Gian Francesco Malipiero Velencében született, arisztokrata családba, Francesco Malipierooperakomponista unokájaként. Családi problémák gátolták kiegyensúlyozott zenei neveltetését. Apja ugyanis 1893-ban elvált édesanyjától, és magával vitte fiát Triesztbe, Berlinbe, végül Bécsbe. Az ifjú Malipiero kapcsolata édesapjával keserű véget ért, így a fiú 1899-ben visszatért édesanyjához Velencébe, ahol beiratkozott a Zenei Líceumba (Liceo Musicale).[1]
Eleinte Marco Enrico Bossizeneszerző, orgonista és zenepedagógus tanította ellenpontra, de Malipiero ezt abbahagyta, és saját módszert választott a tanulmányainak folytatására: olyan szerzők zeneműveit másolta, mint Claudio Monteverdi és Girolamo Frescobaldi. a Biblioteca Marcianakönyvtár gyűjteményéből. Ezzel kezdődött életre szóló elkötelezettsége annak a kornak az olasz muzsikája iránt.[1]1904-ben Bolognába ment, és felkereste Bossit, hogy a bolognai Liceo Musicale falai között folytassa a tanulmányait. A diploma megszerzése után a 46 éves korára megvakult zeneszerző, Antonio Smareglia asszisztense lett.[2]
Zenei pályája
1905-ben visszatért Velencébe, de 1906 és 1909 között gyakran utazott Berlinbe,[3] hogy Max Bruch előadásain vegyen részt.[4]1913-ban Párizsba költözött, ahol megismerkedett Ravel, Debussy, de Falla, Schönberg és Alban Berg műveivel. A legfontosabb viszont az volt, hogy részt vett SztravinszkijLe Sacre du Printemps (Tavaszi áldozat) című művének premierjén, nem sokkal azután, hogy találkozott Alfredo Casellával és Gabriele D’Annunzióval.[2][3] Úgy jellemezte az élményeit, mintha „egy hosszú, veszélyes letargiából" ébredt volna fel.[1][2] Ezután csaknem minden korábbi kompozícióját megtagadta, kivéve az Impressioni dal vero (Impressziók az igazságról, 1910-11).[1] Abban az időben négy zeneszerzői díjat is nyert a rómaiSanta Cecilia Akadémián (Accademia Nazionale di Santa Cecilia), miután öt művet adott be, öt különböző álnéven.
1917-ben a caporettói csatában elszenvedett olasz vereség után el kellett menekülnie Velencéből és Rómában telepedett le.
1923-ban Alfredo Casellával és Gabriele D’Annunzióval megalakították az Új Zenei Társaság-ot (Corporazione delle Nuove Musiche). Malipiero jó kapcsolatban állt Benito Mussolinivel, egészen addig, míg meg nem zenésítette Pirandellolibrettóját (La favola del figlio cambiato – Az elcserélt gyermek meséje), mellyel kiváltotta a fasiszták elmarasztalását. A komponista következő operáját Mussolininek ajánlotta, de ez nem javított a helyzetén.
1921 és 1924 között zeneszerzést tanított a parmai konzervatóriumban. 1932-ben a velencei zeneművészeti főiskola, a Conservatorio di Musica Benedetto Marcello di Venezia zeneszerzés professzorává nevezték ki, 1939 és 1952 között pedig ő volt a tanszak vezetője. Mások mellett az ő tanítványa volt Luigi Nono és saját unokatestvére, Riccardo Mailipiero is.
Miután 1923-ban végleg letelepedett Asolo kisvárosban,[5] kiadói tevékenységbe fogott, aminek legismertebb eredménye Claudio Monteverdi műveinek összkiadása 1926 és 1942 között, illetve Vivaldi összes instrumentális művének megjelentetése, az Istituto Italiano Antonio Vivaldi (Olasz Antonio Vivaldi Intézet) kebelében. Könyvet írt a zenekarról, a színházról, Sztravinszkijról, és közreadta emlékiratait is.
