Apja, Perec Willberg festő és egy częstochowai zsidó gimnázium tanára volt. Többek között zsinagógákat díszített. Samuel anyja, Maniefa, született Popow, ortdodoxorosz volt, de házasságakor a zsidó vallásra tért át.[5] Samuelnek két nővére is volt, Ita és Tamara.[6]
Lengyelország megtámadásakor Samuel 16 éves volt és szünidejét töltötte Radość(wd)-ban, Varsó mellett, anyjával és nővéreivel együtt. Szeptember 6-án elindult keletnek, Lublin felé. Az úton csatlakozott a lengyel hadsereghez és részt vett harcokban. Szeptember 25-én Chełm közelében súlyosan megsebesült egy szovjet egységgel való ütközetben. Három hónapot egy tábori kórházban töltött, majd visszatért Radośćba. 1940 elejétől a család Opatów-ban(wd) élt együtt. Samuel azzal segítette családját, hogy apja festményeit árulta parasztoknak, majd néhány hónapig egy starachowicei acélműben dolgozott.[6]
1942-ben a család „árja igazolványokat” szerzett be és Częstochowába költözött vissza, de Samuel nővéreit feljelentette egy szomszéd, hogy zsidók, és a németek elhurcolták őket a család által ismeretlen helyre. Anyjuk elindult felkutatni őket, Samuel pedig visszatért Opatówba és a németek által ott kijelölt gettóba került. 1942. október 20-án elhurcolták Treblinkába a gettó kb. 6500 lakójával együtt.[7][5]
Treblinkában
Amikor a deportáltakat szállító tehervonat a táborba érkezett, Willenberg apja egyik pecsétes overallját viselte. Szerencséjére az egyik fogoly azok közül, akik a vágány platformján dolgozott, azt mondta neki, hogy adja ki magát kőművesnek, amikor az SS-ek iparosok jelentkezését fogják kérni. Ezzel dolgozó fogoly lett, azok közé tartozva, akiket ideiglenesen életben hagytak a táborban szükséges munkák végzésére. Mindazokat, akikre a SS-eknek nem volt szüksége, azonnal behozataluk után elgázosították.[5][8]
Willenberget abba a csapatba osztották be, amelyet a deportáltaktól megölésük előtt elszedett holmikat osztályozta.[9] Egyszer nővérei ruhái kerültek a kezébe.[10] Később abba a csapatba került, amelyet a közeli erdőbe vittek fenyőágakat vágni. Ezeket bevitték a táborba és a szögesdrót kerítéseket tűzdelték velük tele, hogy ne lehessen belátni mögéjük. Folyamatosan kellett helyettesíteniük az elszáradt ágakat.[11]
A dolgozó foglyok állandó rettegésben éltek. Különféle okokból és ürügyekkel büntették őket. Willenberg is egyszer 25 szíjütést kapott, és sebei a hátán megfertőződtek. Ő meggyógyult, nem mint azok, akiket lelőttek, ha már nem voltak képesek dolgozni a büntetés után, akárcsak azokat, akik túlságosan legyengültek vagy túl betegek voltak.[12] Mint az összes többi dolgozó fogoly, Willenberg tudta, hogy ők is megsemmisítésre vannak ítélve, csak azt nem tudták, meddig hagyják őket életben.[13]
1943 februárjában–márciusában egyes események Németország közeli legyőzését jelezték, ezért a foglyok arra gondoltak, hogy hamarosan mindannyiukat megölik. Annak érdekében, hogy ezt elkerüljék, néhányan, akik a foglyok elitjéhez tartoztak (az SS-ek betegszobájának egyik orvosa, munkacsapatokhoz tartozó csoportok munkavezetői, egy kápó(wd) stb.) bizottságot alkottak, mely arra a meggyőződésre jutott, hogy csak akkor van esélyük legalább egy részüknek megmenekülni, ha lázadást szerveznek, és az összes fogoly megszökik.