A Szolidaritás (lengyelülSolidarność; teljes neve: „Szolidaritás” Független Önkormányzó Szakszervezet, lengyelül Niezależny Samorządny Związek Zawodowy „Solidarność”) lengyelszakszervezetiföderáció, amelyet 1980 augusztusában alapítottak a Gdański Lenin Hajógyárban. Első vezetője Lech Wałęsa volt.
A munkásjogok védelmére 1980-ban alakult országos lengyel szakszervezet. 1989-ig a legnagyobb tömegmozgalmi csoportot alkotta a fennálló szocialista rendszerrel szemben. A rendszerváltás után a Szolidaritás bázisán létrejött pártcsoportok szintén nagy szerepet játszottak a lengyel politikai életben. 1997-ben az e csoportok egyesüléséből létrejött Szolidaritás Választási Akció (lengyelül: Akcja Wyborcza Solidarność) nyerte a parlamenti választást, és vált 2001-ig a fő kormányzó erővé. A 2001-es választás elvesztése után az Akció szétesett. A jelenlegi két legnagyobb parlamenti párt, a Polgári Platform(Platforma Obywatelska) és a Törvény és Igazságosság(Prawo i Sprawiedliwość) is a Szolidaritás mozgalomból nőtt ki.
A Szolidaritás 1980 augusztusában az országos sztrájkhullám bázisán jött létre. A mozgalom központja a Gdański Lenin Hajógyárban létrehozott Üzemközi Sztrájkbizottság volt, amely idővel átalakult a Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezet alapító bizottságává. A Szolidaritást hivatalosan 1980. november 10-én jegyezték be a varsói Vajdasági Bíróságon.
Történeti előzmények
1953–1956 között
Sztálin halála (1953. március 5.) után Lengyelországban is megkezdődött az „Olvadás”. 1955-től kiengedték a börtönökből az ártatlanul elítélt foglyokat, kiszabadultak a Honi Hadsereg még szovjet táborokban élő egykori katonái is. Ugyanakkor a társadalomnak nem volt oka az elégedettségre. A kötelező beszolgáltatás és a további téeszesítés a mezőgazdaságban, a katolikus egyház ellen folytatódó represszió (1953-ban koncepciós pert indítottak Czesław Kaczmarekkielceipüspök ellen és letartóztatták Stefan Wyszyński prímást) különösen falun váltott ki ellenállást. A kis fizetések, a rossz életkörülmények és a felemelt munkanormák a munkásokat is elégedetlenné tették.
1955-ben jelentős változásokat vezettek be a kultúrpolitikában. Augusztusban megjelent és a lengyel „olvadás” jelképévé vált az egykor sztálinista költő, Adam WażykKöltemény felnőtteknek című verse. A költő erősen bírálta az erőltetett iparosítást és a kommunista öndicsőítő propagandát. Ősszel profilt váltott a Po Prostu című ifjúsági hetilap, és idővel a desztalinizáció egyik szócsöve lett.[1]
A lengyel társadalomban élénk viták kezdődtek Sztálinról, a szovjetekkel folytatott viszonyról, a második világháború következményeiről. A XX. kongresszus felgyorsította az eseményeket. Az első komoly munkástiltakozásra 1956. június 28–29-én került sor Poznańban, miután kiderült, hogy közel 11 millió złoty adót vontak el jogtalanul a városban működő Cegielski-gyár dolgozóitól. Ezzel párosult a normaemelés, aminek hatására sztrájkba léptek a munkások. Miután eredménytelenül tárgyaltak a kormánnyal, utcai tüntetések és erőszakos cselekmények kezdődtek — feldúlták többek között a pártszékházat is. A központi politikai vezetés utasította a katonaságot a demonstrációk szétverésére — a poznańi események mérlege 74 halott és közel 1000 sebesült.
A fordulat 1956 októberében következett be. A Lengyel Egyesült Munkáspárt élére megválasztották a nemrég még börtönben ülő Władysław Gomułkát. A szovjet vezetés aggódva figyelte a lengyel fordulatot, és Hruscsovval az élén Varsóba utazott. A kemény tárgyalások kompromisszummal végződtek. Gomułka elérte, hogy Lengyelországban ne kelljen szigorúan követni a szovjet rendszer modelljét, így leállították a szövetkezetesítést, a termőföldek földek túlnyomó része magántulajdonban maradt. Enyhült az egyház elnyomása, Lublinban tovább működhetett egész Kelet-Európa egyetlen Katolikus Egyeteme. Wyszyńskit kiengedték a börtönből, és visszahelyezték jogaiba. A kultúra területén nem vált kizárólagossá a szocialista realizmus, így az viszonylag szabadon fejlődhetett. Kiemelkedő jelentőségű a korszak lengyel filmművészete, olyan filmrendezők váltak világhírűvé, mint Andrzej Wajda, Andrzej Munk vagy Roman Polański. Gomułka cserébe vállalta a garanciát arra, hogy Lengyelország szocialista állam és a Varsói Szerződés Szervezetének szilárd tagja marad.
