Varsói felkelés

1944-es varsói felkelés
Lengyelország a II. világháborús német megszállás alatt
A Honi Hadsereg ellenőrzése alatt álló varsói területek 1944. augusztus 4-én, a felkelés kezdetekor
Dátum	1944. augusztus 1. – október 2.
Helyszín	Varsó
Eredmény	Német győzelem; a szovjet csapatok 1945 januári bevonulásáig a németek módszeresen lerombolták a város nagy részét
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Armia Krajowa  Wehrmacht  Waffen-SS
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Tadeusz Bór-Komorowski Antoni Chruściel Tadeusz Pełczyński Leopold Okulicki Erich von dem Bach-Zelewski Rainer Stahel Heinz Reinefarth Bronislav Kaminski Petro Gyacsenko
Haderők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Kezdeti haderő: 20 000-49 000 fő között Kezdeti haderő: 13 000-25 000 fő között
Veszteségek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
1. lengyel (Berling-)hadsereg[1] 5660 fő Lengyel felkelők 15 200 halott 5000 sebesült 15 000 hadifogoly Lakosság 150 000-200 000 halott 700 000 menekült 16 000 halott 9000 sebesült 310 harckocsi és páncélozott harcjármű 340 teherautó és gépjármű 22 tüzérségi löveg 1 repülőgép
A Wikimédia Commons tartalmaz Varsói felkelés témájú médiaállományokat.

Nem tévesztendő össze az 1943-as varsói gettófelkeléssel.

A varsói felkelés a náci Németország által megszállt lengyel fővárosban 1944. augusztus 1-jén kitört általános felkelés volt, melyet az Armia Krajowa (Honi Hadsereg) irányított a német megszálló csapatok ellen. A felkelés kirobbantását arra az időpontra időzítették, amikor a szovjet csapatok megközelítették Varsót. A Honi Hadsereg célja az volt, hogy még a szovjetek előtt felszabadítsák a fővárost és megerősítsék a lengyel függetlenséget a háború végéig működő Lengyel Földalatti Állam kormányának hatalomra juttatásával.

A fegyveres felkelés azonban kudarcot vallott, bukásában számos tényező játszott szerepet. A szovjet csapatok elérték ugyan a Visztulát, a fővárostól 30 kilométerre azonban hadtesteik megálltak, és tétlenül szemlélték a városban folyó harcokat. A várakozásnak kettős oka volt: egyrészről a soron következő támadó hadművelet előkészítése érdekében teljesen feltöltötték készleteiket, másrészt a szovjet vezetés úgy ítélte meg, hogy a felkelés sikertelensége esetén a háború után csekélyebb erőfeszítések árán sikerülhet hatalmi pozícióba juttatni Lengyelországban a szovjetbarát politikai erőket. A Vörös Hadsereg parancsnoksága azt sem engedélyezte, hogy a segélycsomagokat szállító szövetséges repülőgépek a visszaútra üzemanyagot vételezzenek a szovjetek által megszállt repülőtereken.

A lengyel megadást követően a németek az egész várost kiürítették. Mintegy 550 ezer főt a pruszkówi átmeneti táborba internáltak, 150 ezer főt pedig németországi kényszermunkára vagy koncentrációs táborokba hurcoltak. Német tűzszerész-alakulatok módszeresen felrobbantották a városban épen maradt összes, még álló házat. A Vörös Hadsereg majd csak 1945. január 17-én vonult be a teljesen elnéptelenedett romvárosba.