Művészete
Malipiero vegyes érzelmeket táplált az osztrák-német komponisták által uralt zenei hagyományokkal szemben, ehelyett inkább a 19. század előtti olasz zene újrafelfedezésére összpontosított.[1]
Zenekari művei között tizenhét kompozíció van, amelyeket szimfóniának nevezett, de közülük csak tizenegy visel sorszámot. Az elsőt 1933-ban írta, túl az ötvenedik életévén. Ezek előtt Malipiero sok fontos zenekari darabot szerzett, de csaknem teljesen elkerülte a szimfónia megjelölést, melynek oka az osztrák-német szimfonikus tradíciók elutasítása volt.[5] Mindössze három kivételt tett, ezek: a Sinfonia degli eroi (Hősi szimfónia, 1905), a Sinfonia del mare (A tenger szimfóniája, 1906) és a Sinfonie del silenzio e della morte (A csend és a halál szimfóniája, 1909–1910). Ezekben a korai alkotásokban azonban a szimfónia megjelölést nem beethoveni vagy brahmsi jelentésében kell értelmeznünk, sokkal inkább szimfonikus költeményként.[5]
Amikor az 1950-es évek közepén felkérték a brit enciklopédia, a The World of Music szerkesztői, Malipiero a következő darabokat sorolta fel, mint legfontosabb műveit:
Pause del Silenzio (Szünetek a csendben)
Rispetti e Strambotti,[6] (Rispettók és strambottók, vonósnégyes, 1920)
továbbá az 1933-tól 1955-ig (az enciklopédia szerkesztéséig) már létező kilenc szimfónia
Az Impressioni dal vero című zenekari darabját tekintette legkorábbi, maradandó jelentőségű művének.[5]
Felfogása a zenéről, stílusa
Malipiero igen kritikus volt a szonátaformával és általában a szokásos, tematikus kifejtésen alapuló komponálással kapcsolatban. Ezt mondta:
„Tény, hogy elutasítottam a témák kifejtésének könnyű játékát., mivel torkig voltam vele és halálra untatott. Találsz egy témát, megforgatod, szétdarabolod, aztán felfújod: nem nehéz így összerakni egy szimfónia (vagy szonáta) első tételét, hogy az élvezetes legyen a műkedvelőknek, de ugyanúgy kielégítse a hozzáértők érzéketlenségét is.[7]”
Malipiero zenei nyelvezetét extrém formai szabadság jellemzi: mindig is elutasította a zenei variáció akadémikus alapelvét, előtérbe helyezve egy anarchikusabb melodikus kifejezésmódot, és kerülve a programzene leíró jellegét. Az 1950-es évek első feléig a diatonikus szerkesztésmód híve volt, kötődött a 19. század előtti olasz hangszeres muzsikához és a gregoriánhoz. Azután lassan egyre baljósabb és feszültebb tartományokba jutott el, ami a totális kromatika közelébe sodorta. Nem hagyott fel korábbi stílusával, hanem újjáalkotta azt. Utolsó műveiben felfedezhetjük tanítványai, Luigi Nono és Bruno Maderna hatását.
Kompozíciói szabad, nem tematikus szakaszokon alapulnak – ugyanolyan mértékben, mint az a tematikus szerkesztést jellemzi – és ritkán fejeződnek be ugyanabban a hangnemben, mint amelyikben elkezdődtek.[1]
Amikor Malipiero a szimfónia műfajához nyúlt, azt nem az úgynevezett poszt-beethoveni értelemben tette, ezért a róla szóló írások szerzői inkább nevezik e műveit sinfoniának (a szimfónia olasz terminusa), ezzel is hangsúlyozva Malipiero alapvetően olasz, anti-germán megközelítését.[1] Így fogalmazott:
„Az olasz szimfónia: szabad vers több részben, amelyek szeszélyesen következnek egymás után, olyan misztikus törvényeknek engedelmeskedve, amelyeket csupán az ösztöneink ismerhetnek fel.[1]”
Ahogy Ernest Ansermet egyszer elmondta: „ezek a szimfóniák nem tematikusak, hanem motívikusak: azaz Malipiero dallam-motívumokat használ, mint bárki más [...] azok aztán más motívumokat generálnak, majd újra felbukkannak, de nem ők »hordozzák« a zenei társalgást, hanem az »hordozza« őket”.[1]
Művészi elkülönültsége ellenére olyan jelentős 20. századi zeneszerzőkkel volt kapcsolatban, mint Igor Stravinsky, Ernest Bloch, Luciano Berio és Luigi Dallapiccola (aki a legnagyobb zenei géniusznak tartotta Giuseppe Verdi halála óta). Bár nem volt iskolaalapító a zeneszerzésben, mély és összetéveszthetetlen nyomot hagyott az olasz zenei kultúrában.