A társadalom nagy lelkesedéssel fogadta az októberi változásokat, ám hamarosan csalódnia kellett. Nem került sor mélyreható gazdasági reformokra, idővel újra támadásba lendült a hatalom az egyház és a falusi gazdaságok ellen. Hamarosan betiltották a további reformokat követelő lapokat és megkezdődött az ún. revizionizmus elleni harc.
A lengyel értelmiség egyre inkább elégedetlen volt a kormány és a párt politikájával, csalódásuknak többször hangot adtak (pl. 34-ek Levele). Emellett egyre több egyetemi vitaklub alakult, amelyek lehetőséget adtak a hivatalos állásponttól eltérő vélemények kifejtésére. A hatvanas években alakult ki az az értelmiségi kör, melyből a későbbi ellenzék vezéralakjai kiváltak (pl. Jacek Kuroń, Karol Modzelewski, Adam Michnik).
1967 végén a párt betiltotta Adam MickiewiczŐsök című drámájának előadását a varsói Nagy Színházban. Az írók és az egyetemisták is tiltakoztak. Ekkor tartóztatták le Adam Michniket, a Varsói Egyetem egyik diákját is. 1968 márciusában a Varsói Egyetemen tiltakozó gyűlést szerveztek a diákok, melyet a karhatalom és az önkéntes munkásaktívák szétvertek. Az összecsapások kiterjedtek Varsó utcáira, majd az egész országra. A két hétig tartó diákmozgalomba sok középiskolás és fiatal munkás is bekapcsolódott. A hatalom keményen reagált és összekapcsolta a fiatalok ellen indított propaganda hadjáratát az 1967-es arab-izraeli háború után felülről gerjesztett antiszemitizmussal. A diákok vezetőit „cionista ügynököknek” nevezeték. Az ún. „cionista ellenes kampány” eredményeképpen nagyjából 13 ezer zsidó származású lengyel hagyta el örökre hazáját, köztük számos tudós és professzor.[3]
Két évvel később a munkások tiltakoztak Gdańskban, Gdyniában, majd Szczecinben a karácsony előtt bevezetett áremelések ellen. A LEMP Politikai Bizottságában úgy döntöttek, hogy engedélyezik a fegyverhasználatot a sztrájkoló munkásokkal szemben. 1970-ben a rendkívüli erőkkel felvonuló katonaság és a rendőrség beavatkozása eredményeképpen 39 halálos áldozata és több mint 1000 sebesültje volt a „véres december” mérlege. Gomułkát leváltották, helyére Edward Gierek került.
Gierek átszervezésekkel és nagy összegű nyugati hitelekkel próbálta a lengyel gazdaságot fellendíteni. Átfogó gazdaságirányítási reformokra nem került sor. 1976-ban újra az áremelés maradt az egyetlen eszköze a pártvezetésnek, amely ismét kiváltotta a munkások tiltakozását. 1976 júniusában a Varsó melletti Ursus traktorgyárban, Płockban és Radomban léptek sztrájkba a munkások. A hatalom ismét kemény kézzel verte le a tiltakozó hullámot, majd elbocsátásokkal és bírósági perekkel válaszolt.
1976–1979 között kialakultnak Lengyelországban az ellenzéki gondolkodás és tevékenység fő áramlatai. 1976 őszén a júniusban szervezett, gazdasági természetű munkástiltakozások résztvevőivel szemben alkalmazott brutális megtorlás reakciójaként megalakult a Munkásvédelmi Bizottság (KOR) azzal a céllal, hogy segítse a társadalom önszerveződését a következő jelmondatnak megfelelően: „A (párt)bizottságok felgyújtása helyett alakítsátok meg saját bizottságaitokat”. Elsődleges feladatuknak a jogi és anyagi segítségnyújtást tekintették az elbocsátott és perbefogott munkások és a családtagjaik számára. Később e szervezet vált az ellenzék motorjává. 1977 márciusában megalakult az Emberi és Polgári Jogok Védelmének Mozgalma (ROPCiO), amely fellépéseivel Lengyelország függetlenséghez való jogát hirdette.
A KOR aktivistái 1979. december 1-jén közzétették a Munkásjogok Kartáját. Követelték többek között a minimálbér biztosítását és a mindenkori árakhoz való igazítását, a fizetések kiegyenlítését, a 40 órás munkahét bevezetését, a szabad szombat garantálását, a munkabiztonság előírásainak betartását, az igazgatóságtól független intézmények létrehozását, a párttagok privilegizált előrelépési lehetőségének megszüntetését, az 1975-ben elfogadott munkakódex előírásainak jelentős változtatását és elsősorban a sztrájkjog elismerését. Elfogadhatatlannak tartották, hogy a munkahelyéről politikai okokból bárkit eltávolítsanak.