Előzmények

1944 júniusa végén, majdnem öt évig tartó német megszállás után, úgy látszott, hogy a III. Birodalom romba dől. A német hadsereg vereségeket szenvedett minden fronton és július 20-án egy sikertelen Hitler elleni merénylet történt. Ekkoriban magában Varsóban pánik terjedt el: a városon túli területeket a Fehéroroszországban szétzúzott német alakulatok visszavonuló maradékai lepték el, a civil németek tömegesen menekültek nyugat felé, a közigazgatási hivatalok és rendőrkapitányságok evakuálva vonultak vissza. Ebben a helyzetben a Honi Hadsereg sok tisztje úgy vélte, hogy egy felkelés könnyen kiszorítaná a megszállókat Varsóból.^[2] Sőt, 1944 elejétől a szovjet hadsereg már a háború előtti Lengyelország területén volt és fokozatosan nyomult nyugat felé, majd július végén már a Visztulát is elérte. Az általuk elfoglalt területeken a szovjet hatóságok igyekeztek a hatáskörüket kiszélesíteni. Július 21-én Chełmben megalakult a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság (Polski Komitet Wyzwolenia Narodowego, PKWN), a szovjetek által kinevezett ideiglenes lengyel kormány, amelyben a kommunisták határozott fölényben voltak és amely Sztálinnak teljesen alá volt rendelve. A Londonban székelő lengyel emigráns kormány, és a Lengyel Földalatti Állam vezetői tisztában voltak azzal, hogy a Szovjetunió saját kommunista rendszerét próbálja majd rákényszeríteni az újonnan megalakuló Lengyelországra.

1944 nyarán a keleti front már közel volt Varsóhoz. Június 21-én a Honi Hadsereg főparancsnoka, Tadeusz Bór-Komorowski tábornok beleegyezését adta a felkelés megkezdéséhez, majd július 31-én meghatározta a pontos időpontját: augusztus 1. 17 óra.^[3] Egyetértését az emigráns kormány képviselője (lásd: Kormány Országos Képviselete), Jan Jankowski is kinyilvánította, azonban a főparancsnok, Kazimierz Sosnkowski tábornok ezzel nem értett egyet, de az ő véleményét nem vették figyelembe.

Eközben a katonai helyzet Varsó környékén kezdett a németek előnyére változni. Kézben tartották a rendet a városban, július 31-én pedig elkezdődött a varsói páncélos csata. Ez augusztus 5-én német győzelemmel végződött, ami lelassította a szovjet előrenyomulást a lengyel főváros felé.

Sztálin ellenezte a független Lengyelország gondolatát, ezért az emigráns lengyel kormány parancsot adott a Honi Hadseregnek, hogy kísérelje meg megszerezni a németektől az ellenőrzést Varsó felett, mielőtt a szovjetek elérnék a várost. Ily módon a Szovjetunió elvesztette volna a jogalapját az ország megszállására. 1944. augusztus 1-jén a Honi Hadsereg és a lakosság kirobbantotta a varsói felkelést.

A harcoló felek

A felkelők erői körülbelül 50 ezer katonát tettek ki,^[4] de majdnem kizárólag csak kézi fegyvereik voltak. Nagyon hiányoztak a jó hatásfokú páncéltörő fegyverek. Ezek szerepét az úgynevezett Molotov-koktélok vették át, melyeket páncéltörő kézigránátok és a kevés zsákmányolt Panzerschreck és Panzerfaust egészített ki. A gyenge előkészület következtében a felkelés kitörésekor csak körülbelül 3000 katona volt valóban harcképes,^[5] azaz alig tizede a rendelkezésre álló állománynak. A parancsnokok ezért baltákkal vagy csákányokkal is felszereltették a katonákat. A felkelők tényleges főparancsnoka Antoni Chruściel tábornok volt, bár formálisan a Honi Hadsereg főparancsnoka, Tadeusz Bór-Komorowski tábornok parancsolt.

A német csapatok létszáma ennek alig fele, körülbelül 16 ezer fő volt, de sokkal jobban felfegyverezve. Rögtön a felkelés kitörése után pedig erősítést kaptak:^[6]

• rendőri alakulatok Warthegautól (Nagy-Lengyelország) Heinz Reinefarth parancsnoksága alatt,
• a Dirlewanger-SS-különítmény Oskar Dirlewanger parancsnoksága alatt – ez az alakulat korábban brutális tisztogatásokat hajtott végre a keleti front hátországában, katonái többségét börtönökből és gyűjtőtáborokból kiengedett német köztörvényes bűnözők alkották,
• SS RONA gránátos hadosztály (RONA – Русская освободительная народная армия, Orosz Felszabadító Néphadsereg) – többségében az oroszokból és fehéroroszokból álló, a németekkel együttműködő hadosztály Bronisław Kaminski parancsnoksága alatt.