Utóélete
Az utóbbi időkben Malipiero zongorára írt művei, beleértve a versenyműveit is, reneszánszukat élik a neves olasz zongoraművész, Sandro Ivo Bartoli előadásában.
Főbb művei
Zenekari művek
A velencei Szent Márk-székesegyház harangtornya: harangjainak zengése inspirálta a 3. szimfónia megírására Malipierót
Sinfonia del mare (A tenger szimfóniája, 1906)
Sinfonie del silenzio e della morte (A csend és a halál szimfóniája, 1908)
Impressioni dal vero prima parte (Impressziók az igazságról, első rész, 1910)
Impressioni dal vero seconda parte (Impressziók az igazságról, második rész, 1915)
Pause del Silenzio I. (Szünetek a csendben I.,[8] 1917)
Cimarosiana, cinque frammenti sinfonici da pezzi pianistici di Domenico Cimarosa (Cimarosiana, öt szimfonikus töredék Cimarosa zongoradarabjai alapján, 1921)
Impressioni dal vero terza parte (Impressziók az igazságról, harmadik rész, 1922)
Pause del Silenzio II. (Szünetek a csendben, 1924-25)
Concerti (Concertók, 1931)
Concerto n. 1 per pianoforte e orchestra (1. zongoraverseny, 1931)
Inni (Himnuszok, 1932)
Sette Invenzioni concepite originariamente come colonna sonora per il film Acciaio di Walter Ruttmann (Hét invenció, eredetileg Walter RuttmannAcciaio (Acél) című filmjéhez tervezett filmzene, 1933)
Concerto n.1 per violino e orchestra (1. hegedűverseny, 1932)
Sinfonia n. 1 "In quattro tempi, come le quattro stagioni" (1. szimfónia, „Négy tételben, mint a négy évszak”, 1933)
Sinfonia n. 2 "Elegiaca" (2. „Elégikus” szimfónia, 1936)
Concerto per violoncello e orchestra (Csellóverseny, 1937)
Concerto n.2 per pianoforte e orchestra (2. zongoraverseny, 1937)
Concerto a tre per violino, violoncello, pianoforte e orchestra (Hármasverseny hegedűre, csellóra, zongorára és zenekarra, 1938)
Sinfonia n. 3 "Delle campane" (3. szimfónia – A harangok szimfóniája, 1945)
Sinfonia n. 4 "In memoriam" (4. „In memoriam” szimfónia, 1946)
Sinfonia n. 5 "Concertante in eco" (5. „Visszhang” szimfónia, 1947)
Sinfonia n. 6 "Degli archi" (6., „Vonós” szimfónia, 1947)
Sinfonia n. 7 "Delle canzoni" (7. szimfónia – A dalok szimfóniája, 1948)
Concerto n. 3 per pianoforte e orchestra (3. zongoraverseny, 1948)
Concerto n. 4 per pianoforte e orchestra (4. zongoraverseny, 1950)
Sinfonia in un tempo (1950)
Sinfonia dello Zodiaco "Quattro partite: dalla primavera all'inverno" (Zodiákus szimfónia, „Négy partita tavasztól a télig”,[9] 1951)
I capricci di Callot (da E.T.A. Hoffmann) (Callot hóbortjai, E. T. A. Hoffmann nyomán,[13] 1942. Bemutató: Róma, 1942)
L'allegra brigata - dramma lirico in 3 atti e 6 novelle, libretto del compositore (A vidám kompánia, verses dráma 3 felvonásban és 6 képben, a szerző librettójára, 1943. Bemutató: Milánó, 1950)
