Silvana Mangano (Róma, 1930. április 23. – Madrid, 1989. december 16.) egy szépségversenyen feltűnt olasz filmszínésznő, előbb néhány neorealista film, később különféle látványos szuperprodukciók és intellektuális drámák hősnője.
Pályafutása
Vittorio Gassman és Alberto Sordi között 1959-benA Madonna szerepében a Dekameron című filmben
Silvana Mangano édesapja olasz vasúti kalauz, édesanyja egy angol nő volt. Feltűnő szépsége révén korán bekerült a szórakoztatóiparba. Táncosnak képezte magát. Fotómodell is volt, 15 évesen pedig már filmszerepet kapott. 16 évesen megnyerte a Miss Róma szépségversenyt.1947-ben indult a Miss Itália szépségversenyen is, melyet azonban a később szintén színésznőként ismertté vált Lucia Bosé nyert meg. Színészi tehetségét a neorealizmus egyik alapfilmjében, Giuseppe De SantisKeserű rizs című alkotásában bizonyíthatta először Vittorio Gassman és Raf Vallone oldalán. Még ugyanebben az évben feleségül ment Dino De Laurentiis filmproducerhez, és karrierjét a továbbiakban a férje irányította. (Az évek folyamán 4 gyermekük született.) A Nápoly aranya (1954) és A nagy háború (1959) című filmekben vígjátéki szerepkörben volt látható. Kettős szerepet alakított a Homérosz eposza nyomán készült Odüsszeuszban (1954): ő volt a hűséges Pénelopé és a csábító Kirké. 1962-ben Vittorio De SicaAz utolsó ítélet című filmjének sztárjai között bukkant fel, és megkapta Rachel szerepét a Barabás című szuperprodukcióban. 1964-ben két filmet is forgatott a később fülledten erotikus alkotásairól elhíresült Tinto Brass rendezővel. Előbb Az én kis feleségem című szkeccsösszeállítás Brass rendezte epizódjaiban (is) játszott, majd A repülő csészealj című szatírában, Alberto Sordi és Monica Vitti partnereként. Az olasz film nagy öregje, Alessandro Blasetti is meghívta az Én, én, én… és a többiek (1965) című társadalmi körképének sztárszereplői közé.
A Teoréma című filmben
Pályájának fordulópontja volt A boszorkányok (1967) című 5 epizódból álló produkció, amelyben mindegyik rész női főszerepét ő alakította, sokoldalú jellemábrázoló tehetségről téve tanúbizonyságot. Mégsem maga a film igazán jelentős a pályáján, hanem az a tény, hogy ekkor kezdődött együttműködése az olasz film két géniuszával, Pier Paolo Pasolinivel és Luchino Viscontival. Pasolini először Iokaszté szerepét bízta rá az Oidipusz király (1967) című filmjében, amely Szophoklész drámájának merész, egyszerre archaizáló és modern feldolgozása, számos önéletrajzi motívummal. Mangano filmbeli szerepe lényegében az anya archetípusát képviseli. Merőben más jellegű anyaszerepet játszott Pasolini Teoréma (1968) című, botrányt okozott alkotásában: ő volt a gyáros felesége, aki szemérmetlen módon ajánlkozik fel a náluk vendégeskedő fiatal fiúnak, majd annak távozása után egyre alantasabb alkalmi kalandokba bocsátkozik. A Dekameronban (1971) szinte csak villanásnyira látható az álomjelenetben mint a Madonna, arcának nemes, finom vonásai mégis a néző emlékezetébe vésődnek. Visconti Tadzio anyjának szerepét bízta rá vitatott Thomas Mann-adaptációjában, a Halál Velencében (1971) című drámában. Mangano karaktere szinte meg se szólal: mozgásával, arcjátékával teremti meg a figurát. A homoszexuális bajor királyról, II. Lajosról szóló Visconti-drámában, a Ludwigban (1972) Liszt Ferenc lányát, Cosimát formálta meg, aki elhagyja férjét Richard Wagner kedvéért. A Meghitt családi körben (1974) ismét egy testi örömöket kereső anya szerepében látható. Ezután 10 évig nem forgatott, különféle privát problémák miatt. 1981-ben fia, Federico légi katasztrófa áldozata lett. 1983-ban Mangano elköltözött férjétől, de nem váltak el. David Lynchsci-fijében, a Dűnében (1984) játszott egy kisebb szerepet, majd Nyikita Mihalkov olasz filmjében, a rosszul fogadott Fekete szemekben (1989) Marcello Mastroianni partnere volt, akihez fiatalon romantikus kapcsolat fűzte. Rákban halt meg. Lánya, Raffaella, apja foglalkozását választotta: filmproducer lett.
