Finnország történelme

Finnország címere

Finnország történelme az utolsó jégkorszak, Kr. e. 9000 után kezdődött. A mai Finnország területe ekkor vált lakottá, őslakói valószínűleg az északra szorult számik lehettek. A finn területek – napjaink Finnországa és Nyugat-Karélia – a 12–13. századot követően a Svéd Királysághoz tartoztak, ennek nyomát mindmáig őrzi az anyanyelvét használó finnországi svéd kisebbség és a reformációt követően uralkodóvá váló evangélikus vallás. A középkor évszázadaiban Novgoroddal, a kora újkorban a nagyhatalommá váló Oroszországgal háborúzott Svédország. Ennek során a finn határvidék folyamatosan mozdult el kelet felé egészen a nagy északi háborúig.

Az ezt követő időszakban, a 18. század során Finnország egyes területeit, elsősorban délkeleti részeit több ízben elfoglalták az oroszok, a háborúk és a visszatérő éhínségek nagy veszteséggel jártak. 1809-ben a finnek lakta tartományok az Orosz Birodalom részévé váltak, ekkor alakították ki az autonóm Finn Nagyhercegséget. A 19. század során jelent meg a finn nacionalizmus, mely a gazdag kulturális hagyományokra, a szabad parasztságra és az időközben megerősödő nemzeti értelmiségre épült. A század végén erősen jelentkezett a finn függetlenség igénye.

1917-ben Finnország kikiáltotta függetlenségét. Ezt követően néhány hónapos polgárháború tört ki a „fehérek” és a Szovjet-Oroszország által támogatott „vörösök” között. Finnország belső viszonyai konszolidálódtak, polgári demokrácia alakult ki az országban, ugyanakkor a Szovjetunióval való viszony feszült maradt. A második világháború alatt Finnország két alkalommal is harcolt a Szovjetunió ellen, sikeresen megvédte a függetlenségét és demokratikus berendezkedését, jóllehet az 1940-es béke és az azt megerősítő 1947-es párizsi békeszerződés jelentős területeket juttatott a Szovjetunió birtokába, elsősorban Karéliában.

A második világháborút követően Finnország agrárállamból vegyes gazdasággá és jóléti állammá vált. Finnország a Szovjetunió árnyékában nem folytathatott Nyugat-barát külpolitikát, hivatalosan semleges maradt, a szovjet befolyás pedig egészen 1991-ig meghatározta az országot, mely ennek ellenére értékrendjében és berendezkedésében a nyugati világhoz tartozott. Finnország 1995-ben lett az Európai Unió tagja, a finn márkát 2002-ben váltotta fel az euró. 2023-ban csatlakozott a NATO-hoz.

Őstörténet

A finnugor őshaza problematikája

Az uráli nyelvcsalád elterjedtsége napjainkban

A legnagyobb történeti problémát az jelenti, hogy az őskori régészeti kultúrákat nehéz nyelvekhez kötni, míg az etnikumok kialakulása későbbi jelenség. A finnugor népek által birtokolt területeket sokszor a növényföldrajzi, paleobotanikai adatok nyelvészeti megfigyelésekkel való összevetésével próbálták meghatározni. Északkelet-Európa legkorábbi népességének hovatartozása és a finnországi népesség kontinuitása máig tartó vitákat kelt.

A finn és az észt régészet képviselői a finnugor, azon belül a balti-finn nyelveket beszélő lakosság autochton jellegét hangsúlyozták, ezt látszik igazolni a genetika is. Megjegyzendő, hogy az őskori finnugor népek (az azóta kihalt merja és muroma nyelvek beszélőit is beleértve) jóval nagyobb területen szóródtak szét, mint napjainkban. A korábbi finnugor nyelvterület és egyes régészeti megfigyelések miatt egyes kutatók a Kelet-Európa nagyobb részére kiterjedő nagy őshaza koncepciója mellett érveltek. Kalevi Wiik elmélete szerint a finnugorok ősei a mai Németország és Dánia területétől egészen Nyugat-Szibériáig szóródtak szét, majd a Kr. e. 4. évezredben beköltöző indoeurópai nyelvű népek asszimilálták déli-délnyugati elhelyezkedésű csoportjaikat.^[1]

Mivel orosz részről Belarusszia és Litvánia területét tekintették a szláv őshazának, a Finn-öböltől délre lokalizálták a szintén indoeurópai, a protoszlávokkal nyelvi rokonságban álló protobalti népesség területét, több szempontból ellentmondásba kerültek a finn vagy észt őstörténészekkel. Mindemellett az orosz, majd szovjet kutatásokat politikai szempontok is hátráltatták.^[2] Egyes orosz kutatók a Felső-Volga vidékét tekintették a finnugor népek lehetséges őshazájának,^[3] míg Valerij Nyikolajevics Csernyecov elmélete az őshazát az Uráltól keletre, az Ob vidékére helyezte. Ez a megállapítása ellentétben állt a korábbi felfogással, mely szerint a finnugor őshaza az Uráltól nyugatra helyezkedett el.^[4]