Tre poesie di Angelo Poliziano (Angelo Poliziano három verse, 1920)
San Francesco d'Assisi, mistero per soli, coro e orchestra (Assisi Szent Ferencmisztériumjáték szólóénekesekre, kórusra és zenekarra, 1920-1921. Bemutató: New York, 1922)
Quattro sonetti del Burchiello (Négy Burchiello[20] szonett, 1921)
Due sonetti del Berni (Két Berni-szonett,[21] 1922)
Le Stagioni Italiche per soprano e pianoforte (Olasz évszakok, szopránra és zongorára, 1923. Bemutató: Velence, 1925)
La Cena, cantata per coro e orchestra (A vacsora, kantáta kórusra és zenekarra, 1927. Bemutató: Rochester, New York), 1929)
Commiato per una voce di baritono e orchestra (Búcsúvétel, baritonra és zenekarra, 1934)
La Passione, cantata per coro e orchestra (A Passió, kantáta kórusra és zenekarra, Róma, 1935)
De Profundis per una voce, viola e grancassa e pianoforte (A mélységből, énekhangra, brácsára, nagydobra és zongorára. Velence, 1937)
VergiliusGeorgica című művének első oldala az 1602-es Ricciardi-féle velencei összkiadásból
Missa Pro Mortuis per baritono, coro e orchestra (Halotti mise, baritonra, kórusra és zenekarra. Róma, 1938)
Quattro Vecchie Canzoni per voce e strumenti (Négy régi dal, énekhangra és hangszerekre, 1940. Bemutató: Washington, 1941)
Santa Eufrosina, mistero per soprano, due baritoni, coro e orchestra (Szent Eufrozina,[22] misztériumjáték szopránra, két baritonra, kórusra és zenekarra, Róma, 1942)
Le Sette Allegrezze d'Amore per voce e strumenti (A szerelem hét öröme, énekhangra és hangszerekre. Milánó, 1945)
La Terra, dalle Georgiche di Virgilio (A Föld VergiliusGeorgica című műve alapján, 1946)
Mondi celesti per soprano e dieci strumenti (Mennyei világok, szopránra és 10 hangszerre, 1948. Bemutató Capri, 1949)
La Festa della Sensa per baritono, coro e orchestra (A mennybemenetel ünnepe,[23] baritonra, kórusra és zenekarra, 1949-1950, Brüsszel, 1954)
Cinque favole (Öt mese, 1950)
Preludio e morte di Macbeth per baritono e orchestra (Előjáték és Macbeth halála, baritonra és zenekarra, 1958. Bemutató: Milánó, 1960)
Sette canzonette veneziane per voce e pianoforte (Hét velencei dalocska, énekhangra és zongorára, 1960)
Così parlò Claudio Monteverdi (Imigyen szóla Claudio Monteverdi, 1967)
Film
Georg Brintrup németfilmrendező1985-ben forgatott egy filmet, „Asolói versek” címmel.[30] Produzione: WDR, regia: Georg Brintrup[31]
Jegyzetek
↑ abcdefghiJohn C.G. Waterhouse (1993). "Gian Francesco Malipiero (1883-1973)". In Symphonies nos.3 and 4 · Sinfonia del mare (pp. 3-5) [CD booklet]. Germany: Naxos.
↑ abcdJohn C.G. Waterhouse (1993). "Gian Francesco Malipiero (1883-1973)". In Symphonies nos.1 and 2 · Sinfonie del silenzio e della morte (pp. 3-5) [CD booklet]. Germany: Naxos.
