II. Ulászló király ifjabbik fiaként 1192-ben VI. Henrik német-római császártól Csehországot kapta hűbérül,[3] de előbb rokonát, Vencelt kellett megbuktatnia, akinek a kezében volt a hatalom.[3] Később, mivel csatlakozott az északnémet és a rajnai fejedelmek alkotta császár elleni szövetséghez, Henrik elvette Ottokártól Csehországot és Henrik prágai püspöknek adta.[3] Ennek halála után, 1197-ben a rendek Ottokár testvérét, a morva fejedelmet emelték Csehország fejedelmi székébe.[3] Henrik haláláig Ottokár nyugton maradt, de akkor fegyvert fogott és egyezséget erőszakolt ki, melynek értelmében ő lett Csehország uralkodója.[3]1198-ban Sváb Fülöp német király királyi rangra emelte Ottokárt és csaknem teljes autonómiát biztosított országának.[5]1204-ben III. Ince pápa örökölhetőnek ismerte el Ottokár királyi címét.[6]
A német uralkodók harcában bizonytalan álláspontot képviselt (saját tekintélyének emelésén dolgozott[3]): eleinte Fülöpöt támogatta[3] (aki királyi címet is adott neki[3]); később IV. Ottóhoz pártolt.[3] Ez nem akadályozta meg abban, hogy IV. Ottó kiátkozása után 1211-ben II. Frigyest segítse a trónra.[3] Frigyes 1212-en megerősítette Ottokár királyi rangját, és ünnepélyesen ezzel szinte teljesen megszüntette a cseh ügyek császári ellenőrzését.[5] Ottokár fiát, I. Vencelt is meghagyta Csehország hűbérének tulajdonában.[3])
Ottokár uralma teremtette meg az erős cseh állam alapját, amely hatalmának tetőfokát később, a XIII. század második felében érte el.[5]
Családfája
Josef Matyáš Trenkwald (1824-1897): I. Ottokár és III. Ulászló
↑The Premyslids (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
↑ abcdeUralkodók és dinasztiák: Kivonat az Encyclopædia Britannicából. A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János. Budapest: Magyar Világ Kiadó. 2001. ISBN 963 9075 12 4, 526. oldal