1978. október 16-án a VatikánbanII. János Pál néven pápává választották Karol Wojtyła krakkói érseket. Ez a lengyel lakosság számára óriási boldogságot okozott, míg a párt vezetésben nagy aggodalmat keltett. Amikor a pápa 1979 júniusában először látogatott Lengyelországba (ez volt az első alkalom a történelemben, hogy szocialista országba látogathatott a Vatikán feje), több millióan kísérték figyelemmel útját. A lengyel lakosság önbizalmában és tudatban is óriásit változott e látogatás alatt. A pápa lengyel zarándoklata a Szolidaritás mozgalom kialakulásának egyik katalizátora volt.[4]
„
II. János Pál pápának a varsói szentmisén elhangzott homíliájából:
Így kiáltok én, a lengyel föld fia, én, II. János Pál pápa, így kiáltok veletek együtt: Szálljon le ránk a Te lelked! Szálljon le ránk a Te lelked! És újítsa meg a földet! Ezt a Földet!
A KGST tagállamait is sújtó 1973-as és 1979-es olajválság hatására 1980-ra a gazdasági mutatók minden tekintetben történelmi mélypontra kerültek a második világháború utáni Lengyelországban. A LEMP Politikai Bizottságában 1980 kora nyarán újra arról döntöttek, hogy áremeléshez kell folyamodni. Az új árak 1980. július 1-jén léptek életbe, az emelkedés mértéke különösen nagy volt a hús és a hústermékek körében. A munkások a szokásokhoz híven sztrájkkal fenyegetőztek és fizetésemelést követeltek. Júliusban az ország több városában, Lublinban, Ursusban, Sanokban és Tarnówban is sztrájkok robbantak ki.
Új fejezet kezdődött azonban augusztus 14-én, amikor a gdańsk-i Lenin Hajógyár munkásai is sztrájkba léptek. Itt már működtek az illegálisan létrehozott ún. Szabad Szakszervezetek, amelynek egyik aktivistáját, Anna Walentynowiczot éppen ebben az időben bocsátották el az állásából. A sztrájkoló hajógyári munkások az áremelés visszavonása és a fizetésemelések követelése mellett már politikai kérdéseket is megfogalmaztak. Követelték Anna Walentynowicz visszavételét a gyárba és az 1970-es hajógyári sortűz áldozatainak egy emlékmű felállítását is. A legfontosabb azonban a párttól független, önkormányzó szakszervezet engedélyezése volt.
Két nappal később létrehozták az Üzemközi Sztrájkbizottságot, Lech Wałęsával az élen. Szeptember 17-én Henryk Jankowski a hajógyári kapu előtt szabadtéri misét celebrált a munkások számára. Ekkor fogalmazták meg a 21 pontos követelés listát is, melyet két fatáblába véstek és kifüggesztették a hajógyári kapura. Ezekben a napokban érkeztek meg a hajógyárba az ország vezető ellenzéki értelmiségei, akik hamarosan egy hivatalos tanácsadó testületet alkottak a sztrájkbizottság mellett a kormánnyal folytatandó tárgyalások idejére. A szakértői bizottság vezetője Tadeusz Mazowiecki lett.
A sztrájkok minden korábbinál nagyobbak voltak, a munkabeszüntetések kiterjedtek az egész Tengermellékre. Augusztus 31-én már több mint 700 vállalat csatlakozott az Üzemközi Sztrájkbizottsághoz.
A kormány tárgyalásra kényszerült a munkásokkal, Szczecinbe és Gdańskba is külön kormánydelegációk érkeztek egy-egy miniszterelnök-helyettessel az élükön. A varsói pártvezetés hosszú viták után belátta, hogy nincs más választása, mint elismerni az új szakszervezetet és aláírni a sztrájkbizottsággal a megállapodásokat. Augusztus 30-án Szczecinben, 31-én pedig Gdańskban került sor az ún. augusztusi megállapodások aláírására.
A Szolidaritás története 1980–1981-ben
Az augusztusi megállapodások után, szeptember 5-én és 6-án a soros LEMP KB-plénumon leváltották Giereket a párt éléről. Az új első titkár Stanisław Kania lett. A plénum a vezetés legfontosabb feladatának a "párt és a munkásosztály közötti kapcsolat helyreállítását, a párt megerősítését és tekintélyének újjáépítését" tűzte ki célul.
Szeptember 17-én, Gdańskban összeültek az Üzemközi Alapítóbizottságok képviselői és Jan Olszewski javaslatára egy közös szakszervezet létrehozása mellett döntöttek, amelyet Karol Modzelewski ötlete után Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezetre kereszteltek. A szakszervezet alapját az egyes üzemekben működő szakszervezeti bizottságok jelentették, amelyek régiókat alkottak, s ez utóbbiak választották meg a legfőbb vezető szervet: az Országos Egyeztető Bizottságot. Az Országos Egyeztető Bizottság vezetőjévé Lech Wałęsát választották.
