Visszavonulása után edzőként helyezkedett el. Legsikeresebb időszakát az Ipswich Town FC-vel töltötte, ottani 13 éve alatt a csapat kétszer is második volt a bajnokságban, kupagyőztes lett, és az UEFA-kupát is sikerült megnyernie. A sikerek elismeréseként Robson szobra ott áll a csapat stadionja, a Portman Road előtt. Az Ipswichen kívül több európai nagy csapatnál és az angol válogatottnál is edzősködött. A PSV-vel, a Portóval és a Barcelonával egyaránt bajnok lett, előbbi kettővel kupagyőztes is. A Barcelonával 1997-ben sikerült elhódítania a KEK-et is. Utolsó csapata az ír válogatott volt, ahol 2006-ban és 2007-ben tanácsadóként foglalkoztatták.
1991-ben tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Ezt nem sikerült legyőznie, a halálát is ez okozta. 2008-ban létrehozta a rák elleni küzdelemmel foglalkozó Bobby Robson Alapítványt; 2009. július 31-én hunyt el.
Gyermekkora
Robson a Durham megyei Sacristonban született, Phillip és Lilian Robson negyedik gyermekeként.[2] Néhány hónapos korában elköltöztek a Langley Park nevű településre, ahol apja dolgozott. Gyermekkorában gyakran vitte el az édesapja Newcastle-meccsekre.[3][4][5] Fiatalkori hőseinek a klub két játékosát, Jackie Milburnt és Len Schackletont nevezte meg.[4]
Később a Waterhouses Secondary Modern School középiskolába jelentkezett, de az iskola igazgatója nem engedélyezte, hogy bármilyen bajnokságban induljanak.[6] Az iskolai csapat helyett lakóhelye együttesének serdülőjében kezdett játszani, majd 15 évesen az ifjúsági csapat tagja volt.[7] A labdarúgás mellett amikor csak tudott, segédmunkásként is dolgozott.[8] 1950 májusában Bill Dodgin, a Fulham akkori vezetőedzője, személyesen kereste fel, és ajánlott neki profi szerződést. Bár a lakhelyéhez közelebb eső Middlesbrough is szerette volna leszerződtetni, végül a londoniakat választotta.[9] Bár kedvenc klubja, a Newcastle is ajánlatot tett számára, az szerinte nem volt megfelelő.[9]
Pályafutása játékosként
Klubcsapatokban
Bár profi szerződést írt alá, édesapja szerette volna, ha továbbra is dolgozik villanyszerelőként.[10] Mivel ezt tartósan nem lehetett párhuzamosan csinálni, végül a futball mellett döntött.[11]
Bemutatkozására 1950-ben, a Fulham színeiben került sor, a Sheffield Wednesday ellen.[12] Ekkor a Fulhamet „szép, de soha nem bajnokesélyes” klubként jellemezte.[13] A csapat olyannyira nem volt bajnokesélyes, hogy az 1951–52-es szezon végeztével az első osztálytól is búcsúznia kellett.[14] Robson négy évvel később mégis visszatérhetett az első osztályba, amikor a Vic Buckingham által irányított West Bromwichba igazolt 1956 márciusában.[15] Átigazolásának díja huszonötezer font volt, ami akkoriban klubrekordot jelentett.[16][17]
A West Bromban első meccse a Manchester City elleni 4:0-s vereség volt.[18] Az 1957–58-as szezonban Robson, a bajnokságot tekintve, házi gólkirály lett 24 találattal.[19][20] A birminghami csapat színeiben összesen 257 bajnokin játszott, ezeken 61 gólt szerzett. Utolsó két évében csapatkapitánya volt az együttesnek.[21]
A sikeres évek ellenére 1962 nyarán mégis visszatért a Fulhamhez, miután a „WBA” elnökével nem tudott megegyezni a fizetéséről.[22][23] A Fulham végül dupla akkora fizetést biztosított neki.[24] Nem sokkal azután, hogy Robson ismét a Fulham játékosa lett, a klub eladta a csapat két legjobb játékosát, Alan Mulleryt és Rodney Marsh-ot, így ismét nem volt rá túl nagy esélye, hogy valamilyen címet nyerjen.[25]
1967-ben Robson elhagyta a Fulhamet. Bár többször cikkeztek az Arsenal érdeklődéséről,[26] valamint a Southend játékos-edzői ajánlatáról,[27] végül a kanadai Vancouver Royals játékosa, illetve edzője is lett, amely az újonnan életre hívott NASL-ben szerepelt.[15][28] Itt mindössze két évet játszott, majd befejezte pályafutását.