Neolitikum

Átfogó kutatások eredményeképpen a régészek megállapították, hogy a mai Finnország területét a őskőkorszak alatt kezdték el benépesíteni, az utolsó jégkorszak nagy glaciálisának jege elolvadása után. A vadászó-gyűjtögető őskori népesség a legújabb teóriák szerint a finnugor alapnyelvet megelőző uráli alapnyelvet beszélte. A legkorábbi lakosságot követte a Kr. e. 5. évezred végétől az új, finnugor nyelvet beszélő népesség bevándorlása.^[5] Mások Kr. e. 3000 környékére teszik a finn-permi nyelvet beszélő csoportok, a mai finnek őseinek beköltözését.^[6]

Kr. e. 5300 környékétől számítjuk a kerámia finnországi jelenlétét, köztük is elsősorban a fésűdíszes kerámiák utalnak a neolitikum kezdetére. Bár továbbra is a vadászat és halászat fedezte a lakosság szükségleteit, a régészeti feltárások rámutattak a újkőkorban is létező északkelet-európai kapcsolatokra: a finn területeken Skandináviából, a balti térségből és az Onyega-tó vidékéről származó nyersanyagokat (borostyán, kőzetek) találtak.

Bronzkor

A finnországi bronzkor valamivel Kr. e. 1500 után kezdődött. Finnország tengerparti régiói az északi bronzkultúra részei voltak, míg a szárazföldi részek a mai Észak-Oroszországgal álltak kapcsolatban. Egyes feltételezések szerint a bronzkorban jelenhetett meg a sámánizmus.^[7]

Vaskor

A finnekre vonatkozó földrajzi ismeretek a Krisztus utáni századokban jelentek meg. Tacitus a fennusok (fenni) alatt azokat a törzseket értette, melyek a Visla folyótól keletre laktak. Tacitus az alábbiakat írta róluk:

„...élelmük fű, ruhájuk állati bőr, fekvőhelyük a föld. Csak a nyílban bízhatnak, melyet vas híján csontheggyel látnak el, s a férfiak csakúgy vadászatból tengődnek, mint a nők. Mert mindenhová elkísérik a férfiakat s részt kérnek a zsákmányból. A vadállatok s viharok elől még a gyermekeknek is az az egyetlen menedék, hogy holmi vesszőfonadék alá húzódnak: ide térnek meg az ifjak, ez fogadja be az öregeket.”^[8]

Egyes kutatók azonban vitatják a Tacitus által Krisztus után 98-ban lejegyzett fenni nevű nép és a finnek kapcsolatát, a római auktor feltehetően a számik elődeinek életmódját írta le, hiszen az ókori finn népesség jóval fejlettebb volt a fentinél. Más feltételezések szerint a Tacitus által aesti néven emlegetett, hagyományosan a Finn-öböl déli részére lokalizált nép valójában gyűjtőfogalom lehetett, melybe a finnek ősei is beletartoztak.

A legnagyobb változást a bronzkorból a vaskorba való átmenet jelentette, a borostyánút révén a Mediterráneum termékei és kulturális hatásai a finn területeket is elérték. Az un. finn vaskorban az állattartás mellett egyre jelentősebbé vált a földművelés, elterjedtté váltak a vaseszközök, továbbá a társadalom is differenciáltabb lett. A késő ókorban és korai középkorban megnövekedett a lakosságszám, emellett erősebbé vált a normann hatás.^[9]

Középkor

Mind a keleti gót származású Iordanes, mind a longobárd Paulus diakónus a Skandináv-félszigetről eredeztette népeiket,^[10] valamint régészeti nyomai is vannak a Dél-Skandináviából kiinduló germán népmozgásnak, Finnország népességén a népvándorláskor viharai nem hagytak nyomot. A 8–9. századi varég–rusz expanzióban részt vevő skandináv népelemek nem álltak meg Finnország területénél, a Ladoga-tó környékén is kapcsolatba kerültek finn településekkel. Régi skandináv mondák és egyes történetírók (mint például a dán Saxo Grammaticus vagy az arab al-Idríszi) szerint Finnországnak voltak királyai már a svéd uralom előtt is.

A finnek közel 700 éves politikai kapcsolata a svéd királysággal 1154-ben kezdődött (a kereszténység felvételével és IX. Erik svéd király révén). Bár a finnek a kereszténység felvétele előtt is érintkezésbe léptek nyugati szomszédjaikkal (erre utalnak a viking idők kereskedői és fosztogatói, a svéd területeken fennmaradt két 11. századi rúnafelirat, valamint néhány vitatott korai finn-germán nyelvi érintkezés), a 12. században költöztek svéd telepesek először a későbbi Finnország területére. A megkereszteletlen, államszervezet nélkül élő élő finnek és Novgorod városa ellen több svéd háború zajlott. Másfelől a 12–13. században az oroszok gyakran betörtek finn területekre, hasonlóan az észt, lett, lív és csúd népek elleni támadásokhoz. A korszak vitatott eseménye a novgorodiak jam nevű finn csoporttal viselt háborúja: egyesek szerint a finn häme törzzsel, mások szerint a karéliaiakkal háborúztak az oroszok.^[11]