Szeptember 24-én a varsói Vajdasági Bíróságon a szervezet vezetői benyújtották hivatalos kérelmüket szakszervezetük nyilvántartásba vételéről. Ez azonban súlyos konfliktushoz vezetett. A bíróság ugyanis a szakszervezet alapszabályából törölte a sztrájkjogot, viszont kiegészítette azt a párt vezető szerepének elismerésével. Ez hatalmas felháborodást váltott ki, a szakszervezet általános sztrájkkal fenyegetőzött. Végül a Legfelsőbb Bíróság – a fellebbezések után – november 10-én az eredeti alapszabállyal nyilvántartásba vette a Szolidaritást.
A Szolidaritás igazi tömegmozgalommá nőtte ki magát, 1981-ben már közel 10 millió tagja volt. Ez óriási szám Lengyelország összlakosságához viszonyítva is. A párt ekkor kb. 3 millió tagot számlált. A Szolidaritásba előszeretettel léptek be a fiatalok is, de hamarosan egy önálló diákszakszervezet megalapítását tűzték ki célul. Ennek elérése nem volt egyszerű vállalkozás. A hatalom ugyanis elismerte a munkások független szervezetét, de ez nem vonta maga után, hogy a diákok, vagy az önállóan gazdálkodó parasztok is saját érdekvédelmi szervezeteket hozhattak volna létre. Így e két társadalmi csoportnak még hosszú küzdelmet és hetekig, sőt hónapokig tartó sztrájkot kellett folytatniuk 1980–1981 fordulóján, hogy a pártvezetés elismerje az ő önrendelkezési jogaikat is.
1980 októberében Józef Tischner katolikus áldozópap a Wawelban szentbeszédet mondott a szolidaritás eszméjéről.[5] Tischner szentbeszédei és írásai adták a mozgalom erkölcsi-etikai alapját, ami miatt később a Szolidaritás nem hivatalos káplánjának is nevezték őt.[6]
1980 decemberében újra történelmi esemény színhelyévé vált a Gdański Hajógyár. 17-én sor került az 1970-es sortűz áldozatainak emlékművének felavatására, vagyis a rendszer áldozatainak lehetett legálisan emlékművel állítani. A megemlékezésen jelen volt a Szolidaritás vezérkara, valamint az egyházi és az állami vezetés fő képviselői is.
A diákokkal a történelem leghosszabb ideig tartó egyetemi okkupációs sztrájkja után kényszerül a hatalom aláírni a megállapodást Łódźban. Ezután, 1981. február 17-én megalakulhatott a Független Diákszövetség (lengyelül: Niezależne Zrzeszenie Studentów, NZS). A gazdák közel két hónapon át folytatott sztrájkja után, 1981. február 19-én a kormány végül a gazdákkal is aláírta a megállapodást Rzeszówban, s ennek következtében létrejött a Szolidaritás Egyéni Gazdák Független Önkormányzó Szakszervezete (lengyelül: Niezależny Samorządny Związek Zawodowy Rolników Indywidualnych "Solidarność", NSZZ RI "Solidarność").
Időközben változás állt be az ország vezetésében is: a miniszterelnöki székbe hosszas gondolkodás után Wojciech Jaruzelski ült be. A február 12-én a Szejmben elmondott programbeszédében 90 dolgos napot kért a Szolidaritástól, vagyis azt, hogy 3 hónapig ne legyenek sztrájkok.[7]
A három nyugodt hónapot azonban éppen a hatalom nem tartotta be. A legsúlyosabb válság 1981 márciusában alakult ki a párt és a független szakszervezet között, amikor Bydgoszczban a karhatalmisták súlyosan megvertek három Szolidaritás-aktivistát. Az egész ország felháborodott, a szakszervezet országos sztrájkkal fenyegetőzött. A több napig tartó „idegháború” a két fél között a végső összecsapással fenyegetett. A katolikus egyház, Wyszyńskivel és II. János Pál pápával az élen közvetítő szerepet vállalt ebben a súlyos helyzetben. A prímás személyesen találkozott a miniszterelnökkel és Lech Wałęsával is, de a párt nem engedett abból a hivatalos álláspontból, hogy jogszerűen jártak el az aktivistákkal szemben. A Szolidaritás 27-én négyórás országos figyelmeztető sztrájkot tartott. Az egész országban leállt a munka. Növelte a feszültséget, hogy éppen ebben az időszakban hadgyakorlatozott a Varsói Szerződés Lengyelország területén, melyet határozatlan időre meghosszabbítottak.
