Zágráb központjától 13 km-re délkeletre, a Vukomerići-dombság és a Száva között, a Túrmező (Turopolje) síkságán fekszik. Ez a síkság egykor erdővel sűrűn benőtt mocsaras terület volt, amelyben rengeteg bölény (tur) élt. Az ószlávban a "tur" bikát is jelentett, mely a pogány szlávok között szent állat volt. Ez alapján kapta a nevét és ezért szerepel a város címerében is a bika. A síkságot szép tölgyesek borítják, míg a Vukomeri dombokon szőlőültetvényekkel váltakozó bükkösök és nyírjesek találhatók. A bőséges faanyag régen egyúttal az épületek alapanyagát is adta. Az itt élők saját szükségleteiket zöldség és gyümölcs termesztéssel, méhészettel és a vizekből kifogott halakkal fedezték. Az épületek kezdetben csak két helyiségből álló kis házak voltak, később nagyobb, tágasabb házakat építettek, melyek több helyiségből álltak és alkalmasak voltak akár 30-50 fős nagy családok befogadására is. Tetejüket rozsszalma vagy fazsindely fedte.
Története
A város története a középkorig
A Száva termékeny völgye már kezdetektől fogva kedvező feltételeket teremtett az emberi megtelepedéshez. A régészeti leletek tanúsága szerint ez a terület már az újkőkor, az i. e. 6. évezred óta lényegében folyamatosan lakott volt. Az első földbe mélyített kunyhókat Staro Čiče határában tárták fel a szakemberek. A római civilizáció megjelenése nagy változást hozott a vidék életében. Az első jelentősebb római település a mai Šćitarjevo helyén állt Andautonija volt, melyet kisebb, őslakók által lakott telepek vettek körül. Ezek közül a mai Nagygorica helyén is állt egy őslakosok által lakott falu. A Száva völgyén át élénk forgalom zajlott a közeli Siscia (Sziszek) irányába. A szláv betelepülés első nyomai a város területén a 20. század elején feltárt óhorvát sírok, melyeket a 800 körüli időre kelteznek. Hasonló temetkezések kerültek elő 1962-ben Novo Čiče és Petrovina határából is, a temetkezés módja azonban még az itteni lakosság pogány szokásaira utal.
Nagygorica a középkorban
A település első írásos említése 1228-ban plébánia székhelyeként történt. Lakói a 13. század elejéig várjobbágyok voltak, akik a zágrábi várispánság alá tartoztak. 1225-ben IV. Béla még szlavón hercegként a zágrábi várhoz tartozó egyes jobbágyokat nemesi rangra emelt, akik mentesültek a várispánok joghatósága alól és a zágrábi mező (Campi Zagrabiensis) nemeseinek közössége, azaz saját maguk által választott saját joghatóság (comes terrestris) alá kerültek. Egyes források szerint az itteni jobbágyok szabadságjogaikat a tatárok elleni harcban mutatott vitézségükért kapták. Kiváltságaikat az 1278. június 21-én Zágrábban tartott szábor foglalta törvénybe, majd IV. László király 1279-ben megerősítette. Az így megalakított Túrmezei nemesi kerület székhelye kezdetben Zágráb volt, 1479-től Lukavec vára, majd a 17. századtól Nagygorica lett. A túrmezei nemesek gyűléseiket kezdetben Szent György napján (április 24.), majd a 17. század elejétől Szent Lúcia napján (december 13.) tartották. Kiváltságaikat sikeresen megvédték később a Cilleiekkel szemben is.
A város története a török időkben
A 15. századtól a túrmezei nemesek szerepe a török egyre fokozódó betörései miatt jelentősen megnőtt. Az első török támadás a Túrmezőt 1422-ben érte. A védelem megerősítésére 1479-re felépítették Lukavec várát, amely védelmi funkcióján kívül a nemesi kerület értékeinek és főbb történeti dokumentumainak is őrző helye is lett. A nemesi kiváltságokat 1479-ben Mátyás király, majd 1524-ben II. Lajos is megerősítette.
A 16. század közepétől a török támadások egyre erősödtek. Különösen nagy támadás zúdult a Túrmezőre 1556. augusztus 24-én, mely után 1560-ban a túrmezei nemesek 30 helységből érkezett képviselői a zágrábi káptalan előtt megújítva szövetségüket kölcsönös segítség nyújtására kötelezték magukat. A túrmezei nemesség ekkor 113 nemes családot számlált. Az ekkor alkotott statútumhoz 1570-ben Draskovich János horvát bán is csatlakozott, majd 1580-ban Rudolf király is megerősítette.
