Szentfülöp nevét III. Béla idejében említették először a szontai határjárással kapcsolatban; ettől északkeleti irányban említett Fizeg és „terra monasterii sancti Philippi”. Tehát itt lehetett a Szent Fülöp tiszteletére szentelt monostor. A nevével azonban később sokáig nem találkozunk. A török defterek sem említik e helyet.
1639-ben Zsolnai Gombkötő János füleki hadnagy és Rimai István kapta adományba a nádortól az általuk benépesített, eddig lakatlan bácsmegyei Filipovoszeló falut.
1655-ben Wesselényi Ádámot iktatták be a bácsmegyei Fülepi falu birtokába. Filipovót mint pusztát 1737-ben egy eszéki marhakereskedő, 1755-ben pedig Nagy István bérelte. 1742-ben említik Filipova és Meggyes pusztákat.
D
1763-ban Cothmann Antal telepítési biztos Filipovát Perkaszevo pusztával egyesítve kezdte betelepíteni a falut német családokkal, s már ez év tavaszán 20 ház épült fel.
Az 1768. évi Kovács-féle kamarai térképen Filipova falu alatt keletre, Lality felé van a Kis Perkaszevo puszta, valamint Hódság felé nyugatra a Nemsacze puszta. Említették, hogy 1762-ben kezdték a falut apatini svábokkal telepíteni, az 1900-as évek elején már 60 házban 75 család élt itt, a falu határa pedig 4052 hold volt, 101 telekkel.
1772-ben volt az úrbéri rendezés Filipován. A falu Nemsacze puszta 1/4 részét úrbérileg használta, majd 1780-ban új úrbéri rendezés volt, 1792-ben pedig a falu a robotot és más úrbéri tartozást három évre megváltotta, majd a megváltást 1798-ban újabb három évre megújította. Ekkor 257 gazda és 15 zsellér élt itt 272 házban.
1826-ban egy kamarai kimutatás szerint Filipovához tartozik Nemsacze puszta negyedrésze.
Az itteni templom Szent Fülöp és Jakab apostolok tiszteletére, egy régibb templom helyébe épült 1804-ben, anyakönyvét 1764-től vezetik.
1903-ban a község női zárdát építtetett a Miasszonyunkról nevezett apácák számára, elemi leányiskola és óvoda céljára. A község 1790–1791-ben készült pecsétjén egy hosszú ruhába öltözött férfialak található, és jobbjában botot tart, későbbi pecsétjén ugyanilyen alak püspöksüveggel volt ábrázolva.
Az 1900. évi népszámláláskor Szentfülöpön 3593 lakos élt 535 házban, anyanyelv szerint 3478 német, 75 magyar, 15 ruszin, 9 szerb, 9 tót, vallás szerint 3550 római katolikus, 21 evangélikus, 14 görögkatolikus. A község határa 5446 kataszteri hold volt.
1945-ig Szentfülöpön főként németek laktak. A második világháború után kitelepítették őket, és szerbeket telepítettek helyükbe. Római katolikus templomát lerombolták.
A Hódságtól északkeletre fekvő faluban hagyományosan kiemelkedő, erős hitélet volt tapasztalható, az idők során a faluból negyven fiatal választotta a papi, vagy szerzetesi hivatást, és „kereken száz lány lépett be valamelyik szerzetesrendbe”.[2]1944 októberében a csaknem négy és félezer lelket számláló település lakóinak többsége helyben maradt, nem menekült nyugatra a német csapatokkal.
1944. november 21-én a megszálló szerb partizánok a faluból 243 fő, 16–60 év közötti férfit a közeli erdőbe hajtottak, és ott meggyilkoltak, 1944 karácsonyán pedig a bevonult szovjet haderő részéről 182 férfit és 53 nőt hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba. 1945. március 31-én, nagyszombaton a falu népét összeterelték, és a gádorikoncentrációs táborba hajtották.
A második világháború után lerombolt római katolikus templom és temetőkápolna egy 1902-es képeslapon
Müller Péter plébános csekély számú hívével hátramaradt a faluban. A deportáltakon segíteni nem tudott, de az ottmaradtaknak minden nap misézett, és az eseményekről feljegyzéseket készített, így a meggyilkoltak, elhurcoltak, táborban elpusztultak nevét is nyilvántartotta.
1945 szeptemberében az üresen maradt házakat betelepülő szerbek kezdték elfoglalni. Müller plébánost távozásra akarták bírni, de ő maradt.
„1948. július 3-án reggel 8 órakor négy partizán jelent meg a plébánián, és három óra hosszat házkutatást tartottak. A följegyzéseket megtalálták, Müller atyát letartóztatták. Müller Pétert 3 év kényszermunkára ítélték.”[2] Szerbiába, a Pozsarevác melletti koncentrációs táborba, Sabelbe hurcolták, ahol a foglyokat partizánok felügyelete alatt szénbányákban, téglagyárban és útépítésnél dolgoztatták. A mostoha körülmények és maradandó szemsérülése egészségét megrendítették.[3]
1950. március 1-jén engedték haza, de kényszertartózkodási helyként a községet jelölték ki számára. Ekkor már súlyos fájdalmakkal járó vesebetegsége volt, mégis minden nap megtartotta a misét. 1951. október 18-án hunyt el.[2]