A felkelőkhöz néhány száz külföldi is csatlakozott^[7] – magyarok, szlovákok, franciák, belgák, hollandok, görögök, britek, olaszok, oroszok (főleg az ezekből az országokból származó zsidók). A szlovákok, a Honi Hadsereg vezetésének egyetértésével, saját szakaszt alakítottak. A felkelőkkel együtt harcoltak német katonaszökevények is.

• 
  Tadeusz Bór-Komorowski
• 
  Antoni Chruściel
• 
  Erich von dem Bach-Zelewski
• 
  Heinz Reinefarth
• 
  Oskar Dirlewanger
• 
  Bronisław Kamiński

A felkelés lefolyása

BIELANY ŻOLIBORZ ÓVÁROS MURANÓW (volt gettó) KL WOLA BEL- VÁROS POWI- ŚLE FELSŐ CZER- NIAKÓW OCHOTA FELSŐ MOKOTÓW SIELCE SADYBA PRAGA 1 ■2 ■ 3 ■ 4 5 6 7 8 9 ■ 10 ■11 ■ 12 ■13 14■ ■15 ■16 17■ 18■ ■ 19 ■ 20 ■ 21 ■ 22 ■23 ■ 24 25 ■ A)

BIELANY ŻOLIBORZ ÓVÁROS MURANÓW (volt gettó) KL WOLA BEL- VÁROS POWI- ŚLE FELSŐ CZER- NIAKÓW OCHOTA FELSŐ MOKOTÓW SIELCE SADYBA PRAGA ■ 26 B)

A felkelők által elfoglalt területek: A) augusztus 4., B) szeptember 9. Fontos helyek: 1 - Citadela, 2 - Powiślei erőmű, 3 - nagy egyenruha- és élelmiszerraktár, 4 - Városháza, 5 - Okęciei repülőtér, 6 - Kierbedź-híd, 7 - Poniatowski híd, 8 - vasúti főhíd, 9 - Citadela-melletti híd, 10 - Főpályaudvar, 11 - Gdański-pályaudvar, 12 - Gestapo székhelye, 13 - helytartó székhelye, 14 - Szejm épületei, 15 - Főposta, 16 - Varsói Egyetem, 17 - Rendőr-főkapitányság, 18, 19 - telefonközpontok, 20 - SS laktanyák, 21, 22 - börtönök, 23, 24, 25 - erődök, 26 - Czerniakówi hídfő (ahol szeptember 16-án partra szálltak a Sztálin által a Berling-hadseregtől küldött lengyel csapatok).^[1] KL - varsói gyűjtőtábor (KL Warschau), amelyet a németek hoztak létre a gettó felszámolása után

Augusztus 1. 17 óra - felkelői őrjárat

Varsói felkelés

Brindisi repülőtér - a lengyel Halifax legénység, amelyet a felkelők segítségére dobtak le

Úttorlasz a Főpostánál egy zsákmányolt német Hetzer rohamlöveggel

Panther harckocsi - felkelők, a Zośka-zászlóalj Wacek-szakaszának zsákmánya

A lebombázott legmagasabb varsói épület a Prudential felhőkarcoló augusztus 28-án

A felkelésben a gyerekek is részt vettek - többnyire futárként, de később katonaként is

Dirlewanger-csapatok aldozatai Wolában

A felkelés augusztus 1-jén, 17 órakor tört ki. Az időzítés nem sikerült a legjobban, sok ellenálló nem ért időben a gyülekezőhelyére és felvonulási területére. A lengyel csapatoknak nem voltak nehéz fegyvereik, amelyek nélkül nem sikerült hathatósan támadni az erősen erődített német épületeket. Ezenkívül, túl sok célt támadva, a felkelők nagyon szétszórták a csapataikat, a fölényt kivívni sok esetben nem tudták. A fontosabb épületekből többek közt csak a Powiślei erőművet, az egyenruha- és élelmiszerraktárat és a városházát sikerült elfoglalniuk. Nem sikerült bevenni az okęciei repülőteret, egyetlen hidat és vasúti pályaudvart sem , a Gestapo és a helytartó székhelyeit, a Citadélát, a Szejm épületeit, a Főpostát, az Egyetemet, a Rendőr-főkapitányság épületét, a telefonközpontokat, az SS-laktanyákat, a börtönöket és erődöket sem.