[14][15] A bizottság kb. 60 fogolyt talált megbízhatónak arra, hogy bevonják az összeesküvésbe,[16] köztük Willenberget, aki azon kevesek közé tartozott, akiknek volt némi katonai tapasztalata.[17] Többek között hozzájárult pénz beszerzéséhez. Például egyszer nagy összeget vitt a bizottság főnökének a Goldjudentől (az arannyal megbízott zsidóktól), akik a deportáltaktól elszedett pénz és értéktárgyak osztályozását végezték és életük kockáztatásával sajátítottak el ilyeneket. Ezt a pénzt fegyverek vásárlására szánták a táboron kívülről,[18] ami egyébként csak nagyon kis mértékben sikerült.[19][20][21]
A foglyok 1943. augusztus 2-án lázadtak fel. Tervük szerint sikerült közvetlenül a felkelés kirobbantása előtt fegyvereket, lőszert és gránátokat kivenniük a fegyvertárból, de megakadályozta ezt egy előre nem látott esemény, és nem tudtak eleget kivenni. Azután újabb váratlan esemény miatt nem tudták követni a tervet, és káosz tört ki. Mégis a felkelőknek sikerült felgyújtaniuk a tábor nagy részét, de csak kevés lövéssel tudták viszonyozni az őrök sokkal több fegyvereinek tüzét.[22] Amint a megemlékezéseiben állította, Willenberg elvette a fegyvert egyik társától, aki habozott lőni, és ő ölt vagy sebesített meg egy őrt, aki géppuskával tüzelt őrtornyából. Miután kiszökött a táborból, azt vette észre, hogy lövés érte az egyik lábát.[23]
Sok fogoly meghalt a felkelés alatt és amikor megpróbáltak kijutni a táborból, azonban 350-400 személynek sikerült megszöknie.[24] A németek a szökevények likvidálására irányuló hajtóvadászata nyomán csak 77 fogoly menekült meg és élte túl a háborút, köztük Willenberg.[25][26]
A szökés után
Willenberg lengyelek segítségének[5] és annak a pénznek köszönhetően menekült meg, amit életének kockáztatásával szerzett meg. Ezt azokban a ruhákban elrejtve találta, amelyek osztályozás közben kerültek a kezébe.[27] Sikerült eljutnia apjához, aki Varsóban rejtőzködött hamis papírokkal.[28] Az ellenállási mozgalom tagja lett, többek között közreműködött fegyverek beszerzésében. Ignacy Popow névre szóló hamis papírokkal rendelkezett, innen az Igo katonai fedőneve. 1944. augusztus 1-je után részt vett a varsói felkelés harcaiban, majd ennek leverése után vidékre menekült és partizán egységben harcolt tovább.[28][29]
A háború után
A harcok megszűnése után Willenberg olyan zsidó gyerekek felkutatásával foglalkozott, akik lengyeleknél élték túl a megszállást, és önvédelmi tanfolyamokat szervezett fiatal zsidók számára. Azután tiszti iskolát végzett és katonai repülőtér parancsnoka lett Łódź közelében, Tomaszów Mazowieckiben. Hadnagyi rangig vitte,[28] de csak 1946-ig maradt a seregben.[30]
1948-ban feleségül vette Ada Willenberget(wd) (született Lubelczyk), aki a megszállás alatt megszökött a varsói gettóból, majd hamis árja igazolvánnyal Németországba vitték munkára. 1950-ben feleségével és édesanyjával kivándoroltak Izraelbe.[31][5]
Izraelben földmérő mérnöki tanulmányokat végzett és ebben a szakmában dolgozott 40 éven át. Fő földmérő lett az Építés- és Lakásügyi Minisztériumban. 1960-ban született Orit lánya, aki építész lett.[32]
A częstochowai gettó helyén létesített emlékmű Samuel Willenberg terve szerint.