A svéd uralom kezdete

Bár egyes késő középkori legendák szerint a központi hatalom nélkül élő finn törzsek a 12. század derekán kerülhettek svéd uralom alá, a svéd fennhatóság kiépülését ténylegesen a második svéd keresztes hadjárathoz kötötték. 1249-től kezdve a források többnyire Svédország részeként nevezték meg Finnországot, majd Finnország első helyen szerepelt az 1253-as svéd egyházmegye-felsorolásban. Finnország kora és érett középkori történelméről mégsem tudunk sokat, mivel a Turkuban található iratok megsemmisültek a város novgorodiak általi feldúlásakor (1318). A svéd államiság kiépülését és a kereszténység elterjedését mutatta Åbo (Turku) püspökségének és katedrálisának 13. századi létrehozása^[12] és a Finnország keleti határát vigyázó Viborg (finnül: Viipuri) kereskedőváros megalapítása és erődjének felépítése. 1397 és 1523 között a finn területek is a skandináv országok, Dánia, Norvégia és Svédország alkotta kalmari unió részei lettek.^[13]

A svéd fennhatóság első évszázadaihoz kapcsolódik a finnugor népek egyik mindmáig élő kulturális törésvonala: míg a finnek a nyugati kereszténységhez csatlakoztak és szakítottak a sámánizmussal, addig a karéliaiak között tovább élt a pogányság, utóbb a keleti ortodoxia lett a meghatározó. A keleti-délkeleti svéd terjeszkedés Karéliában és a Baltikumban – mely a katolicizmus, majd a 16. századtól a lutheránus hit terjesztésével párosult – nem egy menekülthullámot indított el kelet felé.^[5]

Kora újkor

Svédország a legnagyobb kiterjedése idején. A finnek a sötétzölddel jelölt svéd törzsterülethez tartoztak.

A kora újkor folyamán a svéd nyelv lett az uralkodó a közigazgatásban és az oktatásban. A 16. században a finnek evangélikus hitre tértek, mely fokozatosan a finn nyelv pozícióinak erősödéséhez vezetett. Ezt jelzi az 1548-as Újszövetség- és az 1642-es Biblia-fordítás is. 1550-ben alapították meg Helsinkit, mely azonban a században nem vált számottevő központtá. A 16. században két nagy orosz háború (1555–1557, 1570–1590) okozott pusztításokat Finnország keleti régióiban, a század végén tört ki a magas adóterhek miatt a finn történelem legnagyobb, véresen levert parasztfelkelése (1596–1597). A határvidékre kivetett nagy adók és az evangélikus hit erőszakos terjesztése a karéliai lakosság Oroszországba való meneküléséhez vezetett.^[5]

A 17. századtól a terjeszkedő politikát folytató, nagyhatalmi címre törekvő Svéd Királyság, mely a parasztság tömegeiből sorozta a katonaságát, egyre nagyobb mértékben vette igénybe a finn területek emberanyag-tartalékait. A harmincéves háborúban és az északi háborúkban a katolikus németek és lengyelek ellen harcoló svéd könnyűlovasság jelentős részben finn katonákból állt. De tisztán finn sorozású gyalogos haderő harcolt a német és orosz frontokon is. Svédország Dániával is gyakran háborúzott a századok során. A dán flotta gyakran megtámadta Finnország partjait és finn területekre gyakorta léptek dán katonák.

A gyarapodás időszakát (melyet főként a finn településterület keleti növekedése és a német lakosság bevándorlása jellemzett) 1696-1699-ben törte derékba a Finnország lakosságát megtizedelő nagy éhínség (mely a kis jégkorszakkal hozható összefüggésbe). A fagypont alatti hőmérséklet és a gabonahiány a finn népesség legkevesebb egyharmadának halálát okozta.^[14] További pusztulást okozott a finn területeket is elérő, 1700-tól 1721-ig húzódó nagy északi háború.

Részben a svédek ambícióiból, részben az Orosz Birodalom nagyhatalmi politikájából következett, hogy Kelet-Finnország és a finn partvidék gyakran vált svéd-orosz villongások színterévé és orosz támadások célpontjává. Az orosz flotta az 1710-es években átmenetileg elfoglalta Helsingforst (finn: Helsinki) és Åbót (finn: Turku), míg a nystadi béke értelmében Oroszország birtoka lett Észtország, a Finn-öböl mindkét partja (Ingermannland), Délnyugat-Karélia és Viborg vára. Mindez a Finnországra váró hatalmi változásokat előrevetítette.