A támadások megszűnése annak a nagy győzelemnek köszönhető, melyet a horvát sereg 1593. június 22-én Sziszeknél aratott a török felett. 1614-ben a szábor Nagygorica megerősítését határozta el. A veszély megszűntével a város is gazdasági fejlődésnek indult, melyet a 17. század elején kapott vásártartási jog is biztosított. Az első ilyen kiváltságot a város 1602-ben kapta, melyet 1649-ben kiszélesítettek. Lényegében ebben az időben lett a település a Túrmezei kerület székhelye, mely szerepet eddig Lukavec vára töltött be. A nemesi kerület azonban a török harcot elmúltával jelentőségéből sokat veszített.
A Túrmezei Múzeum épülete
Nagygorica a 18. században
A nemesi gyűléseken és a választásoknál tapasztalt békétlenség és kaotikus állapotok miatt 1736-ban Eszterházy József horvát bán megszüntette az egyes személyeknek a nemesi kerület tisztségviselőinek megválasztására vonatkozó választási jogát és ezt a jogot ezután csak a bírók gyakorolhatták. A rendelet szerint a túrmezei nemesek békében legalább 120, háborús időkben 300 fős bandériumot voltak kötelesek állandóan készültségben tartani. Az új rendszabályokat a szábor 1749-ben erősítette meg. 1737-ben a túrmezei közösség III. Károlytól saját címert és pecsétet kapott, tagjai számára pedig hiteles helyként ismerték el. 1782-ben II. József megszüntette a nemesi kerületet és Zágráb vármegye fennhatósága alá rendelte. Halála után 1790-ben azonban újra visszaállították, és a nemesek 1809-ben már részt vettek a napóleoni háborúk idején elrendelt nemesi felkelésben. A győri csatavesztés, majd az osztrákok wagrami veresége után megkötött schönbrunni békeszerződés értelmében a Túrmezőt is bekebelezték az Első Francia Császárságba. Az Illír tartományok részeként közvetlen francia irányítás alá került, és elveszítette önállóságát, melyet teljesen csak 1822-ben szerzett vissza, amikor a Habsburg Illír Királyság nevű új koronatartománytól visszacsatolták a Horvát Királysághoz. Nagygorica újra a kerület székhelye lett és a szábor visszaállította ősi jogaikat, így a gyűléseken való részvétel és választás jogát is.
A 17. és 18. században a városban és környékén megindultak az építkezések. Számos templom, kápolna és palota épült fel ekkor, bár az épületek nagyobb része még a hagyományos építőanyagból, fából készült. Falazott templom csak Šćitarjevóban, Dubranecen és Vukovinán épült. A nemesi közösség elkezdte építeni nagygoricai székházát is, melynek építése 1765-ben fejeződött be. A szép emeletes, árkádos barokk épület a városi parkra nézett.
A város története a 19. században
A nemzeti mozgalmak kibontakozása idején a túrmezei nemesség két pártra szakadt. A Josipović ispán vezette magyarpárti szárny a nagyobb önállóságért, a horvát-szlavón fennhatóságtól való függetlenedés mellett harcolt, míg a másik szárny Jelačić bánt és a horvát nemzeti törekvéseket támogatta. 1845-ben a magyarpártiak győztek és a kerület közvetlen Magyarország fennhatósága alá került, ezzel azonban a horvát tartományi gyűlésen való részvételi jogukat elveszítették. Ennek ellenére 1848-ban a túrmezei nemesség többsége mégis a magyarok ellen harcolt, amit általában a horvát nemzeti tudat feléledésével magyaráznak. A magyar szabadságharc leverése után a Túrmezei Kerületet Zágráb vármegyébe olvasztották be és bár 1861-ben bírói intézményként újra működött, de 1874-ben a kerület hivatalosan is megszűnt.
A Szűz Mária Bemutatása plébániatemplom
A város fejlődése 1862-ben a Zágráb-Nagygorica-Sziszek vasútvonal megépülésével új lendületet kapott, járások megszervezésével pedig járási székhellyé lett. Hermann Bolle tervei szerint megújították a plébániatemplomot is, melynek építési munkálatai 1893-ban fejeződtek be. A Turopolje-székház előtt ekkor alakították ki a szép városi parkot. 1892-ben ifjabb Stjepan Josipović megalapította a takarékpénztárat, mely az ipari fejlődést segítette elő. 1894-ben a zágrábi nagyvállalkozó Filip Deutsch fiaival nagy ipari céget alapított itt és néhány év múlva Kurilovecen már két gőzmalom is felépült. A cég a 19. század végére a faipari termelés és kereskedelem minden részére kiterjesztette tevékenységét. Az építőipar főként Nikola Hribar munkásságának köszönhetően fejlődött, aki több házat és nagyobb épületet is épített a városban, valamint nevéhez fűződik a város iskoláján kívül jó néhány környező település: Dubranec, Lomnici, Mraclin, Novo Čiče, Velika Mlaka és Šćitarjevo iskoláinak felépítése. Emellett dolgozott a plébániatemplom megújításán is. Nagygorica területén 14 különböző társadalmi és kulturális egyesület működött összesen 467 taggal. Közülük említésre méltó az 1885-ben alapított olvasókör, az 1876-ban alapított „Lira” énekegyüttes, az iparosok egyesülete és az 1876-ban alapított önkéntes tűzoltóegylet. Fejlődésének köszönhetően a város a 19. század végére a legmodernebb horvát városok közé tartozott. 1857-ben 1524, 1910-ben 3278 lakosa volt. Trianon előtt Zágráb vármegye Nagygoricai járásának székhelye volt.