Augusztus 4-éig a felkelők mindössze a Belváros északi kerületeinek nagy részét (az Óvárost is beleszámítva) tudták elfoglalni és a Belváros déli részét, Powiślét, Żoliborzot, Kelet-Wolát, Ochota egyes részeit, Felső-Mokotówot, valamint Czerniakówot. A felkelés elfojtását Erich von dem Bach-Zelewski német tábornok vezényelte. A Reinefarth- és Dirlewanger-csapatok és RONA csapatai rendkívüli kegyetlenséggel gyilkolták a civil lakosságot is. A német védőket hadvezetésük gyakran alkohollal is ellátta, hogy a felkelőkkel szemben minél kisebb könyörületet tanúsítsanak. Augusztus 11-én Wola és Ochota ellenállói megadták magukat. Már augusztus 7-én elkezdődött az óvárosi csata, amely augusztus végéig tartott és házról-házra folyt. Szeptember 1-jén a felkelés parancsnokai úgy döntöttek, visszavonulnak a csatornarendszeren át a Belváros közepére.

Szeptember 11-én a németek megtámadták Powiślét, hogy elvágják a felkelőket egy esetleges szovjet segítségtől: a felkelők azt tervezték, hogy Powiśle lesz a hídfő, ahová a szovjet csapatok majd át tudnának kelni. A lengyelek bíztak abban, hogy a Vörös Hadsereg segíteni fogja őket a közös német ellenség elleni harcban, de nem így lett. Annak ellenére, hogy a Vörös Hadsereg már megközelítette Varsó jobb partját (augusztus 14-én elfoglalta Pragát), a felkelés hírére a szovjet offenzíva megtorpant. A Vörös Hadsereg nem szándékozott nagyobb létszámú csapatokat küldeni, hogy segítsenek a felkelőknek. Sztálin küldött két gyalogezrednyi katonát a Berling-hadseregből,^[1] amely eljutott a bal partra, de nekik nem volt tapasztalatuk a városi harcban és nem sikerült megtartani pozícióikat. Miután küldött ugyan, de tapasztalatlan katonákat, ezért Sztálin később elutasította a vádakat, hogy nem segített a felkelőknek. Powiśle szeptember 23-án adta meg magát.

Szeptember 16-án a németek elfoglalták Marymontot (Żoliborz északi részét) és Czerniakówot, 26-án Felső-Mokotówot, 30-án Dél-Żoliborzot. A felkelők kezében csak a Belváros központi része maradt, ezért Bór-Komorowski tábornok, nem látva értelmét a további harcoknak, október 2-án aláírta a kapitulációt.

A harcolókat szovjet légvédelmi támogatás nélkül a Brit Királyi Légierő, a Dél-Afrikai Légierő és a brit felső irányítással működő Lengyel Légierő támogatta: több mint kétszáz alkalommal dobtak le ellátmányt a harcoló csapatoknak. Az Amerikai Egyesült Államok Légiereje a szovjet légitámogatás elnyerését követően egyetlen nagyszabású akciót hajtott végre.

A német védőkkel együtt harcolt néhány olyan alakulat is, amely volt szovjet állampolgárokból állt. A RONA csapatokon kívül volt egy ukrán század (Petro Gyacsenko parancsnoksága alatt) és két azerbajdzsáni zászlóalj is. A németek magyar erőket is bevetettek a felkelők ellen, de amikor rájöttek, hogy a magyar alakulatok nyíltan rokonszenveznek a lengyelekkel, visszavonták őket.^[8][9]

Élet a felkelési Varsóban

A felkelés 63 napja alatt a felkelők által ellenőrzött területeken döntéseiben szabad, és demokratikus lengyel állam működött Varsóban. Legális hatósággal, közigazgatással és hadsereggel. Működött a lengyel igazságszolgáltatás, a rendőrség és a politikai pártok (azok is, amelyek a Londonban székelő kormány ellenzékét képviselték). A város minden kerületében megalakultak a felkelési önkormányzati szervek, amelyek a házbizottságok közvetítésével működtek. A bizottságok felelősek voltak a tűzbiztonságért a légvédelemért és a közbiztonságért, a népjólétért, közös konyhák szervezéséért, kútásásért, romeltakarításért, temetkezésért és tájékoztatási tevékenységért. A cserkészek postai szolgálatot szerveztek meg, amelyet a hatóság hivatalosan elismert.^[10] A felkelők által ellenőrzött Varsóban több mint száz lapot adtak ki, amelyek nemcsak a harcok lefolyását követték, hanem közzétettek egyéb tudósításokat is, kulturális cikkeket, dalokat és költeményeket. A felkelők rádióállomást is üzemeltettek.