Finnország orosz uralom alatt

A svéd abszolutizmus arra késztette a finn vezetők egy részét, hogy a 18. század végétől orosz védnökség alatt képzelték el Finnország jövőjét. Az 1741–43-as orosz–svéd háború során 1742. március 18-án Erzsébet orosz cárnő finn nyelvű kiáltványt intézett a finnekhez, amelyben a svédektől és oroszoktól egyaránt független Finnország megteremtését kérte tőlük. A svéd vereség után a cárnő már orosz alattvalóknak nyilvánította a finneket, de közben a finnországi rendek Karl Peter Ulrich von Holstein-Gottorp herceget – aki utóbb orosz trónörökös és III. Péter néven cár lett – felkérték nagyhercegnek.^[15] A politikai helyzet azonban hamarosan túlhaladottá tette a finn függetlenség kérdését.^[16]

A több évszázadon végignyúló svéd-orosz ellentétekre pontot téve, a Napóleonnal megkötött 1807-es tilsiti békét kihasználva 1808–1809-ben I. Sándor orosz cár elfoglalta Finnországot, Lappföldet és az Åland-szigeteket.^[17] Oroszország területszerzését a bécsi kongresszus is elismerte. Finnország kormányzó testületeit 1809 után alakították ki, amikor a porvooi országgyűlésen I. Sándor cár kinyilvánította, hogy a finnek Svédország árnyékából a nemzetek közé emelkednek, és az ország önálló nagyhercegség lett az Orosz Birodalmon belül.

Finnország autonóm nagyhercegség (Suomen suuriruhtinaskunta) lett egészen 1917 végéig, míg a svédeket Norvégiával kárpótolták. Az orosz fennhatóság ellenére megmaradt a finn országgyűlés és a helyi adminisztráció jogköre, valamint az evangélikus egyház és a svéd nyelv hivatalos státusza is.^[5] Mindemellett az oroszok a nem-finn lakosság letelepítését bátorították és sok esetben figyelmen kívül hagyták a finn parasztság hagyományos jogait.

Finnország a 19. században

Edvard Isto Támadás (Hyökkäys) címet viselő, 1899-ben készült alkotása a finn–orosz viszonyt jeleníti meg. A Finnországot ábrázoló nőalak a kétfejű cári sas áldozata.

A 19. század során Finnország felnevelt egy egyetemet végzett intellektuális réteget, amely a nép igazi képviselőjének tartotta magát. A finn parasztság azért is lehetett a finn nemzetépítés politikai bázisa, mivel a jobbágyság jogi állapotán felül állva a svéd és az orosz uralom alatt is megőrzött bizonyos szabadságjogokat. A finn nyelv térnyerését és a 19. századbeli finn nacionalizmus fellángolását mutatta többek között a Kalevala eposz kiadása is. A nemzeti identitás az összeurópai nacionalizmussal párhuzamosan alakult ki. Az 1830-as és 1840-es években Johan Ludvig Runeberg és Elias Lönnrot megalkották a finn nép és finn természet idealizált képét.^[18] A nemzeti romantika és a modern nemzetről szóló vita másik központi alakja Johan Vilhelm Snellman volt, aki a finn nyelv használatát támogatta a művelt rétegek körében, az addig szokásos svéd helyett.^[19] A finn nyelv véglegesen 1892-ben vált hivatalos nyelvvé, ennek ellenére a svéd nyelv maradt a kultúra, tudomány és üzleti élet nyelve egészen az 1920-as évekig.

A 19. század második felében – az Oroszországban II. Sándor cár alatt végbemenő reformokhoz hasonlóan – a Finn Nagyhercegség jelentős mértékben fejlődött. Ekkor alakult ki a máig meghatározó papíripar. Létrejött a finn fizetőeszköz, a márka (1860), megerősödött a finn tőke, megjelentek a vasútvonalak és csatornák, azonban a mezőgazdaság átalakítása elmaradt.^[20] A gazdasági fejlődés és az éhínségek eltűnése ellenére az 1890–1914 közötti korszakhoz kapcsolódik a kivándorlás is: legkevesebb 200 ezer finn emigrált az Egyesült Államokba és Kanadába. A finn országgyűlés 1863-tól kezdve ülésezett rendszeresen. 1906-ban a rendi országgyűlése helyett létrehozták az egykamarás parlamentet, és bevezették az általános és egyenlő választójogot.^[21]

A gazdasági és kulturális fejlődés szempontjából kedvező korszakot a 19. század végétől 1917-ig tartó oroszosítási hullám törte meg a Nagyhercegségben. II. Miklós cár 1899-es újításainak következtében a Nagyhercegség területén az orosz lett a hivatalos nyelv, az ortodox egyház emelkedett államegyház rangjára, továbbá cenzúrázták a sajtót.^[22] 1901-ben Oroszország új sorozási törvényt vezetett be, aminek értelmében a finneknek nem csak Finnország védelmében kellett harcolniuk, hanem Oroszország érdekében is bármely fronton. A finn ellenállás komoly méreteket öltött, a sorköteleseknek csak fele jelentkezett szolgálatra.^[23]

Az ország oroszosításának második szakasza és az első világháború oda vezetett, hogy a különböző mozgalmak egyesítették erőiket. A jäger mozgalom 1915-ben 1900 önkéntest küldött Németországba elit gyalogsági kiképzésre a majdani fegyveres ellenállás érdekében.^[24] A cári hadseregben ezzel szemben jóval több finn nemzetiségű katona harcolt a világháborúban.

Függetlenné válás és polgárháború

Bővebben: Finnország függetlensége

A lerombolt Tampere városa, mint a pusztítás egyik szomorú mementója

Mannerheim tábornok csapatszemlét tart, 1918.

