A keresztény hit és az ókori tudomány összeegyeztetésének útjait egyengette azzal, hogy Arisztotelész műveit megismertette a nyugat-európai tudományos élet köreiben, s kiegészítette az arab és zsidó magyarázók fordításaival is. Vele kezdődik nyugaton a komoly természettudományos érdeklődés, melyet addig a teológia teljesen kiszorított.[5] Bölcseleti művei nagyrészt az arisztotelészi iratok bőséges kommentárjai.[3]
Élete
A nemesi Bollstädt családban született 1193 táján, a Duna menti Launingenben. Gyermekkorában kifejezetten szerény szellemi képességűnek tartotta környezete, ennek ellenére olyannyira nyitott volt a tudás megszerzésére, hogy nem csak alaptanulmányait fejezte be sikeresen, hanem 1223-ban a Padovai Egyetem elvégzése után magiszterként léphetett a Domonkos-rendbe. 1228-tól, teológiai tanulmányainak lezárulásával a rend kolostoraiban tanított egyházi felettesei felkérésére. 1245-ben Párizsba utazott egyik legkedvesebb tanítványával, Aquinói Tamással együtt. Innen 1248-ban tértek vissza Kölnbe, ahol Albertus Magnus novíciusmester és professzor lett. Mindeközben pápai tanácsadóként és hitszónokként is feladatokat vállalt. 1254-ben Worms tartományfőnökévé választották. 1260-tól Regensburg püspöke lett, IV. Sándor pápa kifejezett óhajának eleget téve. Hamarosan azonban kiderült, hogy Albertus Magnus személyisége nem alkalmas az akkoriban dúló egyházon belüli jogviták miatt kemény kezet igénylő poszt betöltésére, ezért 1262-ben lemondott tisztségéről, és visszatért kölni rendházába stúdiumait folytatandó. Élete utolsó két évtizedében a kölni dominikánus kolostorban élt és tanított. Halála előtt körülbelül három évvel memóriája annyira meggyengült, hogy szinte minden addigi tudását elveszítette, kivéve a legfontosabb egyházi feladatinak elvégzéshez szükséges ismereteket, amelyek segítségével, aktívan részt vett egyházi közösségének napi tevékenységében, egészen 1280-ig, amikor 87 éves korában elhunyt.
Kezdeményezője volt az arab kommentárok felhasználásával megújult arisztoteliánus filozófiának, a klasszikus skolasztikus filozófia kibontakoztatásának.
Széles forrásismerete és egyetemes tudása bámulatos. Spekulatív hajlama mellett a természettudományi tapasztalatok induktív megfigyelésére is roppant gondot fordított. Igazán ismertté Arisztotelész műveinek kommentárjaival vált. Arisztotelészt igyekszik azonban az arab átfestéstől megtisztítani és a keresztény elvekhez simítani. Aquinói Szent Tamás részben az ő gondolatait folytatta tovább, s csak az ő alapvetésével építhette meg a katolikus hittudomány és bölcselet örökérvényű szintézisét.[3]
Az istenbizonyítékokat az okság elvére építi, az ontologikus érvvel szemben kétségei vannak. Sokat foglalkozik a világteremtés kérdéseivel. Tagadja a teremtés örökkévalóságát, viszont a teremtés időbeli kezdetét hittitoknak tartja.[3]
Teljes egészében máig is feltáratlan és publikálatlan életművében polihisztorként kora szinte minden tudományával foglalkozott: az ásványi-, növényi- és az állatvilág ugyanúgy foglalkoztatta, mint az asztrológia és az alkímia.
Pszeudo-Dionüsziosz munkáinak összefoglalását is megkezdte, ám azt tanítványa, Aquinói Tamás fejezte be, aki Párizsban és Kölnben is munkatársa volt.
Filozófiája és teológiája kezdeti kísérlet volt a hagyományos platonikus tartalom és az újra felfedezett arisztoteliánus formai és fogalmi rendszer szintézisére, ugyanakkor nem értett mindenben egyet a újplatonikusok nézeteivel.
Élete utolsó éveiben kiállt a párizsi egyetem nyilvánossága előtt a már elhunyt Aquinói Tamás tanainak védelmében, akit a ferences teológusok komolyan támadtak nézeteiért.