A válogatottban
A válogatottal először a Fulhamnél töltött első időszaka alatt került kapcsolatba, amikor az 1955-ben előbb a Karib-térségben, majd egy évvel később Dél-Afrikában túrázott.[29]
Első hivatalos mérkőzését már a WBA színeiben játszotta 1957 novemberében. Első meccse rendkívül jól sikerült, Franciaország 4–0-s legyőzéséből ugyanis két góllal vette ki a részét.[30][31] Bekerült az 1958-as vb-re utazó angol keretbe, ahol aztán a csapat nem zárt sikeres tornát.[32] Bár kerettag volt az 1962-es világbajnokságon is, egy barátságos találkozón összeszedett bokasérülés miatt nem utazhatott el Chilébe.[33]
A nemzeti csapatban öt év alatt összesen húsz mérkőzésen szerepelt, amelyen négy gólt szerzett.
Pályafutása edzőként
Fulham, Ipswich
Robson edzői pályafutása 1968-ban kezdődött, ekkor lett korábbi klubja, a Fulham menedzsere. Első mérkőzése a Macclesfield elleni harmadik fordulós kupameccs volt.[34][35] A klub huszonnégy forduló után mindössze 16 ponttal szerénykedett, és mivel látszott, hogy nagyon nehéz lesz elkerülni a kiesést, Robson novemberben távozott a csapat éléről.[36][37] A bennmaradás végül nem is sikerült a csapatnak.
1969-ben az akkor még első osztályú Ipswich Town menedzsere lett.[38] Négy közepes szezon után az 1972–73-as idényben már negyedik lett a csapattal, és a Texaco-kupa elnevezésű sorozatban is sikereket ért el.[39] A következő kilenc évben az Ipswich csak az 1977–78-as szezonban végzett hatodiknál rosszabb pozícióban. Ennek ellenére ez az év is sikeres volt, ugyanis a klub története során először tudott győzni az FA-kupában. A döntőben az Arsenal volt az ellenfél, a végeredmény 1–0-s győzelem lett.[40]
Tizenhárom éves edzősködése alatt további kétszer második helyen végzett a csapat, és állandó résztvevője volt a különböző nemzetközi kupasorozatoknak. A nemzetközi szereplés egyértelmű csúcspontja az 1980–81-es szezon volt, amikor az UEFA-kupában sikerült megszerezni a végső győzelmet, az AZ Alkmaar összesítésben 5–4-es legyőzésével.[41] A klub az ő edzősködése idején mindössze tizennégy játékost igazolt, inkább az utánpótlás-nevelésre fordították a hangsúlyt.[42]
Később az Ipswich, teljesítménye elismeréseként, több megtiszteltetésben is részesítette Robsont. Először 2002-ben, amikor a klub stadionja, a Portman Road előtt életnagyságú szobor készült róla.[43] A másik ilyen elismerést 2006-ban kapta, amikor a klub tiszteletbeli elnöke lett.[44]
Angol válogatott
Az Ipswichcsel elért sikerei felkeltették az angol szövetség érdeklődését, és végül a válogatott szövetségi kapitánya lett. Ehhez előbb egy tízéves szerződéshosszabbítást kellett visszautasítania.[45] Kinevezése végül 1982. július 7-én lépett életbe, amikor Anglia kiesett a világbajnokságon. Ron Greenwoodot váltotta.[15] Segédedzőjének korábbi West Bromwichos csapattársát, Don Howe-t választotta.[46]