1917. december 6-án, röviddel a bolsevik forradalom után, Finnország kikiáltotta függetlenségét, amelyet Lenin kormánya meg is adott nekik. Ugyanakkor a finn kormány a nemzetközi elismertség hiányával küzdött, másrészt a szovjet-orosz kormány nem riadt vissza a forradalom exportjától, emellett a hagyományos orosz nagyhatalmi és geopolitikai igények is tovább éltek.^[25]

A finn fegyveres erők megszervezése jelentette a legégetőbb problémát, ugyanakkor komoly ellentét feszült az első világháború alatt a cári Oroszország mellett harcoló veteránok és a központi hatalmak oldalán küzdő önkéntesek (Jääkäriliike) között.^[26] Minthogy nem volt hivatalos rendőrség és katonaság, amely rendet tartott volna az országban, 1917 márciusa után a bal- és a jobboldali erők elkezdték kiépíteni saját biztonsági csoportjaikat, ami két független fegyveres alakulat, a fehér és a vörös őrség kialakulásához vezetett. Ugyanakkor jelentős politikai szakadék húzódott egyfelől a felső- és középosztály és az északi finn területeken birtokos parasztság, másfelől a Finnország népesebb déli részében jelenlévő szegényparasztság és ipari munkásság között, mely előrevetítette a későbbi konfliktusokat.

1918 januárjától kezdve az ország átvészelt egy rövid, de keserű polgárháborút, amely sok évre előre körvonalazta a hazai politikát. A „vörösöket” a szociáldemokrata párt támogatta, mellettük álltak – egészen kivonásukig – a Finnországban állomásozó orosz egységek. A másik oldalon a polgári pártok képviselői, a fehérek harcoltak, akiket a császári Németország segített. A harci tapasztalatokkal rendelkező fehérekkel szemben a vörös alakulatok fegyveres civilek voltak, nem pedig professzionális katonák, képzettségi szintjük és harci moráljuk alacsony volt.^[27] A polgárháború a vörösök vereségével végződött, ezt követően az 1920–1930-as években a fehér parasztságra támaszkodó agrárpárt vált a politika vezető erejévé. Megközelítőleg 37 000 ember halt meg a polgárháború során, többségük a fogolytáborokban uralkodó körülmények miatt, emellett több tízezren emigráltak.

Finnország függetlenségét és határait az 1920-as tartui finn-orosz békeszerződés erősítette meg.

A két világháború között

Finnország 1920-1940

A breszt-litovszki békeszerződést követően Kelet-Európa az orosz hegemónia helyett a német érdekszférába került, a helyi kormányzatokat a németek hozták létre. A konzervatív szenátus a finn polgárháború után kísérletet tett az alkotmányos monarchia felállítására, mely esetben a német császári ház egy tagja uralkodott volna, de Németország első világháborús veresége után Finnország független köztársasággá vált. Ekkoriban Finnország Svédországgal, valamint a nyugati hatalmakkal, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal alakított ki jó viszonyt.

A korszak pozitívumai közé tartozott a földosztás és a nemzeti műveltség kiemelt támogatása, ekkor alakultak ki Magyarországgal és Észtországgal a nyelvi rokonság által motivált tudományos és kulturális kapcsolatok.^[28] A finnugor szolidaritást mutatta az észt függetlenségi háborúban részt vett finn önkéntesek száma. A két világháború közötti Finnországot a többpártrendszer és skandináv típusú belpolitika jellemezte, melyet a szélsőséges politikai erők, mint az 1929-ben megjelenő nacionalista Lapua-mozgalom sem tudtak megingatni, míg a hasonló tendenciák Észtországban 1934-ben a demokrácia felszámolásához vezettek.^[29]

A Szovjetunióval való viszonyt feszültség jellemezte, nem utolsósorban amiatt, hogy a szovjet kormány befogadta a polgárháborúban vereséget szenvedett finn baloldaliakat. További diplomáciai ellentétet okozott, hogy az 1917-ben függetlenségét kinyilvánító Kelet-Karéliát a szovjet csapatok 1918-ban elfoglalták, míg több száz finn önkéntes harcolt az 1920-as évek elejének szovjetellenes karéliai felkeléseiben. 1923-ban „autonóm” szovjet köztársaság jött létre Kelet-Karéliában,^[30] amihez, orosz lakta területet is csatoltak, elősegítve a karélok asszimilációját.^[31] Az eldurvuló szovjet nemzetiségi politikából következett, hogy az 1930-as évek sztálini Szovjetuniójában komoly tisztogatások kezdődtek mind a finn emigránsok, mind a helyi finnugor értelmiség sorai között,^[32] továbbá a hivatalos szovjet politika eljutott a karjalai lakosság finn jellegének tagadásáig.^[33]

A második világháborúban

A téli háborút lezáró moszkvai béke alapján szovjet fennhatóság alá került területek

A második világháború alatt Finnország kétszer is harcolt a Szovjetunió ellen: a szovjet fél támadását követően, az 1939 és 1940-es évek között lezajlott téli háborúban (egy kis segítséget kapott Svédországtól) és másodszor 1941 és 1944 között (jelentékeny segítséggel Németországtól). Ezt követte a lappföldi háború 1944 és 1945 között, amikor Finnország visszavonulásra kényszerítette a németeket az országból.