Végül 1981. március 31-én, Varsóban sikerült megállapodnia a két félnek. A Szolidaritás visszavonta az általános sztrájkfenyegetést, a kormány pedig ígéretet tett a bydgoszczi ügy kivizsgálására. Ettől kezdve a legnagyobb titokban megindult az erőgyűjtés a hadiállapot bevezetésére és a Szolidaritás mozgalom felszámolására.
A Szolidaritás I. Országos Kongresszusát 1981 őszén két fordulóban tartották meg Gdańskban, az Olivia Sportcsarnokban. Itt fogadták el a Felhívás Kelet-Európa dolgozóihoz című kiáltványukat, melynek tartalma nagy felháborodást okozott mind a pártban, mind a szövetséges kelet-európai szocialista országok vezetésében. A kongresszuson jelentette be a KOR az önfeloszlatását is, melyet azzal indokoltak, hogy szervezet küldetését teljesítette, már nincs szükség a Szolidaritáson kívül más munkásvédő csoportra. Ekkor fogadták el a Szolidaritás programját, az Önkormányzó Köztársaság (lengyelül: Samorządna Rzeczpospolita) címet viselő dokumentumot is. E programban keveredtek a tervgazdaság, a munkásönigazgatás és a piaci rendszerek különböző elemei. A vállalat- és gazdaságirányítás kérdésében inkább a munkásönigazgatás ideája érvényesült, de piaci elemekkel elegyítve. Politikailag a részvételi demokrácia kiteljesítése irányába tettek lépéseket, a gazdaság feletti erősebb társadalmi ellenőrzés érdekében felmerült a Szejm mellett egy második Kamara létrehozása is, de a tanácsrendszer valódi önkormányzatokká alakítása is fontos helyet kapott a programban. A Szolidaritás egy demokratikus, nemzeti társadalmi mozgalommá fejlődött, melyben a politikai demokrácia hangsúlyozása legalább olyan fontos volt, mint a szakszervezeti törekvések. A kongresszuson Lech Wałęsát választották a szervezet elnökévé.
A szovjet reakció
A szovjet pártvezetés kezdettől fogva aggodalommal tekintett a lengyelországi eseményekre. Szinte azonnal, 1980. augusztus 25-én létrehozták az SZKP PB mellett az ún. Szuszlov-bizottságot. Mihail Szuszlovot, a Szovjetunió fő ideológusát és számos korábbi válságot személyesen felügyelő politikust bízták meg a bizottság vezetésével. Ettől kezdve rendszeresen készítettek a Politikai Bizottság és Leonyid Brezsnyev főtitkár számára különböző elemzéseket a lengyel helyzet alakulásáról. A dokumentumok alapján a Szolidaritás működése alatt szovjet részről, Szuszlov mellett Jurij Andropov KGB elnöknek és Dmitrij Usztyinov honvédelmi miniszternek a szava számított leginkább.
A szovjetek alapállása szerint a lengyeleknek maguk kellett megoldaniuk a válságot, szovjet részről maximum gazdasági és politikai segítségre számíthattak, katonaira nem. 1980. december 5-én Moszkvában a Varsói Szerződés tagállamainak vezetői megvitatták a lengyel helyzetet. Mind a szovjet, mint a többi ország képviselői erős nyomást gyakoroltak a lengyel delegációra, hogy vezessék be a hadiállapotot. A tanácskozás azzal zárult, hogy a résztvevők szolidaritásukról biztosították a lengyel pártot, de szankciókat nem helyeztek kilátásba.
1981 folyamán egyre erősödött a nyomás a lengyelekre, de nem csupán Moszkvából, hanem a csehszlovák és keletnémet vezetők részéről is. Több kétoldalú találkozót bonyolítottak le az év folyamán, ahol minden egyes alkalommal felszólították a lengyel felet, hogy számolja fel a válságot és végeredményben a Szolidaritást a saját hadserege és rendőrsége segítségével.
1981. április 3-án éjjel, a lengyel-szovjet határon fekvő Bresztben került sor arra a titkos találkozóra, ahol Andropov és Usztyinov követelte a Kaniától és Jaruzelskitől a hadiállapot kihirdetését. A lengyel vezetők annak ellenére, hogy már dolgoztak a terveken, még nem látták elérkezettnek az időt, így megtagadták az azonnali cselekvést.
1981. június 5-én az SZKP KB nyílt levélben fordult az LEMP KB-hoz, melyben figyelmeztette a veszélyekre és ellentámadásra szólította fel a lengyel pártot. A levél célja többek között az volt, hogy a LEMP IX. rendkívüli kongresszusa előtt bátorítsa a keményvonalas lengyel politikusokat.
