A reneszánsz, azaz a művészetek újjászületésének korszaka a 14–16. század korstílusa, amely Észak-Itáliából indult. A zenében körülbelül 1450–1600-ig terjedő időszak.
A reneszánszról általában, a reneszánsz zenéjének általános sajátosságai
A reneszánsz (olasz: rinascimento, francia: renaissance) szó jelentése: újjászületés. A 15. és 16. század sok művésze és írója úgy érezte, hogy saját koruk törekvéseiben az antikgörög és római kultúra éled újjá. A "reneszánsz" szót mint stílusra utaló meghatározást később minden olyan kultúrával, művelődéssel összefüggő megnyilvánulásra alkalmazni kezdték, amely ennek a korszaknak az időhatárai között ment végbe – így a zenére is.
Egyetemesebb értelemben a reneszánszot az emberi gondolkodás újjászületésének is tekinthetjük. A tudás területei fontos tudományokkal bővültek. A kor legnagyobb tudósai ugyanakkor azt is felismerték, hogy a tudományok eredményeit az emberek érdekében kell felhasználni. Az emberközpontú szemléletmód – a humanizmus – az egyik legfontosabb megjelenési formája volt a reneszánsznak.
A zenében újjászületésről beszélni, abban az értelemben, mint ahogyan más művészeteknél, nem lehet. A reneszánsz egyes teoretikusai – elsősorban Boethius közvetítésével – jól ismerték a görögök zeneelméletének és zenefelfogásának lényegét, de tulajdonképpeni zenéjükről még töredékesnek is csak alig nevezhető ismereteik voltak.
A korszakváltást összességében a zene szerepének szembetűnő növekedése jelezte. A többszólamú zenei gyakorlat, ha szerényebb keretek között is, de meghonosodott, mindennapossá vált a kisebb városok templomaiban, a művelt és tehetősebb polgárok házaiban is. Megnőtt a hivatásos és műkedvelő muzsikusok (előadók) száma, ami azt is jelentette, hogy minden eddiginél több zenét írtak és adtak elő. A reneszánsz korának zeneszerzői életformájukban általában megmaradtak az előző korszak keretei között. Jó részüknek legnagyobb támogatója továbbra is az egyház maradt, azonban fokozatosan már azonos súllyal léptek színre a saját zeneegyüttest fenntartó és foglalkoztató fejedelmi patrónusok is.
Ahogyan a könyvnyomtatás feltalálása (1445) elősegítette az irodalom terjedését, olyan módon járult hozzá a hangjegynyomtatás feltalálása is a zene szélesebb körű megismertetéséhez. Kezdetben különféle eljárásokkal kísérleteztek. Ilyen volt például a fatáblákról készült nyomás. Példáival a 15. század végén találkozunk először. A 16. század közepéig alkalmazták. Ilyen eljárással készült a kolozsvári Hoffgreff-féle nyomdában Tinódi "Cronicá"-ja. Hoffgreff György volt egyéb iránt az első magyar hangjegynyomtató. Ilyen, fába metszett hangjegyekkel jelent meg a két legnevezetesebb kiadványa: a már említett Tinódi krónikája s az egyik legelső magyar énekeskönyv, a róla elnevezett Hoffgreff-énekeskönyv.
Az első, mozgatható típusról készült nyomtatott kotta kiadása a velenceiOttaviano Petrucci (1466–1539) nevéhez fűződik (1501). Fémből készült betűket és menzurális hangjegytípusokat használt, s a hármas nyomástechnikát alkalmazva, előbb a kottasorok, majd a hangjegyek és végül a szöveg nyomtatását végezte el. Nyomtatványai (misék, motetták a XV-XVI. század legjelesebb zeneszerzőitől) ma már igen ritkák.
Az egyetlen lenyomattal történő nyomtatással az 1520-as évek végétől a párizsi Pierre Attaignant (1494 k.–1552) kiadványaiban találkozunk. Petrucci és Attaignant kiadványai nagyon sok értékes művet őriztek meg az utókor számára.
A hangjegynyomtatás főbb központjai Velencén és Párizson kívül Róma, Lyon, Louven, Antwerpen és Nürnberg voltak.