1939. november 28-án a szovjet hadsereg a finn határ közelében a saját földjükön lévő Mainila települést ágyúzta, ez volt a később mainilai incidens néven elhíresült provokáció.^[34] A határincidens után a szovjet haderő 1939. november 30-án megtámadta Finnországot.^[35] A harcok során a finnek Svédországtól és a nyugati hatalmaktól szereztek hadianyagot.^[36] A nagyobb létszámú és jobban felszerelt szovjet Vörös Hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett a téli háborúban, de a harcokban kimerült Finnország 1940. március 12-én kénytelen volt aláírni a békét. Területének 10%-áról, mintegy 40 000 km²-ről kellett lemondania. (Az ott élő mintegy félmillió embert Finnország más területeire telepítették.) A konfliktus rávilágított a szovjet haderő gyengeségeire, ami az 1941-es német támadáshoz vezetett.

A Szovjetunió ellen indított támadásban való részvételt folytatólagos háborúnak (finnül: jatkosota, svédül: fortsättningskriget) tekinti a történetírás, lényegében 1941. június 25. és 1944. szeptember 19. között zajlottak a hadműveletek Finnország és a Szovjetunió között. A finn katonák harcértékét a németek is elismerték, sőt a téli hadviselés terén a finneket tartották jobbnak.^[37] Finnország korlátozott háborút viselt, így nem kapcsolódott be Leningrád ostromába, valamint megelégedett a téli háborúban elvesztett területek visszafoglalásával. 1942-től a finn haderő védelemre rendezkedett be.

1944-ben háborúból való kiugrást megkönnyítette, hogy Finnországba földrajzi okok miatt a németek nem tudtak erősítést küldeni.^[38] Az 1944-es szovjet offenzívát és a moszkvai fegyverszünetet a lappföldi háború követte, mikor a finn haderő a német csapatok ellen fordult. A németek ragaszkodtak a Petsamo környéki nikkelbányákhoz és Finnország északi részén vetették meg a lábukat. A finnek közel nyolc hónap alatt, 1945. április végére az országból a norvég határig szorították őket vissza.^[39]

1947-ben és 1948-ban a Szovjetunió olyan szerződések aláírására kényszerítette Finnországot, amelyek értelmében jelentős mértékű területi engedményeket kellett tegyen. Finnországnak fel kellett oszlatni több jobboldali és nacionalista szervezetet, miközben a kommunista párt újból legálissá vált és a baloldal megerősödött.

A második világháború után

Az 1947-es párizsi béke Finnországot 300 millió dollárnyi jóvátétel kifizetésére kötelezte a Szovjetunió részére.^[40] A békeszerződés vitatott pontjaként feloszlattak számos jobboldali szervezetet és több, a háború idején irányító politikust ítéltek börtönbüntetésre. Ezt követően Finnország mintegy ütközőzónaként létezett a Szovjetunió és a nyugati országok között. Az úgynevezett YYA szerződés (Finn-Szovjet baráti, együttműködési és egymást kölcsönösen segítő egyezmény) jogokat adott a Szovjetuniónak arra, hogy Finnország belpolitikájába beleszóljon. Sok finn politikus arra használta ki a szovjet kapcsolatait, hogy pártok közti vitákat simítsanak el, ami még nagyobb befolyást adott a Szovjetuniónak.

A háborús pusztítások, szovjet légitámadások, a félmilliós menekülttömeg elhelyezése és a háborút követő sztrájkok gazdaságilag és pénzügyileg meggyengítették Finnországot. A szovjet támogatást élvező, baloldali jellegű kormánykoalíció és Mannerheim elnök elmozdítása (1946) ellenére Finnország nem lett kommunista ország, a többpártrendszer és a demokratikus berendezkedés megmaradt. Ez részben azzal magyarázható, hogy a szovjet csapatok nem szállták meg Finnországot, másrészt annak köszönhető, hogy Juho Kusti Paasikivi köztársasági elnök (1946–1956) sikeres diplomáciájával szerelte le a szovjeteket.^[41] Urho Kekkonen (1956–1982) követte őt az elnöki poszton, kettejükhöz fűződik a Paasikivi-Kekkonen vonal, a finn külpolitika semleges irányának és széleskörű nemzetközi szerepvállalásának kijelölése, előnyös gazdasági kapcsolatok létrejötte a Szovjetunióval, továbbá Finnország ipari országgá válása.^[5]

1991-ben, a Szovjetunió összeomlása után Finnország is szabadabb lett, 1995-ben belépett az Európai Unióba, 1999-ben az eurózónába. A finn gazdaságot a telekommunikáció és az elektronikai ipar fontossága jellemezte. Az ország példaértékű nyelvhasználatot és jogokat nyújt a finnországi svédeknek, a számiknak és egyéb kisebbségeknek. 2023-ban csatlakozott a NATO-hoz.^[42]

Finnország történelmi demográfiája

1150: 20 000-40 000^[43]