1981. október 18-án Wojciech Jaruzelskit választották meg a LEMP első titkárának. Másnap telefonon beszélgetett Leonyid Brezsnyevvel, s közölte vele, hogy az ország minden területére ki fogják hirdetni a hadiállapotot és a hadsereget be fogják vetni az ellenséggel szemben, a rendet helyre fogják állítani.[8]
A december 10-ei SZKP PB ülésen mind Andropov, mind pedig Szuszlov kitartott a be nem avatkozás elve mellett.[9]
A szovjetek a korábbi negatív csehszlovákiai és afganisztáni tapasztalatok, illetve a rendkívül rossz gazdasági és nemzetközi helyzetre való tekintettel próbálták minden eszközzel elkerülni a katonai fellépést a lengyelekkel szemben. Nagy szerepet játszott az is, hogy a Lengyel Hadsereg a Varsói Szerződés második legnagyobb, és fegyverzetileg is komoly erőt képviselő tagja volt, valamint az, hogy számítani lehetett a lengyel lakosság oroszellenességére is.
Egyes számítások szerint a Szovjetunió 1980–1981-ben 4,5 milliárd dollárnyi gazdasági segítséget nyújtott a lengyel kormánynak.
A hadiállapot előkészítése
A hadiállapot részleges, vagy az egész ország területére kiterjedő bevezetésének kérdése már 1980 augusztusában felmerült a legfelsőbb pártvezetők körében. Augusztus 29-én a Politikai Bizottság (PB) ülésén Jaruzelski még nem tartotta lehetségesnek a hadiállapot kihirdetését, de a munka már megkezdődött:[10]
1980. augusztus 15. – A LEMP PB ülésén Edward Gierek nem zárja ki az erő alkalmazását, ha a feszültségek időszaka elhúzódik.
1980. augusztus 16. – A belügyminiszter (Stanisław Kowalczyk) létrehoz Belügyminisztériumon (BM) belül egy operatív törzset Bogusław Stachura tábornok vezetésével, az ellenzék körében végzendő szolgálati munka koordinálására.
1980. augusztus – Az Országos Védelmi Bizottság ülésén Florian Siwicki tábornok, a Lengyel Hadsereg vezérkari főnöke megbízást kap a hadiállapot koncepciójának tanulmányozására „az állam külső fenyegetettsége” esetére.
1980. október 7. – A Országos Védelmi Bizottság Titkárságának helyettes vezetője, Tadeusz Malicki ezredes elkészíti a „Feljegyzések a hadiállapot tárgyában” című dokumentumot.
1980. október 22. – A Lengyel Hadsereg Vezérkara megkezdi a hadiállapot bevezetésére vonatkozó tervek kidolgozását.
1980. október 30. és november 3. – Stachura tábornok kiadta a parancsot a „Malwa” (később: „Azalia) és a „Wrzos” („Wiosna”, majd „Jodła”) fedőnevű projektek kidolgozására. Az első a közlekedés és a távközlés blokádjára, a második az internálásokra vonatkozott. Már októberben elkészültek az első listák az internálandó személyekről.
1980. november 12. – Az Országos Védelmi Bizottság ülésén Jaruzelski tájékoztatja a jelenlévőket, hogy hadiállapotot érintő szükséges jogi dokumentumok tervezetei elkészültek, melyek – Jaruzelski szavai szerint – lehetővé teszik a hadiállapottal kapcsolatos lépések elindítását.
1980. november 17. – LEMP Politikai Bizottsága ülésén Jaruzelski kijelenti, hogy a Szolidaritás legalizálásával elértek az engedmények végső határáig, amelyet átlépni nem lehet.
1980. november 26. – A LEMP PB ülésén Kania javasolja, hogy „tegyenek meg minden előkészületet a konfrontációra való felkészültség állapotának elérésére”, illetve „tekintsék át a hadiállapotra vonatkozó dekrétumok ügyét és a bevezetéséből eredő összes következményt.”
1980. december 5. – Az Országos Védelmi Bizottságának titkára, Tadeusz Tuczapski tábornok megerősíti az előkészítő munka menetrendjét.
1981. január 5. – Kania a BM vezetőségének tanácskozásán kijelenti, hogy nem lehet kizárni a konfrontációt, beleértve a hadiállapot bevezetését is.
1981. február 16. – Varsóban megtörténik a tervek tesztelése („műveleti játék”) és optimalizálása.
1981. február 26. – Elkészül a hadiállapot alatti használatra kijelölt börtönök jegyzéke.
1981. március 3. – Wojciech Jaruzelski tábornok a Kremlben informálja a szovjet vezetőket a „Az államnak a hadiállapot bevezetésre való felkészültségének állapotáról.”
1981. március 25. – Kania és Jaruzelski aláírja a hadiállapot bevezetésére vonatkozó dokumentumokat.
1981. március 27. – A bydgoszczi válság miatt Brezsnyev telefonon keresztül követeli Kaniától a hadiállapot bevezetését.
1981. március 29. – Pontosítják a hadiállapot bevezetésének módszerét. Elfogadják a „Wiosna” fedőnevű akció (internálások) menetrendjét.