Hitlerista bűntények

A felkelő kijön a csatornából, hogy megadja magát a németeknek

A németek által száműzőtt emberek

A város kiégetése a felkelés után

Bór-Komorowski és von dem Bach-Zelewski a felkelés kapitulációja után

Hitler tudomást szerezve felkelés kitöréséről, parancsot adott Varsó földdel egyenlővé tételére és a lakosság teljes kiirtására. Von dem Bach-Zelewski szerint, minden varsóit meg kellett ölni, nem volt szabad foglyot ejteni. Varsó lerombolása elrettentő példaként kellett, hogy szolgáljon egész Európa számára.^[11] Végeredmény: 170 ezer civil varsói meghalt a felkelésben , közülük kb. 60 ezren a németek által végrehajtott kivégzések áldozatai voltak.^[12] A fogságba esett felkelőket rendszeresen megölték, annak ellenére, hogy azok nyíltan harcoltak és a hágai egyezményeknek megfelelő katonai jelzéseket viseltek.

A németek már a felkelés első napjaitól kezdve nem kímélték a foglyok és a polgári lakosság életét. A helyzet romlott, amikor megérkeztek a németeket felmentő csapatok. Wolában a Reinefarth- és Dirlewanger-egységek néhány nap alatt (különféle források szerint) 38-tól^[13] 65-ig^[14] ezer embert gyilkoltak meg. Ochotában pedig a RONA katonái emberek ezreit ölték meg és rabolták ki.

Von dem Bach-Zelewski Hitler parancsával szemben, megtiltotta a nők és gyerekek megölését-,^[15] később megtiltotta a lengyel civilek lelövését is.^[16] Ennek ellenére a németek módszeresen kiemelték a menekülők tömegéből azokat az embereket, amelyeket a felkelésben való részvétellel, vagy zsidó származással gyanúsították, valamint az idős és beteg (azaz, munkaképtelen) embereket, majd kivégezték azokat.^[17] Az Óváros eleste után a Reinefarth-csapatok lemészárolták a felkelők kórházaiban ápoltakat, 3000 embert.^[18] A fogságba esett felkelőket a felkelés utolsó napjáig kivégezték.

A harcok idején a német tüzérség és a légierő civil és katonai épületeket egyaránt támadott – a Vörös Kereszt jelével jól láthatóan megjelölt kórházakat beleértve.^[19] Egész kerületek felégetését a harc bevett módszerének tartották. A német csapatok lengyel civileket használtak élő pajzsként (nőket és gyerekeket egyaránt).^[20] Már augusztus 6-ától kezdve, maradéktalanul kiűzték a lakosságot az elfoglalt kerületekből. A felkelés idején kb. 550 ezer varsóit és 100 ezer Varsó környéki lakost kényszerítettek lakóhelyének elhagyására.^[21] Kb. 550 ezer elűzött került a Varsó melletti menekülttáborokba, legtöbben a Durchgangslager-Pruszkówba.

Következmények

A lerombolt Varsó 1945. januárjában

Bár a felkelés hadműveleteit csak pár naposra tervezték, a felkelők 63 napig, október 2-ig kitartottak. Himmler figyelmen kívül hagyva a megadás feltételeit, parancsot adott a város teljes lerombolására és a könyvtárak, múzeumok és azok gyűjteményeinek elégetésére. Amikor végül 1945. január 17-én a szovjetek átkeltek a Visztulán és behatoltak a bal parti városrészbe, a város 85%-a romokban hevert a történelmi Óvárossal és a királyi várral együtt. A belváros (Śródmieście) majdnem 100%-át lerombolták. A német megszállás alatt (1939–45) kb. 700 ezer varsói halt meg, azaz többen, mint az amerikaiak és britek összesen a második világháborúban.^[22] Az anyagi veszteségek értéke 45 milliárd dollárt tett ki.^[23] A Honi Hadsereg életben maradt katonáit a szovjet titkosszolgálat (NKVD) begyűjtötte és megölte vagy Szibériába deportálta.