1550: 300 000

1750: 428 000^[44]

1770: 561 000

1790: 706 000

1810: 863 000

1830: 1 372 000

1850: 1 637 000

1870: 1 769 000

1890: 2 380 000

1910: 2 943 000

1930: 3 463 000

1950: 4 030 000

1970: 4 598 000

1990: 4 977 000^[45]

2010: 5 375 000

Jegyzetek

1. Wiik 2002
2. Kiváló példája ennek a normann-varég népességnek a kijevi Rusz létrehozásában játszott szerepének alulértékelése vagy Ukrajna szláv jellegének bizonyítása. A finnugor területek meghódítása és több évszázados russzifikációja vagy csekély szerepet, vagy pozitív értelmezést kapott a történelmi összefoglalókban.
3. Kljucsevszkij 16. és 17. előadás
4. Hoppál Mihály. A szibériai sziklarajzok és az uráli népek mitológiája, in. A. P. Okladnyikov/A. I. Martinov Szibériai sziklarajzok, Corvina Kiadó, 7-9 oldal. o. (1983). ISBN 963-13-1535-5 
5. Finnország története.. [2018. február 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. február 5.)
6. Rédei 27. o.
7. Hoppál 61. o.
8. Tacitus Germania című műve (magyar nyelven)
9. Bereczki 2012 12–13. o.
10. Iordanes 45-47. o.
11. Klima László: Finnugor történeti chrestomathia II. Budapest, 2002.
12. Turku városa a középkorban (angol nyelven) Archiválva 2012. szeptember 15-i dátummal a Wayback Machine-ben
13. Gustafsson 2006
14. Jutikkala 108 o.
15. Szíj Enikő: Finnország. Budapest: Panoráma. 1979. 56. o. ISBN 963 243 111 1  
16. Fred Singleton: A Short History of Finland. (hely nélkül): Cambridge University Press. 1998. 51. o. ISBN 9780521647014  
17. Kétszáz évnyi békét ünnepeltek az oroszok és a svédek. Archiválva 2014. február 21-i dátummal a Wayback Machine-ben Múlt-kor történelmi portál, 2009. szeptember 8. (Hozzáférés ideje: 2013. május 27.)
18. Matti Klinge: Runeberg, Johan Ludvig (1804 – 1877). kansallisbiografia.fi (Hozzáférés: 2017. november 24.)
19. Matti Klinge: Snellman, Johan Vilhelm (1806 – 1881). kansallisbiografia.fi (Hozzáférés: 2017. november 24.)
20. Bereczki 2012 19. o.
21. Parliamentarism in Finland. finland.fi (Hozzáférés: 2017. november 24.)
22. Tuomo 1995
23. The Russian Empire. countrystudies.us. Library of Congress (1988) (Hozzáférés: 2017. november 24.)
24. The Finnish Jaeger Movement. www.finland.lv (Hozzáférés: 2017. november 24.)
25. Seres Attila: A Szovjetunió és a Balkán, 1922–1945. Archiválva 2015. június 10-i dátummal a Wayback Machine-ben
26. Többek között Carl Gustaf Emil von Mannerheim a cári hadsereg tisztjeként vett részt a világháborúban.
27. Lappalainen 177–205. o.
28. Szíj 50-57. o.
29. Siaroff 103–124. o.
30. Karél ASZSZK 1940-ig, a Finn Demokratikus Köztársaság nevű szovjet bábállammal való egyesülése után Karél-Finn SZSZK 1956-ig, 1956 újra ASZSZK, 1991-től kezdve Karél Köztársaság.
31. Taagepera 2000
32. Szíj 55. o.
33. A fő hivatkozási alap, a finn expanziós törekvések korántsem határozták meg teljesen a finn közéletet. Máig komoly vitákra ad okot, hogy a karjalai nyelv önálló nyelvnek számít-e, vagy csak a finn egy dialektusa. Ugyanakkor a Szovjetunióban elterjedt módszernek számított új etnikumok létrehozása és egyes népek létezésének kétségbe vonása, ezt mutatta a moldávok románoktól való különállóságának hangsúlyozása és a ruszinok ukránokhoz való sorolása, és hasonló törekvések vezették a jugoszláv kommunistákat a macedón nemzetépítés során.
34. Jutikkala 444. o.
35. A téli háborúra emlékeztek a finnek. Múlt-kor történelmi portál, 2009. december 1. (Hozzáférés ideje: 2013. május 13.)
36. Richly 430 o.
37. Keegan 337. o.
38. Ránki 394. o.
39. Leskinen 2005
40. Paris Treaties of (1947) (angol nyelven). encyclopedia2.thefreedictionary.com
41. Ironikus módon Paasikivi tárgyalt az első világháború után is a szovjet diplomatákkal Finnország függetlenségével kapcsolatban.
42. Finnország immár hivatalosan is a NATO tagja (magyar nyelven). 24.hu, 2023. április 4. (Hozzáférés: 2023. április 4.)
43. Westerholm 145 o.
44. Mitchell 4. o.
45. Finnország népessége, 1990-es adat