Nagygorica a 20. században
A Túrmezei kerület megszűnése után a város községközpont és járási székhely minőségében továbbra is a Túrmező politikai, gazdasági és kulturális központja maradt, melyhez 58 környező település tartozott. Lakossága a század eleji 2871 főről 1991-re több mint tízszeresére 31614 főre nőtt, arculata teljesen kicserélődött. Az elektromos hálózatot az 1960-as évek közepén építették ki. Az utcákat leaszfaltozták, megindult a tömegközlekedés Zágráb irányában, kiépült a víz és csatornahálózat. A gázvezeték hálózat kiépítése 1992-ben kezdődött. 2001-ben a városnak 33339, a községnek összesen 63517 lakosa volt.
Szűz Mária Bemutatása tiszteletére szentelt plébániatemplomát[4] már 1334-ben említi Ivan zágrábi főesperes a zágrábi káptalan statútumában. Ez az ősi templom azonban ma már nem áll, mert a 16. században lerombolta a török. A ma is álló templomot 1686 és 1690 között építették barokk stílusban, ekkor épült tornya is. Oldalkápolnáját 1781-ben építették. Két évvel később a földrengés után a templomot újjá kellett építeni. 1893-ban Hermann Bollé tervei szerint historizáló stílusban építették át, ekkor nyerte el mai formáját. Berendezése a 19. század végén készült. Utolsó nagyobb felújítása 1997-ben történt.
A Túrmezei Nemesi Kerület székháza[5] a városi park mellett áll. Az egyemeletes négyszög alaprajzú épület 1765-ben épült. Az emeleti freskókkal és stukkóval díszített teremben tartották egykor a kerület gyűléseit. Az épület ma az 1960-ban alapított Túrmezei Múzeumnak ad otthont, történeti, néprajzi, kultúrtörténeti kiállítás található benne.
Pleso falu közelében található a Szenvedő Krisztus tiszteletére szentelt egyhajós fatemplom,[6] mely 1758-ban épült Ladislav Plepelić nemes özvegyének megbízásából. Az alapgerendák az ún. német sarokkal kapcsolódnak egymáshoz, míg a négy oszlopos tornác az 1896-os felújítás eredményeként a hagyományos historikus építészet szellemében épült.
A városi temetőben található a Szent Filoména-kápolna,[7] mely 1891 -ben épült Kosta Tomac építész tervei alapján. Egyhajós, latin kereszt alaprajzú neogótikus épület, sokszögletű apszissal, két sekély oldalkápolnával és egy harangtoronnyal, mely a főhomlokzat tengelyében áll. A homlokzatot támpillérek és csúcsos ablaknyílásokkal tagolták. A hajó boltíves, csúcsos gerendákkal ellátott keresztboltozatokkal, amelyek sarkait az oldalfalakon félköríves konzolok támasztják alá, míg a szentély hegyboltozatú keresztboltozattal rendelkezik. A szentélyben egy egyszerű fa menza található, míg az ablaknyílásokra nemrégiben ólomüveg ablakokat készítettek, amelyek Szent Filomenát és keresztény szimbólumokat ábrázolnak. A kápolna többnyire megőrizte eredeti stílusjegyeit, és harmonikusan helyezkedik el a nagygoricai temető központi részébe.
A nemzeti egyetem keretében 1980-óta működik a városban a Galžanica galéria, mely modern művészeti alkotásoknak ad otthont.
Minden évben Szent György napján (április 24.) tartják a városban a hagyományos Turopoljsko Jurjevo ünnepet, mely az itteniek tavasz ünnepe, az új élet szimbóluma. Az ünnep pogány eredetű, mely a kereszténység felvétele után Szent György ünnepével olvadt egybe. Az ünnep a kommunizmus idején tiltott volt, az 1980-as években élesztették fel újra. Ünnepi misével kezdődik, melyet felvonulás követ, a végén pedig mulatságba torkollik.