Miután a nyugati szövetségesek segítségének hiányában a felkelés elbukott, Kazimierz Sosnkowski tábornok lemondott a fővezéri posztról. Utódja Tadeusz Bór-Komorowski lett, annak ellenére, hogy október 2-ától 1945. május 5-éig a német fogságban tartózkodott (a Fővezér tisztét akkor Władysław Raczkiewicz elnök töltötte be). A Honi Hadsereg főparancsnoka Komorowski helyett Leopold Okulicki tábornok lett.

Von dem Bach-Zelewskit 1944 októberében átvezényelték Budapestre. 1945 augusztusában az amerikaiak letartoztatták és azért cserébe, hogy tanúskodott a nürnbergi perben, megtagadták kiadatását Lengyelországnak vagy a Szovjetuniónak. Később német bíróság ítélte börtönre egy a háború előtti bűncselekményért, de a varsói felkelés vérbe fojtásáért soha nem felelt.

Hasonlóan, Reinefarth-ot le is letartoztatták a háború után és nem adták ki vallomásaiért cserébe. Még Westerland polgármestere és Schleswig-Holstein tartományi gyűlésének képviselője is volt, NSZK hatósága elutasította kiadatását Lengyelországnak. Soha nem felelt semmilyen bűntényért (nemcsak a háborúsokért).

Dirlewanger 1944 végén a szlovák felkelést is elfojtotta. 1945 júniusában a franciák tartoztatták le, hamarosan titokzatos körülmények között meghalt (valószínű, hogy halálra verték a francia hadseregben szolgaló lengyel katonák).

Kamińskit a németek függelemsértésért halálra ítélték nem sokkal azután, hogy visszarendelték Varsóból.

A felkelés megítélése a háború utáni Lengyelországban

A varsói felkelés emlékműve Varsóban

A kis felkelő emlékműve a varsói Óvárosban

Már a felkelés vége előtt elkezdődött a vita a célszerűségéről. Legélesebben Władysław Anders tábornok^[1] ellenezte - szerinte senki nem reménykedhetett (különösen a Honi Hadsereg főparancsnoksága Bór-Komorowskivel az élen), hogy Sztálin segít saját politikai ellenfelein, tehát a felkelés előre kudarcra volt ítélve.^[24] A lengyel kommunisták (PKWN) támogatták Sztálin nézeteit a felkelésről. Már a háború vége után, a kommunista lengyel hatalom próbálta meghamisítani a tényeket a felkelésről, mivel természetesen nem akarták, hogy kiderüljön, mi volt a szerepük a felkelés bukásában. A sztálinizmus korában (1944-56) a felkelés résztvevőit ugyanolyan megtorlásoknak tették ki, mint az egész nem kommunista mozgalmat. A kommunista propaganda elfogadta az álláspontot a hős "egyszerű" katonákról és tétlen (vagy bűnös) parancsnokokról.^[25] Senkinek nem volt szabad azonban emlékeznie arra, hogy Sztálin megtiltotta a Vörös Hadseregnek az átkelést a Visztula bal partjára, – a felkelést segítő nyugati légierőknek pedig - a szovjet repülőterek használatát. A lengyel lakosság viszont teljesen másképpen emlékezett a felkelésre.

Andersen kívül sok kommunistaellenes emigráns politikus is ellenezte azonban a felkelés gondolatát, - voltak köztük olyanok akik a háború előtt Piłsudskival vagy a nemzeti demokráciával voltak kapcsolatban.

Csak 1989 után méltatták megfelelően a felkelést. 1989-ben felépítették a varsói felkelés emlékművét Varsóban. 2004-ben megnyitották a Varsói Felkelés Múzeumát. A varsói felkelés megjelent a kultúrában: irodalomban (Kazimierz Brandys, Miron Białoszewski, Jarosław M. Rymkiewicz stb.) és a filmekben (Andrzej Wajda, Janusz Morgenstern, Andrzej Munk stb.). Megjelent a popzenében is lengyel együttesek: (Lao Che, Armia stb.) és külföldiek (a svéd Sabaton, a német Heaven Shall Burn, a holland Hail of Bullets).