Itt említhetjük, hogy a többszólamú világi énekesműveket jó ideig szólamkönyv formában adták ki. Ezek könnyen kezelhető, rendszerint téglalap alakú kötetek voltak, külön-külön minden szólam számára. A kompozíciók lejegyzéséhez a szerzők a tízvonalas, palából vagy fából készült "komponálótáblát" (tabula compositorra) használták. Erről az írást könnyen le lehetett törölni, miután az egyes szólamokat már kiírták a megfelelő szólamkönyvekbe. Az első nyomtatott kóruspartitúrákkal Cipriano de Roremadrigáljainak1577-es kiadásában találkozunk.
A zenei stílus
A reneszánsz korának egyházi zenét író szerzői nem zárkóztak el a világi hatásoktól. Az egyes művek alapjául szolgáló dallamok köre szélesebb lett, s egy többtételes misekompozíción végigvezetett cantus firmus gyakran már nem gregorián dallam volt, hanem népszerű világi dal. A szólamok egymáshoz való viszonyában az egyenrangúság érvényesült. Ennek fő megjelenési formája az imitáció volt. A polifonikus stílus kiteljesedését jelezte az a komponálási mód, amely valamennyi szólamot részesített a cantus firmus anyagából. A korábbi cantilena-szerkezet bizonyos idő után háttérbe szorult. A harmóniai szerveződés igénye viszont továbbra is megmaradt, s még a kontrapunktikus keretek között is érzékelhető, hogy a két külső szólamra meghatározó szerep jut a tonális szerkezet kialakításában. A homofonikus darabokban - ide sorolhatók bizonyos vokális műfajok s a hangszeres táncdarabok - a vertikális hangzás alapját a mai értelemben vett hármashangzatok képezték. Ezeket helyenként átmenőhangok, a zárlatoknál pedig késleltetések élénkítették. A reneszánsz muzsikusai azonban még nem akkordokban gondolkodtak, hanem hangközviszonyokban, s ezek konszonánsnak vagy disszonánsnak tartott kapcsolatai irányították a harmóniai folyamatot.
A 16. század kezdetétől az eddiginél jóval szorosabb kapcsolat jött létre a zene és a szöveg között. Ez a kapcsolat többirányú volt:
A zeneszerzők legjobbjai arra törekedtek, hogy a világi darabjaik szövege értékes legyen.
Hangsúlyt helyeztek a szövegek érthetőségére is.
Arra is törekedtek, hogy a humanista eszmények megfelelően a szövegi tartalomhoz illő s azt kifejező zenét írjanak.
A zene előadási gyakorlata
Az Ars nova előadási gyakorlatában a homogén hangzású együttesek ismeretlenek voltak. A reneszánsz zene korai időszakában nagyjából hasonló volt a helyzet. A világi és bizonyos egyházi műfajok ekkor ugyanis jórészt még megőrizték a cantilena-szerkezet jellemző vonásait, s ezek inkább az ellentétes hangszínek együtthangzásában érvényesültek.
A 15. század közepétől érezhetően változott a hangzási eszmény. Általánossá vált a négyszólamúság, amely legtisztábban az énekhangok szólamrendjében érvényesültek. A Superius - Contratenor - Tenor - Bassus elnevezésű szólamok hangzási tere általában a következő volt:
A legfelső szólamot fiúk vagy falzettező férfiak énekelték. Ez az elrendezés egységes hangzást eredményezett, s keretei között maradéktalanul érvényesülhetett az azonos tematikus anyagból építkező zenei szerkezet. Az ilyen művek ideális előadói együtteses az egyházi zenében a kíséret nélküli, "a capella" énekkar volt.
Az énekegyüttesek (kórusok) létszáma nem volt nagy. A 15. században általában 8-12 fő, később valamivel több: 12-16 között váltakozott. A nagyobb létszámú kórusok kivételesnek számítottak. Az énekesek vezetőjükkel együtt egy megfelelő magasságú állványra helyezett kóruskönyvből énekeltek, amely előtt úgy helyezkedtek el, hogy saját szólamaikat jól lássák. A kinyitott könyv bal oldali lapjain (verso) rendszerint a superior és a tenor, a jobb oldali lapjain (recto) pedig a contratenor és a basszus szólamok voltak lejegyezve.
A tisztán "a capella" előadási gyakorlat azonban nem volt kizárólagos. Képi ábrázolások s más források is tanúsítják, hogy az énekes művek előadásában hangszerek is szerepet kaphattak. Ilyen esetekben többféle lehetőség nyílt az előadók számára:
A hangszerek valamennyi szólamot játszották, erősítve, illetve színezve azok hangzását.