1981. április 2.–3. – Bresztben a szovjet vezetők követelik a hadiállapot azonnali bevezetését. Kania és Jaruzelski nem írja alá az eléjük tett szovjet dokumentumokat, de megígérik, hogy azokat áttekintik, és április 11-éig aláírják.
1981. június 19. – Az Ország Védelmi Bizottsága ülésén Mirosław Milewski beszámolója szerint mind a BM vezetők, mind a Polgári Rendőrség Vajdasági Bizottságai felkészültek a hadiállapot bevezetésére, s közölte, hogy a BM-ben minden eddig foganatosított előkészület a katonai szervekkel szoros együttműködésben zajlott le.
1981. augusztus 25–26. – Moszkvában a lengyel BM képviselői a KGB-vel közösen megállapítják azokat az elveket, amelyek a hadiállapot hirdetményeinek nyomtatására és a Szovjetunióból való szállítására vonatkoznak.
1981. október vége – Az Országos Védelmi Bizottság határozata alapján létrehozott Operatív-Ellenőrző Katonai Csoportok megjelennek a gyárakban az ország egész területén azzal a céllal, hogy Jaruzelski első kézből tájékozódhasson a társadalom hangulatáról.
1981. november 18–19. – A lengyel és a szovjet Vezérkar és a Varsói Szerződés képviselői közös tanácskozásán a szovjet elvtársak elégedettek voltak a lengyelek által véglegesített tervekkel.
1981. december 2. – Stachura tábornok kihirdeti a „legmagasabb készültségi állapotot.”
1981. december 5. – A LEMP Politikai Bizottsága egyhangúlag dönt a hadiállapot bevezetéséről, és felhatalmazást ad Jaruzelski tábornoknak a kihirdetés időpontjának a meghatározására.
1981. december 7. – Az Országos Védelmi Bizottság 8/81. számú határozata alapján 2150 komisszár-megbízott kezd dolgozni minden vajdaságban, járásban, illetve az üzemekben.
1981. december 9–10. – A Lengyel Hadsereg Vezérkarában döntenek a hadiállapot bevezetésének utolsó részleteiről.
1981. december 10. – Jaruzelski tájékoztatja a szovjet vezetést a döntésről, és a katonai segítség garanciáját kéri arra az esetre, ha Lengyelországban kritikussá válna a helyzet. A szovjetek ezt elutasítják.
1981. december 13. – Nulla órától hivatalosan érvényben van a hadiállapot.
A szükségállapot
Wojciech Jaruzelski hosszas gondolkodás és a szovjet politikai és katonai vezetéssel való alapos egyeztetések után döntött a hadiállapot bevezetéséről. A dokumentumok alapján úgy tűnik, hogy félt attól, hogy nem sikerül egy ilyen óriási méretű katonai akciót sikeresen levezényelnie. Arra az esetre, ha kudarcba fulladna az akció, segítséget kért a szovjet hadsereg vezetésétől. Kérését az SZKP Politikai Bizottsága a december 10-ei ülésén tárgyalta, de végül egyértelműen elvetették a katonai segítségnyújtás lehetőségét és erről még aznap tájékoztatták Jaruzelskit is.[11]
A hadiállapot bevezetéséről szóló végső döntést 1981. december 12-én hozta meg Wojciech Jaruzelski tábornok. A megyei rendőr-főkapitányságok és a hadsereg egységei parancsot kaptak azoknak az intézkedéseknek a meghozatalára, amelyeket már jóval korábban elterveztek. Éjfél előtt kikapcsolták az egész országban a telefonvonalakat, valamint katonai ellenőrzés alá vették a rádiót és a televíziót. Éjfélkor kezdték meg a Szolidaritás aktivistáinak a letartóztatását és internálását. Néhány nap leforgása alatt több mint ötezer ember került külön e célra előkészített táborokba. A hadiállapot fennállása idején összesen közel 10 ezer főt internáltak.
Ezzel egyidejűleg Varsóban a Belweder-palotába összehívták az Államtanácsot, amellyel elfogadtatták a katonai hatalomátvételt. Erre azért volt szükség, mert az Alkotmány szerint csak az Államtanács hirdethette ki a hadiállapotot. A hatalmat valójában a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (WRON) vette a kezében, illetve egy kilencfős direktórium. Minden egyes testület élén továbbra is Jaruzelski állt. Az Államtanács a jogtalanul előterjesztett rendeleteket egyetlen ellenszavazattal elfogadta. Az egyetlen ellenszavazó Ryszard Reiff volt.