Első meccsén, Dánia ellen, rögtön támadták, amiért kihagyta Kevin Keegant a keretből.[47] 1983. szeptember 21-én a csapat első vereségét szenvedte el Robson kinevezése, vagyis 28 mérkőzés után.[48] Ez az egyetlen vereség egyben azt jelentette, hogy a nemzeti csapat nem kvalifikálta magát az 1984-es Európa-bajnokságra.[49] Ezután felmerült Robson esetleges távozása, utódja Brian Clough lehetett volna.[50] A váltást végül az Angol labdarúgó-szövetség elnöke, Bert Millichip hiúsította meg, ezután pedig Robson kivezette a válogatottat az 1986-os, mexikói világbajnokságra.[51]
A torna nem kezdődött jól a „háromoroszlánosok” számára. Rögtön az első meccsen megsérült a csapatkapitány, Bryan Robson (kiugrott a válla), így Robson a csapat taktikájának megváltoztatására kényszerült.[52][53] A csapat ezután is jól szerepelt, megnyerte hátralévő két csoportmérkőzését, és továbbjutott a negyeddöntőbe.[54] A negyeddöntőben Argentína volt az ellenfél. A meccs az ellenfél győzelmével végződött, Diego Maradona két, azóta legendássá vált góljával. Az első a kézzel szerzett gól, amelyet azóta is „Isten keze”-ként emlegetnek, a második pedig, amikor a félpályáról indulva több embert is látványosan kicselezett.[54][55] Az előbbi találatról Robson később így vélekedett:
„
Ez nem Isten keze volt, hanem egy gazemberé. Isten nem tudott volna semmit tenni ez ellen. Azon a napon Maradona előttem örökre elásta magát.
Az 1988-as Európa-bajnokság nagyon rosszul sikerült Anglia számára. Bár a selejtezőben egyszer egy 8–0-s győzelmet is aratott Törökország ellen,[56] a kontinenstornán csoportja utolsó helyén végzett, győzelem nélkül, mindössze két rúgott góllal.[57] Bár a torna után, sokan és sokat támadták, Millichip továbbra is bízott benne, és ekkor sem bocsátotta el őt.[58][59]
A soron következő vbselejtezőit a válogatott kapott gól nélkül abszolválta, így a döntők során a hat kiemelt csapat egyike lehetett.[60] A két évvel ezelőtti kontinenstornához hasonlóan Hollandia és Írország is csoportellenfél volt, a negyedik gárda az F jelű kvartettben Egyiptom volt.[61] A négy évvel ezelőtti világbajnoksághoz hasonlóan ismét nélkülöznie kellett a csapatkapitány, Bryan Robson játékát.[62] A csoport élén végző angol válogatott előbb Belgiumot, majd Kamerunt győzte le, hogy aztán az elődöntőben az NSZK legyen az ellenfele.[63] A győzelem elmaradt, a németek az 1–1-es végeredmény után tizenegyesekkel jutottak a döntőbe. A nemzeti csapatnak a vb-győzelem óta ez volt a legjobb eredménye.[64] Mivel már korábban eldöntötte, hogy nem hosszabbítja meg szerződését, a vb után távozott a csapat éléről.
