Károly francia király öccse, Lajos lesz, nyílt viszálykodás tört ki. Az ellenzék szemében a férj kiválasztása is bizonyította Erzsébet alkalmatlanságát a kormányzásra. Az 1378. szeptember 20-án bekövetkezett egyházszakadás után a francia király az ellenpápát támogatta. A házasság révén Magyarország ellentétes táborba került a Szentszékkel, a Nápolyi Királysággal és a német-római császári címet viselő Luxemburg-házzal is. Az udvar rövidlátó politikájának köszönhetően felbomlott a lengyel–magyar perszonálunió is. 1383. március 28-án Erzsébet anyakirályné felmentette a lengyeleket Máriának és Zsigmondnak tett esküjük alól, majd 1384. október 15-én Nagy Lajos kisebbik leányát, Hedviget Krakkóban lengyel királlyá (rex) koronázták.
1385 tavaszán, az udvar és a felkelők között Pozsegavárott tartott sikertelen tárgyalások után Mária és Lajos házasságát képviselők útján megkötötték. A Magyarországról távozni kényszerült Zsigmond fegyverrel kívánt érvényt szerezni jogainak. Megnyerte magának német és cseh király bátyja és morva őrgróf nagybátyja támogatását. Zsigmond a támogatás fejében elzálogosította Magyarországnak a Vág folyótól nyugatra eső területét és Brandenburgi őrgrófságát is. A cseh-morva csapatok élén érkezve 1385. november 1-jén kikényszerítette a házasságot Máriával. A házasság hírére Lajos visszalépett, így minden akadály elhárult volna a konszolidáció elől, ha nem lépett volna fel trónkövetelőként Durazzói Károly.
Horváti Pál zágrábi püspök és Horváti János macsói bán állt annak a tábornak az élére, amely nem ismerte el a nőági örökösödést. Ők a Nagy Lajos udvarában nevelkedett III. (Durazzói) Károlyt, a Nápolyi Királyság uralkodóját hívták meg a magyar trónra. A Magyarországon rendkívül népszerű Károly a hozzá csatlakozó bárókra és a köznemességre támaszkodva lemondásra kényszerítette Máriát, és 1385. december 31-én Székesfehérvárott Demeter esztergomi érsek közreműködésével magyar királlyá koronáztatta magát. Zsigmondnak nem volt elegendő ereje arra, hogy ezt megakadályozza, így ismét menekülnie kellett. A mindössze harminckilenc napig uralkodó Károly meggyilkolása (1386. február 24.) után a nápolyi Anjouk mellett makacsul kitartó párt Károly kiskorú fiát, Lászlót nyilvánította királlyá, és felkelést szervezett a délvidéken.
Erzsébet és Mária a zendülést személyes megjelenésükkel akarták csillapítani. 1386. július 25-én Horváti János katonái rajtaütöttek a királynék csapatán, és a hősiesen küzdő Forgách Balázs pohárnok és Garai Miklós megölése után a királynékat az Adriai-tenger partján álló Novigrad várába vitték. Horváti János az anyakirálynőt 1387. január 16. körül a fiatal magyar királynő szeme láttára megfojtatta.
Míg Mária börtönben raboskodott, 1387. március 31-én Zsigmondot mint Mária király férjét magyar királlyá koronázták. A királynak a magyar és horvát urak, valamint a velencei flotta segítségével 1387. június 4-én sikerült kiszabadítania Máriát.
Társuralkodó
Luxemburgi Zsigmond és Mária formálisan társuralkodók voltak (egy ideig párhuzamosan adtak ki adományleveleket), a hatalom azonban néhány év után fokozatosan Zsigmond kezébe csúszott át, úgy, hogy mindkettejüknek Kanizsai János esztergomi érsek volt a kancellárja.
Királyként az első nő a magyar trónon egész életében nagyhatalmi törekvések és kisstílű egyéni érdekek akaratlan kiszolgálója volt. Még az az elégtétel sem adatott meg neki, hogy világra hozza Nagy Lajos unokáját. A gyermeket váró királynő a budai hegyekben lovasbalesetet szenvedett, és az esés következtében megindult szülésben 1395. május 17-én meghalt a megszületett gyermekével együtt. Széles körben elterjedt nézet, hogy a baleset alkalmával egyedül lovagolt, ám az egyetlen erről tudósító forrásból ez nem derül ki.[2]Váradon temették el.
Alakja a művészetben
A legelső részletes krónikát a királynőről a novigrádi fogságából frissen kiszabadult királynő kérésére Monaci Lőrinc[3] írta meg, akinek személyesen a királynő adta elő a történteket. Művét a királynőnek és Aimo Péter volt krétai kormányzónak ajánlotta. Az írás 561 latin hexameterből álló verseskrónika. Csak 1758-ban publikálták. A ma is használatos kiadást Márki (1910) gondozásában adták ki.