Jegyzetek

1. 1944-ben Sztálin létrehozott egy lengyel hadsereget a Szovjetunióban, amely neki volt alárendelve és amelynek a parancsnoka Zygmunt Berling tábornok lett. Előtte (1941-42) egy másik hadsereg is létezett, amelynek a parancsnoka Władysław Anders tábornok volt (ún. Anders-hadsereg) és amely - Sztálin hozzájárulásával - a nyugati szövetségesekhez csatlakozott.
2. J. Ciechanowski, Powstanie Warszawskie..., 354-355. oldalak
3. J. Ciechanowski, Powstanie..., 389-391. oldalak
4. J. Kirchmayer, Powstanie Warszawskie, 153-154. oldalak
5. J. Kirchmayer, Powstanie Warszawskie, 166. oldal
6. T. Sawicki, Rozkaz zdławić powstanie..., 15. oldal
7. N. Davies, Powstanie ‘44, 332., 388-391. oldalak
8. [1] Obcokrajowcy w powstaniu - cikk a Varsói Felkelés Múzeuma oldalán, belépés 2012-10-09
9. N. Davies, Powstanie '44, 388. oldal
10. N. Davies, Powstanie ‘44, 396. oldal
11. Jerzy Sawicki, Zburzenie Warszawy. Zeznania generałów niemieckich przed polskim prokuratorem członkiem polskiej delegacji przy Międzynarodowym Trybunale Wojennym w Norymberdze, Instytut Wydawniczy "Kolumna", Warszawa, 1949, 41. oldal
12. Piotr M. Majewski, Największa bitwa miejska II wojny światowej, Biuletyn IPN, 8-9/2004
13. Ludność cywilna w powstaniu warszawskim, I. kötet, 246. oldal
14. A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., I. kötet, 320. oldal
15. A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., I. kötet, 306. oldal
16. A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., II. kötet, 495. oldal
17. A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., II. kötet, 496. oldal
18. A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., II. kötet, 505. oldal
19. Szymon Datner, Kazimierz Leszczyński (szerk.), Zbrodnie okupanta w czasie powstania warszawskiego w 1944 roku (w dokumentach), Honvédelmi Minisztérium kiadása, Warszawa, 1962, 203. oldal
20. A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., I. kötet, 241-242. oldalak
21. [2] Archiválva 2017. november 19-i dátummal a Wayback Machine-ben Kwestia wysiedleń w świetle informacji, dokumentów i relacji, znajdujących się w posiadaniu Fundacji "Polsko-Niemieckie Pojednanie" – cikk a Lengyel-Német Megbékülése Alapítvány oldalán, belépés 2012-10-04
22. [3] Marek Getter Straty ludzkie i materialne w powstaniu warszawskim, Instytut Pamięci Narodowej, 2004, 72. oldal, belépés 2012-10-04
23. "Straty wojenne Warszawy 1939-1945. Raport" Varsó elnökének konzultációs tanácsa, Varsó, 2004, 6. oldal
24. P. Ukielski, Spór o Powstanie Warszawskie, 117. oldal
25. P. Ukielski, Spór o Powstanie Warszawskie, 120. oldal

Források

• Jan Ciechanowski, Powstanie Warszawskie. Zarys podłoża politycznego i dyplomatycznego, Państwowy Instytut Wydawniczy, Warszawa, 1987
• Norman Davies, Powstanie ‘44, Wydawnictwo Znak, Kraków, 2006
• Jerzy Kirchmayer, Powstanie Warszawskie, Warszawa: Książka i Wiedza, 1984
• Ludność cywilna w powstaniu warszawskim, Państwowe Wydawnictwo Naukowe, Warszawa, 1974
• Antoni Przygoński, Powstanie warszawskie w sierpniu 1944, Państwowe Wydawnictwo Naukowe, Warszawa, 1980
• Tadeusz Sawicki, Rozkaz zdławić powstanie. Niemcy i ich sojusznicy w walce z powstaniem warszawskim, Warszawa, Bellona, 2010
• Paweł Ukielski, Spór o Powstanie Warszawskie, Biuletyn IPN, Warszawa, 8-9/2009