Európai csapatoknál
Robson tehát már a világbajnokság előtt biztos volt benne, hogy távozik. A nemzeti csapat után a holland PSV Eindhoven vezetőedzője lett.[65][66] Az első hónapokban több, általa eddig nem nagyon tapasztalt dologgal kellett megbirkóznia, ilyen volt a játékosok viszonylagos fegyelmezetlensége, valamint kezelnie kellett a klub szupersztárját, Romáriót is.[67][68] Ennek ellenére mind az 1990–91-es, mind az 1991–92-es szezonban bajnok lett a csapattal. Mivel azonban a nemzetközi porondon nem mutatott fejlődést a gárda, távoznia kellett.[69]
1992 nyarán a portugál Sportinghoz szerződött, ahol tolmácsa a ma az egyik legkeresettebb edző, José Mourinho volt. Itt nem jött ki túl jól az egyesület elnökével, aki többször Robson tudta nélkül szerződtetett játékosokat.[70] Robson végül 1993 decemberében távozott, amikor a Sporting a bajnokság élén állt. Az elnök az elbocsátást azzal indokolta, hogy a csapat kiesett az UEFA-kupából a Casino Salzburg ellen.[71]
A Robson által irányított csapatok bajnoki helyezései (benne van az is, amikor szezon vége előtt hagyta el a klubot)
A Sporting után annak egyik legnagyobb riválisa, a Porto szerződtette. Segítője ismét José Mourinho volt. A csapat ekkortájt egy kevésbé sikeres korszakát élte, az átlagnézőszám is tízezer körülire csökkent, ami a mintegy ötvenezres stadionban rendkívül kevésnek számított.[72] A Porto előbb kupát nyert, pont a Sportingot legyőzve, majd 1995-ben és 1996-ban is bajnoki címet ünnepelhetett.[73] A Portonál a „Bobby Five-O” becenevet adták neki, ugyanis rendkívül sok mérkőzést 5–0-ra nyert meg.[74] Az 1995–96-os idény első pár hónapját melanóma miatt ki kellett hagynia, azonban a Porto megvédte címét és ismét bajnok lett.[75]
1996 nyarán elég volt egy telefonhívás a Barcelona alelnökétől, Joan Gasparttól, hogy Spanyolországba igazoljon. Segítője megint csak Mourinho lett, ez ekkor már a szerződés egyik kitétele volt Robson részéről.[75][76] A katalán csapatnál egyik kulcsfontosságú döntése az volt, amikor leigazolta Ronaldót, aki nagy szerepet vállalt a bajnoki címben, a kupagyőzelemben, valamint a KEK-győzelemben is.[77][78] Az 1996–97-es szezon végén az év edzője lett.[79] A következő idényben feljebb lépett, ugyanis ő lett a csapat általános menedzsere, a vezetőedzői teendők Louis van Gaal kezében összpontosultak.[15] A magasabb beosztás ellenére ebben a feladatkörben nem dolgozott sokat, ugyanis visszatért Hollandiába, a PSV-hez.[80] A bajnoki címről ezúttal lecsúszott, mindössze harmadik lett a Feyenoord és a Willem II mögött, azonban az utolsó fordulóban sikerült kivívnia játékosaival a BL-kvalifikációt.[81][82]
Visszatérés Angliába
Miután lejárt a szerződése, visszatért Angliába, hogy a szövetségnek dolgozzon, azonban miután Ruud Gullitot elbocsátották a Newcastle-től, ő került a helyére 1999 szeptemberében.[83][84] Eleinte elégedett volt a neki kínált fizetéssel, azonban végül szezononként egymillió fontos juttatásban állapodott meg a klubbal.[85]
A szezon első hazai meccsén a „Szarkák” kiütéses, 8–0-s győzelmet arattak a Sheffield Wednesday ellen. A szezont az együttes a tizenegyedik helyen zárta.[85][86] 2000 végén felmerült, hogy egy ideig ismét irányítsa a nemzeti csapatot, ám végül erre nem került sor, maradt a Newcastle-nél.[87] A 2001–02-es idényben a csapat egy ideig kieső helyen is állt, innen sikerült felküzdenie magát, egészen a negyedik helyig.[88] A következő szezon ismét jól sikerült, a Newcastle harmadik lett, így zsinórban másodszor indulhatott a BL-ben.[89] A selejtezők azonban nem sikerültek, így a Newcastle végül csak az UEFA-kupában maradt érdekelt.[90] A szezon végén a gárda az ötödik helyen végzett, öt pontra a BL-selejtezőt érő helytől, az UEFA-kupában pedig egészen az elődöntőig jutott, ahol a Marseille állította meg őket.[91]