1993-ban nyugállományba vonult, képzőművészeti tanulmányokat folytatott egy szabadegyetemen és főleg treblinkai tapasztalataiból ihletett kis bronzszobrokat kezdett készíteni.[33] Szobraiból kiállítást rendeztek Hamburgban és Berlinben, majd 2003-ban Varsóban és Częstochowában. 2009-ben felavatták az általa tervezett emlékművet a częstochowai gettó helyén.[28]
Kötelességének tartotta tanúskodni a holokauszt idején átélt tapasztalatairól. Már 1945-ben megírta emlékiratainak első változatát, amelyet hivatalos tanúvallomásként iktattak be, de nem jelent meg és gépírott szövegként van meg a varsói Zsidó Történelmi Intézet(wd) levéltárában.[34]1983-tól kezdve harmincnál több treblinkai látogatáson vett részt izraeli fiatalokkal, előadásokat tartva maga készítette rajzok felhasználásával is.[28]
Samuel Willenberg 2013-ban, a treblinkai tábort bemutatva rajzai felhasználásával.
2023-ban leleplezett emléktábla Perec és Samuel Willenberg tiszteletére az apa varsói lakásának épületén.[36]
1994-ben visszakapta lengyel állampolgárságát, amit 1950-ben vontak meg tőle kivándorlásakor.[28]
Nyolc dokumentumfilm készült Willenberg részvételével[28], köztük az alábbiak:
2002 – Ostatni świadek (Az utolsó tanú) – lengyel film Kalman Taigman(wd) fogolytársával is;[37]
2002 – A pesar de Treblinka (Treblinka ellenére) – uruguayi film Taigmannal és Chil Rajchman társukkal is;[38]
2012 – Death Camp Treblinka: Survivor Stories (A treblinkai haláltábor. Túlélők elbeszélései) címmel az Egyesült Királyságban és Treblinka's Last Witness (Treblinka utolsó tanúja) címmel az Amerikai Egyesült Államok-ban – a BBC filmje Willenberggel a volt tábor helyén, Varsóban és Izraelben, itt Taigmannal együtt.[39]
Willenberget több kitüntetéssel tisztelték meg:[28]
↑מרד בטרבלינקה (Felkelés Treblinkában). Jeruzsálem: Védelmi Minisztérium Kiadója, 1986.
↑A rajta levő Jézus-kép annak a rajznak a másolata, amelyet Perec Willenberg az alagsorban rajzolt a varsói felkelés idején. A lakók tudatában ez mentette meg a házat a bombázásoktól (Łozińska 2023.).
↑(lengyelül)Ostatni świadek, filmpolski.pl (Hozzáférés: 2025. január 7.).
(angolul) Arad, Yitzhak. Belzec, Sobibor, Treblinka. The Operation Reinhard Death Camps (Belzec, Sobibór, Treblinka. A Reinhard-művelet haláltáborai). Bloomington – Indianapolis: Indiana University Press, 1999. ISBN 978-0-253-21305-1
(lengyelül) Grynberg, Michał – Kotowska, Maria. Życie i zagłada Żydów polskich 1939–1945 (A lengyel zsidók élete és megsemmisítése. 1939–1945). Varsó: Oficyna Naukowa, 2003. ISBN 83-88164-65-1
(angolul) Webb, Chris – Chocholatý, Michal. The Treblinka Death Camp. History, Biographies, Remembrance (A treblinkai haláltábor. Történet, életrajzok, emlékezés). Stuttgart: Ibidem, 2014. ISBN 978-3-8382-6546-9
(lengyelül) Willenberg, Samuel. Bunt w Treblince (Felkelés Treblinkában). Varsó: Biblioteka Więzi, 2004. ISBN 83-88032-74-7
(angolul) Willenberg, Samuel. I Survived Treblinka (Túléltem Treblinkát). In Donat, Alexander (szerk.). The Death Camp Treblinka. A Documentary (A treblinkai haláltábor. Dokumentumok). New York: Holocaust Library, 1979 (az 1945-ben írt visszaemlékezés részleteinek angol fordítása)
(lengyelül) Żbikowski, Andrzej. Posłowie (Utószó). In Samuel Willenberg. Bunt w Treblince. Varsó: Biblioteka Więzi, 2004. ISBN 83-88032-74-7
További információk
(lengyelül), (angolul)Treblinka jest we mnie (Treblinka bennem van), samuelwillenberg.org (Hozzáférés: 2025. január 7.)
(lengyelül), (angolul)Treblinka's Last Witness (Treblinka utolsó tanúja) (Hozzáférés: 2025. január 7.)