Források

• ↑ Bereczki 2002: Bereczki András: Finnország. In: Európai politikai rendszerek. Budapest: Osiris Kézikönyvek. 2002. 187–206. o.  
• ↑ Bereczki 2012: Bereczki András: A Finn Nagyhercegség. Rubicon, XXXIV. évf. 7. sz. (2012) 17–20. o.
• ↑ Dolmányos: Dolmányos István: Finnország története. Budapest: (kiadó nélkül). 1972.  
• ↑ Halmesvirta: Halmesvirta, Anssi: Finnország története. Debrecen: (kiadó nélkül). 2001.  
• ↑ Gombos 1994: Gombos József: Finnország politikatörténete, 1809–1917. Szeged: JGYTF. 1994.  
• ↑ Gombos 1997: Gombos József: A két világháború közötti Finnország politikatörténete, 1918–1939. Szeged: JGYTF. 1997.  
• ↑ Gombos 2001: Gombos József: A finn második köztársaság politikatörténete, 1944–2000. Szeged: JGYTF. 2001.  
• ↑ Gustafsson 2006: Gustafsson, Harald: A State that Failed? Scandinavian Journal of History, XXXIII. évf. (2006) 205–220. o.
• ↑ Hoppál: Hoppál Mihály: Sámánok Eurázsiában. Budapest: Akadémiai Kiadó. 2005.  
• ↑ Huotari: Huotari, Juhani: Az Európai Unió a változó világban. Budapest: (kiadó nélkül). 2001.  
• ↑ Iordanes: Iordanes: Getica: A gótok eredete és tettei. Budapest: L´Harmattan Kiadó. 2005. ISBN 963-9457-69-8  
• ↑ Jutikkala: Jutikkala, Eino and Pirinen, Kauko: A History of Finland. (hely nélkül): Dorset Press. 1988.  
• ↑ Ki kicsoda: Ki kicsoda Finnországban. Száz híres finn élete és munkásság. Debrecen: (kiadó nélkül). 1999.  
• ↑ Keegan: Keegean, John: A második világháború. Budapest: Európa Könyvkiadó. 2003.  
• ↑ Klinge: Klinge, Matti: Finnország rövid története. Nyíregyháza: (kiadó nélkül). 1993.  
• ↑ Kljucsevszkij: Курс русской истории (orosz nyelven). (Hozzáférés: 2011. február 20.)
• ↑ Lappalainen: Lappalainen, Jussi T: Punakaartin sota, I–II. 1981. ISBN 951-859-071-0, ISBN 951-859-072-9  
• ↑ Leskinen 2005: Leskinen, Jari – Juutilainen, Antti: Jatkosodan pikkujättiläinen. 2005.  
• ↑ Mitchell: Mitchell, B. R: European Historical Statistics, 1750–1970. (hely nélkül): Columbia University Press. 1978.  
• ↑ Richly: Richly Gábor: Magyar katonai segítségnyújtás az 1939-40-es finn-szovjet háborúban. Századok, CXXX. évf. 2. sz. (1996) 430. o.
• ↑ Ránki: Ránki György: A második világháború története. Budapest: Gondolat. 1992.  
• ↑ Rédei: Rédei Károly: Őstörténetünk kérdései. Budapest: Balassi Kiadó. 1998.  
• ↑ Siaroff: Siaroff, Alan: Democratic Breakdown and Democratic Stability: A Comparison of Interwar Estonia and Finland. Canadian Journal of Political Science, I. évf. (1999) 187–206. o.
• ↑ Szíj: Szíj Enikő: A finnugor néprokonsági eszme az 1920–30-as években. In Őstörténet és nemzettudat, 1919–1931. Szeged: Balassi Kiadó. 1991. 50–62. o.  
• ↑ Taagepera 2000: Taagepera, Rein:: Finnország. A finnugor népek az orosz államban. Budapest: Osiris. 2000.  
• ↑ Tuomo 1995: Tuomo, Polvinen: Mperial Borderland: Bobrikov and the Attempted Russification of Finland, 1898–1904. 1995.  
• ↑ Wiik 2002: Wiik, Kalevi: Eurooppalaisten juuret. 2002.  
• ↑ Westerholm: Westerholm, J: Populating Finland. Fennia, CLXXX. évf. 1–2. sz. (2002)

Kapcsolódó szócikkek

• Finnugor őshaza
• Finn irodalom

További információk

• Korai finn háborúk
• Matti Klinge: Finnország rövid története; ford. Révay Valéria; In-forma, Nyíregyháza, 1993
• Finnország története; szerk. Anssi Halmesvirta; 2. jav. kiad.; Kossuth Egyetemi, Debrecen, 2002
• Eino Jutikkala–Kauko Pirinen: Finnország történelme; ford. Kádár György; Kairosz, Bp., 2004
• Richly Gábor: Történelemkép és nemzeti identitás Finnországban, 1917–1944. Finn nyelvű történelemtankönyvek a történeti és nemzeti diskurzus metszéspontjában; Universitas, Bp., 2007
• Gombos József: Két évszázad finn politikatörténete, 1809–2006; JGYTF, Szeged, 2008