Madách Imre is feldolgozta alakját, amikor 18 évesen Mária királynő címmel ötfelvonásos drámát írt róla, amelyet azonban se életében, se később ebben a formában sohasem mutattak be. Gyárfás Miklós Madách Mária királynőjét átdolgozta és színpadra alkalmazta.[4] Mind drámaszerkezeti, mind nyelvi tekintetben azonban eltért az eredeti változattól, de szellemében teljesen hű maradt Madáchhoz. Gyárfás így fogalmazott: „Jogosan felmerülhet a kétely, szabad-e teljesen újraalkotni egy múlt századi [értsd 19. századi, a szerkesztő] drámát, a húszesztendős Madách fogalmazását? Nem szabad. Mégis megtettem, mert azt szeretném, ha a Mária királynő az eleven színházkultúráé lenne, nem a színházi szempontból halott irodalomtörténeté”.[5] A mű legelőször 1970. december 19-én a Szegedi Nemzeti Színházban került színpadra Lendvay Ferenc rendezésében. A címszerepet Molnár Piroska játszotta. Az édesanyja szerepét, Kotromanić Erzsébet királynét Stefanik Irén[6] formálta meg. Durazzo Károly szerepében Végvári Tamás jelent meg, míg ZsigmondotKirály Levente keltette életre.
Mária királynőnek húgával, Hedvig lengyel királynővel ellentétben nem alakult ki sem kultusza, sem különösebb tisztelete országában, és alakja is alig őrződött meg a néphagyományban, szinte teljesen ismeretlen az átlagemberek előtt a személye. Egyedül a ma már Miskolchoz tartozó diósgyőri vár őrizte meg az emlékét, amely Mária legkedveltebb tartózkodási helye volt, de mára ez is elhalványult. A diósgyőriek többnyire Mária királynő várának tartották a diósgyőri várromokat. Állítólag egy 500 évesnél idősebb mogyorófa köszönheti neki a létét, melyet ő ültetett saját kezűleg. Ez a fa azonban 1935-ben kiszáradt, és még az sem biztos, hogy tényleg ő ültette, hiszen lehet, hogy csak egy 109 évesen elpusztult öreg fának tulajdonította a néphagyomány azt a hiedelmet, hogy Mária fája. Egy másik emléket is a keze munkájának tekintenek, melyet édesanyjával együtt alkotott, mégpedig egy miseruhát, melyet ők hímeztek, és rabságuk emlékére Mária később Novigrad városának ajándékozott. Ennek csak egy apró darabja maradt meg, amelyet belevarrtak egy újabb miseruhába, és ez mind a mai napig a megvan és látható a novigradi Szent Márton-templomban. Novigrad népe számon tartja és elvárja, hogy ünnepeken egykori királynőjük kezét dicsérő ruhában misézzen a pap.
Gyermeke
1. férjétől, akivel per procuram kötött házasságot, Lajos francia királyi hercegtől, Orléans későbbi hercegétől, nem születtek gyermekei.
E. Kovács Péter: Mária királyné kiszabadítása. Magyar-velencei szövetség 1387-ben, Századok, 925–937, 2006
Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996
Engel Pál – C. Tóth Norbert: Mária királynő itineráriuma (1382-1395) in Engel Pál – C. Tóth Norbert: Itineraria Regum et Reginarum (1382-1438), MTA Támogatott Kutatóhelyek Irodája, Budapest, 35–53, 2005
H. Fekete Péter: Mária vagy Beatrix királyné sírja, Századok, 311–314, 1912
Horn, Émile: Marie d'Anjou, Roi de Hongrie, Revue Britanique, Revue Internationale, 1897
Huber, Alfons: Die Gefangennehmung der Königinnen Elisabeth und Maria von Ungarn und die Kämpfe König Sigismunds gegen die neapolitanische Partei und die übrigen Reichsfeinde in den Jahren 1386–1395, Gerold, Bécs, 1885
Karácsonyi János: Mária királyné halála napja, Századok, 461–463, 1907
Károlyi Árpád: Adalék Mária és Zsigmond eljegyzésének történetéhez, Századok, 18–26, 1877
Magyar Zoltán: A Kolozsvári testvérek váradi királyszobrai, Századok129, 1155–1166, 1995
Márki Sándor: Mária, Magyarország királynéja 1370–1395, Magyar Tört. Társulat, Budapest, 1885. URL: Lásd További információk
Monaci Lőrinc krónikája Kis Károlyról. – Carmen seu historia de Carolo II. cognomento Parvo, rege Hungariae, Fordította: Márki Sándor, Budapest, Athenaeum, 1910
Perniš, Jaroslav : Vznešená žena stredoveku: princezné v dynastickej politike anjouovcov, Rak, Bratislava, 2003. ISBN 80-85501-23-6 (szlovák)
Solymosi László (szerk.): Magyarország történeti kronológiája I. A kezdetektől 1526-ig, főszerk.: Benda Kálmán, Budapest, 1981
Süttő Szilárd: Anjou-Magyarország alkonya. Magyarország politikai története Nagy Lajostól Zsigmondig, az 1384-1387. évi belviszályok okmánytárával. Szeged, 2003
Záborský, Jonáš: Karol Dračský, Alžbeta Ludiekovna, Historická smutnohra vo troch dejstvách, in: Jonáš Záborský, Josef K. Viktorin: Jonáša Záborskéno básne dramatické, 277–