Egészen 2004 nyaráig volt a „Szarkák” edzője, ekkor a gyenge bajnoki rajt miatt kellett távoznia.[92] Nem sokkal ezután, 2005-ben jelent meg önéletrajzi könyve, angolul „Farewell, but not Goodbye” címmel.[93] A cím egy tőle elhangzott mondat megfordítása.[94]
Tanácsadóként
2005 nyarán visszautasította a skót Hearts ajánlatát, mert nem szeretett volna elköltözni Newcastle-ből.[95] 2006 nyarán mégis elvállalt egy megbízást, amikor Steve Staunton lett az ír válogatott szövetségi kapitánya, Robson lett a tanácsadó.[96] A sikertelen Európa-bajnoki selejtezők után lemondott.[97]
Élete a labdarúgáson kívül
Magánélete
Feleségével, Elsie-vel 1955-ben házasodott össze, akivel haláláig együtt is élt.[98] Három gyermekük született, Andrew, Paul és Mark.[3][99] 1991-ben derült ki, hogy rákos. 2006-ig több operáción is átesett.[100] Emiatt többször volt kénytelen kihagyni hosszabb-rövidebb időszakokat. Ilyen volt például, amikor az FC Portóval kihagyta az 1995–96-os szezon első hónapjait.[101][102]
2007-ben ismét rákot diagnosztizáltak nála, ennek hatására 2008-ban hozta létre a Bobby Robson-alapítványt.[108][109] Az alapítvány által összegyűjtött pénzt részben egy newcastle-i kórháznak adták, részben különböző észak-angliai kutatásokra fordították.[110]
Az alapítványt segítendő, rendeztek egy jótékonysági mérkőzést, amely az 1990-es vb-elődöntő, az NSZK–Anglia meccs „visszavágója” volt.[111][112][113] Az újrajátszás 3–2-es angol győzelemmel végződött.[114]
Robson haláláig az alapítványnak összesen 1,6 millió fontot sikerült összegyűjteni.[115] Halála után közvetlenül ehhez még 156 ezer jött hozzá adományokból.[116] 2009 októberében az összegyűjtött pénzösszeg már több, mint kétmillió font volt. Az alapítványnál Robson helyét – a család kérésének megfelelően – Alan Shearer vette át.[117]
Elismerések
Robsont többször is kitüntették élete során a labdarúgásért tett szolgálataiért: 1990-ben, angol szövetségi kapitányi megbízatásának lejártával megkapta a a Brit Birodalom Érdemrendje kitüntetést, 2002-ben pedig Knight Bachelor, vagyis lovag lett, ekkor kapta meg neve elé a Sir titulust.[118][119]
2003-ban bekerült a Hírességek Csarnokába.[120] 2005-ben életműdíjat kapott.[121] 2007-ben a BBC-től is hasonló elismerést kapott a „labdarúgásért tett több, mint fél évszázados szolgálataiért”.[122]
1992-ben a labdarúgó-szakírók szövetsége az év edzőjének választotta.[123]
2008. május 5-én, az Ipswich kupagyőzelmének harmincadik évfordulója alkalmából a város polgármestere díszpolgárrá avatta.[124] Decemberben Durham városában is átvehetett egy ilyen jellegű kitüntetést.[125]
2009 márciusában az UEFÁ-tól azért kapott díjat, mert „a labdarúgás egy olyan egyénisége, aki tehetségét a sportág javításának szentelte”.[126] Ezt 2009. július 26-án kapta meg a St. James' Parkban, mindössze öt nappal halála előtt.[127]
Halála
2009. július 31-én otthonában érte a halál, amit tüdőrák okozott.[128] Több szakmabeli, valamint a korábbi angol miniszterelnök, Tony Blair is elismerően nyilatkozott róla, és halála mindannyiuk szerint nagy veszteség volt a világ számára.[129][130]
Temetésére 2009. augusztus 5-én, szűk családi körben került sor. Ennek helyét a ceremónia befejeztéig nem hozták nyilvánosságra, ez, mint később kiderült, Esh volt.[131] A hálaadó szentmisét szeptember 21-én, a durhami katedrálisban mutatták be. Az eseményt a televízió élőben közvetítette, valamint látható volt korábbi csapatai stadionjai, vagyis a St James’ Park (Newcastle), a Portman Road (Ipswich) és a Craven Cottage (Fulham) előtt.[132]
↑Sir Bobby Charity Game @ SJP. Newcastle United FC, 2009. április 24. [2009. április 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. április 24.)
.svg){kind=small}