Csak a fontosabbnak ítélt szólamot (szólamokat) játszották, pl. a tenorszólamban vezetett cantus firmust. Ennek (ezeknek) egyidejű éneklése ilyen esetekben el is maradhatott.
Vokális művek tisztán hangszeres előadása is lehetséges volt.
A 15. század második felétől a hangszeres zene önállósodási folyamata is megindult, majd viszonylag rövid idő alatt kialakultak sajátos műfajai és kifejezési eszközei.
Zeneelmélet a reneszánsz idején; Tinctoris, Glareanus, Zarlino
A 15. század elméletírói közül elsőként a flandriai származású Johannes Tinctoris (1435 k.–1511) nevét kell említenünk. Legjelentősebb munkája, a "Terminorum musicae diffinitorium" 1475 körül jelent meg Nápolyban. Ajánlása Beatrixnak, Mátyás király feleségének szól, aki korábban tanítványa volt. A "Terminorum Musicae" zenei lexikon, s mint ilyen a zene történetében az első. Értékes adatokkal szolgál a kortárs zeneszerzők stílusáról. Egy másik írásban (Liber de arte contrapuncti; 1477) a zeneszerzéssel kapcsolatos tudnivalókat tárgyalja.
Neves elméletíró volt az olaszFranchino Gaffori (Gaffurius; 1451-1522) is. Zeneszerzéstankönyveiben az akkordikus-tonális gondolkodás irányába mutató elveit fejtette ki, hangsúlyozva a hármashangzat meghatározó szerepét. Ugyanebbe az irányba mutatott a spanyolRamos de Pareja (1440 k.–1495k.) munkássága, aki a nagy- és a kisterc viszonyszámainak végleges megállapításával (4:5, ill. 5:6) megteremtette az alapját egy későbbi összhangzattani gondolkodásmódnak.
A svájci születésű Henricus Glareanus (1488–1563) "Dodekachordon" című munkájában (1547), az antik görög teoretikusok munkáira hivatkozva, a nyolc középkorimodushoz még további négyet csatolt.
A 16. század legnagyobb teoretikusa Gioseffo Zarlino (1517–1590) volt. Az "Institutioni harmoniche" című munkájában (1558) összefoglaló áttekintését adta a polifonikus szerkesztés törvényszerűségeinek. Folytatva a harmonikus gondolkodásmód felé vezető út kimunkálását, törvényeket állapított meg a különböző hangközviszonyokról, kimutatva a dúr és a mollakkord közötti alapvető kettősséget. Ugyanebben a munkájában a zenei ábrázolás eszközeivel is foglalkozott.
A reneszánsz zenéjének korszakai
A reneszánsz zene történetében az átmenet időszakát követően három, egymással szoros kapcsolatot alkotó szakaszt állapíthatunk meg: a korai reneszánszt, a reneszánsz fénykorának időszakát, valamint a késő reneszánsz évtizedeit.
1.A korai reneszánsz (1430–1490): a vezető szerepet az "északi" mesterek, a franko-flamand (németalföldi) komponisták játsszák. Az Ars novától örökölt formák fokozatosan átalakultak vagy végleg eltűntek. A zenei szerkesztésben a szólamok egyenrangúságán belül egyre következetesebben jelentkezik az imitációs elv.
2.A reneszánsz fénykora (1490–1560): első szakaszában még meghatározó a németalföldiek vezető szerepe. Az imitációs technika általánossá vált. A második szakaszban, 1520 után új műfajok születtek. Egyidejűleg különféle nemzeti stílusok is jelentkeztek, amelyek közül különös súllyal bírt az itáliai. Az egyházi zene számára a reformáció, illetve a tridenti zsinat jelölte ki az utat. A hangszeres zene a korábbi kezdetek után fokozatosan kimunkálta önálló kereteit.
3.A késő reneszánsz (1560–1600): az énekes polifónia összefoglaló zárószakasza. A század vége felé közeledve a zenei nyelv lassan átalakult. A fejlődés iránya egy újabb korszak, a barokk felé mutatott.
Reneszánsz zeneszerzők időrendi táblázata
Lantjátékkal kísért korabeli házi muzsikálás (Lorenzo Costa festménye a 15. század végéről)
.jpg)