Sokan kapcsolatba hozzák a mágiával. E nézetek szerint részben tanulmányozta, részben kritizálta, de részben felhasználta a mágia korabeli megnyilvánulásait.[6] Tanítványa Strassburgi Ulrik állítólag rebus magicis expertus-nak hívta.[7]
Bizonyos források szerint egy androidot, egy ember formájú gépet vagy lényt is alkotott,[8] mely nemcsak kisebb házimunkák elvégzésére volt képes, hanem beszélni is tudott. Ezt a lényt vagy szerkezetet később Aquinói Tamás semmisítette meg, tönkretéve mestere harminc évig tartó munkájának gyümölcsét.[9]
A párizsi egyetem feljegyzései közt található az alábbi történet, amely talán bizonyítja Albertus Magnus állítólagos mágikus képességeit. Ez az eset kapcsolatban áll azzal az 1249-es eseménnyel, amikor a nagyszerű filozófus rávette hollandiai Vilmost, hogy Kölnön való átutazása alkalmával tisztelje meg otthonát egy látogatással, és engedje meg számára, hogy őt és kíséretét egy vacsorával szórakoztassa. Ebből az alkalomból Albertus Magnus asztalokat helyeztetett el a rendház kertjében, habár erősen zord, téli időjárás uralkodott odakint, és a földet még hótakaró borította. A herceg kíséretében lévő udvartartása morgolódott a házigazda azon udvariatlanságán – látván a szabadban megterített asztalokat –, hogy vendéglátójuk kiteszi urukat a rossz időjárás ártalmas hatásainak. Ám a vacsora alatt a hó egyszer csak eltűnt, és a vendégsereget a kellemesen langy tavaszi idő melengette és az illatos, kikeleti virágokkal teli kert vette körül, melyben a fák teljes pompájukban virítottak, miközben a madarak legszebb nyári dalaikat zengedezték. Ám a látogatók meglepetése még ennél is nagyobb lett, amikor az étkezés befejeztével az őket körülvevő összes kellemes jelenség – virágok, daloló madarak és a lágy tavasz –, egy szempillantás alatt eltűnt és ismét hideg téli időben és a behavazott kopár kert közepén találták magukat.[10]
Bizonyos források szerint Albertus Magnus tervei alapján épült meg a kölni dóm. A tervek elkészítésének legendája pedig a következő: egy este Albertus Magnus rendházának étkezőjében tartózkodott és kétségbeesetten törte a fejét azon a megbízatáson, amit a kölni dóm megtervezésének problematikája jelent, mivel sem építészi, sem építőmesteri tudása nem volt. Ám egyszerre csak áhítatos révületbe esett és ebben az állapotában, ahogy az étkező falára pillantott az hirtelen megnyílt és négy alak jelent meg a nyílásban, egyik Szűz Mária volt, a másik három pedig egy-egy férfi, egy ifjú, egy élete virágában lévő és egy aggastyán. A három férfi az étkező falára felrajzolta az építendő dóm alaprajzát, mely rajz mágikus fényben világított. Albertus pedig a jelenésben látottakat igyekezett jól az eszébe vésni. Révületéből egyszer csak egy rendtársa ébresztette fel, amikor belépett az ebédlőbe. A későbbiekben állítólag Albertus Magnus a látomásban szereplő tervrajz alapján építtette fel a kölni dóm ma is látható nagyszerű épületét.
Magyarul
Nagy Szent Albertː Az erények könyve; ford. Nagy Imre Leó; Szalézi Művek, Rákospalota, 1936 (A lelkiélet kis könyvei)
Albertus Magnus: Dionysius Az isteni nevekről című művéről (ford. Adamik Tamás) IN: Az égi és a földi szépről – Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez (közreadja Redl Károly), Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988, ISBN 963-281-843-1, 377–397. o.
Az állatokról; vál., utószó, jegyz. Kádár Zoltán, ford. Magyar László András; Balassi, Bp., 1996
Jegyzetek
↑Meghal Albertus Magnus (magyar nyelven). Múlt-kor történelmi magazin, 2004. szeptember 13. (Hozzáférés: 2021. február 5.)
↑ Weisheipl, James A. (1980), "The Life and Works of St. Albert the Great", in Weisheipl, James A. (ed.), Albertus Magnus and the Sciences: Commemorative Essays, Studies and texts, 49, Toronto: Pontifical Institute of Mediaeval Studies, p. 46, ISBN 978-0-88844-049-5
↑ abcdeBangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 1. (Budapest, 1931)
↑ Joachim R. Söder, "Albert der Grosse – ein staunen- erregendes Wunder," Wort und Antwort 41 (2000): 145; J.A. Weisheipl, "Albertus Magnus," Joseph Strayer ed., Dictionary of the Middle Ages 1 (New York: Scribner, 1982) 129.
↑Uj Idők Lexikona 1-2. Albertus Magnus (Budapest, 1936)