December 13-án a megdöbbent lengyelek harckocsikat és katonai őrjáratokat láthattak a városok utcáin, a tévé és a rádió Jaruzelski tábornok beszédét ismételgette,[12] az utcákon a Szovjetunióban kinyomtatott falragaszok hirdették a hadiállapot bevezetését. A hirdetmények tudtul adták, hogy tilos a sztrájk és a gyülekezés, felfüggesztették a szakszervezeteket és a társadalmi szervezetek többségét, katonai irányítás alá vonták a népgazdaság számos területét (katonai irányítású gyárban a sztrájkért halálbüntetés járt!), bevezették a kijárási tilalmat, és az állandó lakhelyet csak engedéllyel lehetett elhagyni. Szinte minden lap kiadását felfüggesztették, néhány hétig szünetelt az iskolai tanítás.
Összességében az akcióban mintegy 70-80 ezer katona, kb. 30 ezer belügyi funkcionárius vett részt közvetlenül, 1750 tankot, 1400 páncélozott járművet, 500 könnyű gyalogsági harckocsit és 9 ezer gépkocsit vitt a hatalom az utcára. Az összes erők mintegy negyedét Varsóban és a főváros közvetlen közelében vonták össze.
Ennek ellenére azonnal sztrájkok kezdődtek országszerte, pedig a Szolidaritás vezető rétegét vagy már internálták vagy bujkálni kényszerültek. December 14-én több száz vállalatnál állt a munka. Véres összecsapásokra is sor került a karhatalom és a munkások között. A katowicei Wujek bányában kilencen vesztették életüket a rohamrendőrség osztagaival vívott harcban.
Néhány héttel a hadiállapot kihirdetése után kezdetét vette a tömeges tisztogatás. Elsőként az újságírókat, a pedagógusokat, a tudósokat és a vezető kádereket vizsgálták meg. Akit a Szolidaritás hívének tekintettek, vagy nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, azt mind elbocsátották.
Összességében több tízezer ember veszítette el az állását, sokan kényszerültek emigrációba. A hadiállapot elmélyítette a gazdasági nehézségeket, az 1982. február 1-jei áremelések körülbelül 30 százalékkal csökkentették a reálkereseteket. 1981. december 13-án végképp szertefoszlottak azok a remények, amelyeket a lengyelek 1980 augusztusától tápláltak. Egyre inkább növekedett az apátia, a reménytelenség és a passzivitás. Úgy tűnt, hogy a fennálló rendszert semmi nem döntheti meg.[13]
Az 1988. augusztusi sztrájkok következtében a kormány és a pártvezetés rákényszerült arra, hogy az 1981. december 13-án felszámolt Szolidaritás egykori vezetőivel újra tárgyalóasztalhoz üljön. A kezdeti titkos tárgyalások elvezettek a kerekasztal-tárgyalások megkezdéséhez. A Szolidaritás legendás vezetője, Lech Wałęsa körül csoportosuló értelmiségiek megalapították az Állampolgári Bizottságot, mely a szakszervezet nevében tárgyalt a Kerekasztalnál. A tárgyalások eredményeképpen kiírták az első, akkor még félszabad választásokat. A Szolidaritás jelöltjei az 1989. június 5-én és 18-án megtartott választásokon elsöprő győzelmet arattak, a két fordulóban a számukra megszabott összes helyet megszerezték, a szenátusi 100-ból pedig 99 helyet elnyertek.[14]
A mandátumot nyert képviselők sem a Szejmben, sem a Szenátusban nem alkottak Szolidaritás néven frakciót. A Szolidaritás név ettől kezdve csak a szakszervezetet jelöli, de a lengyel politikában máig megtalálhatóak azok a pártok, amelyek e mozgalomból nőttek ki. Lech Wałęsát pedig köztársasági elnökké választották.
A Szolidaritás szakszervezet 1990 után
A szakszervezet vezetői:
Lech Wałęsa – 1981. októbertől 1990. december 12-éig
↑Lengyelország 1956 és 1980 közötti történetéről lásd részletesen: Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből, 1939–1989. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 231–300.
↑Mitrovits Miklós: A lengyel ellenzék gondolati evolúciója: az önigazgatástól a rendszerváltozásig. Élet és Irodalom, LIII. 2. szám, 2009. január 9. 9. Bővebben: 1968 – a lengyel ellenzéki mozgalom fordulópontja. In: 1968: Kelet-Európa és a világ. Szerk: Bartha Eszter - Krausz Tamás, Budapest, L`Harmattan - ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 2009. 87-103.
↑Az összeállítás Lech Kowalski: Narodziny stanu wojennego. Arka, nr. 48. (1993) 6. sz. 174–191. cikke és a Stan Wojenny. Ostatni atak systemu. (szerk.: Agnieszka Dębska) Warszawa, KARTA-Dom Spotkań z historią, Warszawa, 2006., illetve az O stanie wojennym. W Sejmowej Komisji Odpowiedzialności Kostytucyjnej. Sprawozdanie komisji i wniosek mniejszości wraz z ekspertyzami i opiniami historyków. Wydawnictwo Sejmowe, Warszawa, 1997. művek alapján készült.