II. Musztafa (Drinápoly, 1664. február 6. – Isztambul, 1703. december 29.) oszmán szultán 1695-től 1703-ig (ekkor megfosztották trónjától, még abban az évben elhunyt).
Musztafa 1664. február 6-án született IV. Mehmed és Emetullah Rábia Gülnus szultána fiaként.
Musztafa II. Ahmed (aki a nagybátyja volt) halála után, 1695-ben lépett trónra. Trónra léptekor javában folyt a harc a magyarokkal, lengyelekkel, Velencével és Oroszországgal.[1] Musztafa ekkor személyesen indult Magyarországra. Az első két évben Frigyes Ágost szász választófejedelemmel, császári fővezérrel szemben a szultán hadserege sikereket tudott elérni. 1695-ben a lugosi csatában az oszmánok szétverték Veterani tábornagy, erdélyi főparancsnok hadseregét, maga Veterani is elesett a harcban. 1696-ban a hetényi csatában a szultán sikerrel felmentette a császáriak által ostromolt Temesvárt. A következő évben, 1697. szeptember 11-én azonban Zentánál megsemmisítő vereséget szenvedett az új császári fővezértől, Savoyai Jenőtől.[1]
A Balkán-félszigeten is folytonos veszteségek érték, így végül 1699. január 26-án a szultán – Hollandia és Anglia közvetítése mellett – megkötötte I. Lipót magyar királlyal a karlócai békét.[1] Ennek értelmében nemcsak Magyarország legnagyobb részéről kellett Musztafának lemondania, hanem a Száva és Unna melletti vidéket is elvesztette.[1]
A magyarországi eseményekkel párhuzamosan folyt a Nagy Péter cár által még 1686-ban elkezdett orosz–török háború. Péter cár hadseregének, az újonnan épített hadiflottára támaszkodva 1696-ban sikerült elfoglalnia a Fekete-tengeri azovi erődítményt.[2][3]
Asszonyai:
Gyermekei:
A kedvezőtlen események hírére Konstantinápolyban elégedetlenség támadt, és amikor Musztafa a forrongó janicsárokat fegyelemre akarta kényszeríteni, azok fellázadtak és letették a trónról.[1] Helyére fivére, III. Ahmed került.
A volt szultán még ez év (1703) december 29-én meghalt. 39 éves volt és 8 évig uralkodott.