↑Nyolcsoros versformák, elsősorban a szerelmi költészetben. A strambotto végig keresztrímes, ebből fejlődött ki a rispetto, amelynek első négy sora keresztrímes, a második négy páronként rímel. Forrás: Lo strambotto e il rispetto, olasz nyelven. Hozzáférés: 2014-02-12.
↑«L'opera di Gian Francesco Malipiero» - essays from Italian and foreign scholars, introduced by Guido M. Gatti, Edizioni di Treviso, 11952, p. 340. - cited from M.Sorce Keller, A «bent for aphorisms»: Some remarks about music and about his own music by Gian Francesco Malipiero , The Music Review, 1978, vol. 39, n. 3-4 - available at [2]
↑A szimfóniáról részletesebben itt olvashatunk. Hozzáférés: 2014-02-14.
↑Malipiero – mintegy mottóként – ezt írta a partitúra elé: „A hajdanvolt thébai Antigenida avatott pásztorsíp játékos volt. Tanítványa, Ismenia kamatoztatni akarta zenei tudását, de szerencsétlenségére, az emberek nem fogadták túl szívélyesen. Amiatt aztán elégedetlen volt, és amikor Antigenida megértette az okát, ezt mondta neki: Ne törődj Ismenia az emberekkel, hiszen elég, ha a játékod nekem és a Múzsáknak tetszik…” Forrás: Armando Gentilucci: Le Sinfonie di Malipiero. Hozzáférés: 2014-02-12.
↑A rövid szimfónia fürge, szeszélyes futását megszakítja a trombiták és az ütőhangszerek felejthetetlen, rejtélyes kirobbanása, ami a kottában így van jelölve: „Ahimè”, azaz Jaj!. Forrás: Hozzáférés: 2014-02-12.
↑Ez a szimfónia tisztelgés Malipiero csodált pályatársa, Hermann Scherchen német karmester előtt, aki 1966-ban halt meg. Forrás: Hozzáférés: 2014-02-12.
↑Francesco Berni (1497-1535), olasz író, költő. Játékos, humoros, ironikus hangvétel jellemezte.
↑Róla bővebben Anatole France művéből itt olvashatunk. Hozzáférés: 2014-02-12.
↑A La Festa della Sensa igen régi velencei ünnep, a Sensa az Ascensa (Áldozócsütörtök, tulajdonképpen: felemelkedés) szóból származik. Bővebben: itt.Archiválva2014. február 24-i dátummal a Wayback Machine-ben Hozzáférés: 2014-02-12.
↑Szó szerint: „zárt kert”. A középkorbanklastromok négyszögletes udvarának falai által határolt zöld terület (kolostorkert). A szemlélődő imádság egyik helye a klastromon belül. További jelentései és forrás: Magyar Katolikus Lexikon. Hozzáférés: 2014-02-13.
↑Malipiero 1955 és 1957 között összesen nyolc Dialógust írt, a legegyszerűbb duó felállástól egész a szólista+zenekar apparátusig
↑A hozzá kapcsolódó történet elolvasható itt, olasz nyelven. Hozzáférés, 2014-02-13.
↑Az olasz „Saltare di palo in frasca” szólásból, melyet akkor mondanak, ha valaki eltér a tárgytól, csapong a beszélgetésben a témák között, elkalandozik, mellébeszél, süketel. Forrás: Olasz szinonima gyűjtemény. Hozzáférés: 2014-02-14.
↑Poemi Asolani. [2014. február 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. február 14.)
Ez a szócikk részben vagy egészben a Gian Francesco Malipiero című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Gian Francesco Malipiero című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
Sorce Keller, Marcello. “A Bent for Aphorisms: Some Remarks about Music and about His Own Music by Gian Francesco Malipiero”, The Music Review, XXXIX(1978), no. 3-4, 231-239.
Lanza, Andrea (2008). „An Outline of Italian Instrumental Music in the 20th Century”. Sonus. A Journal of Investigations into Global Musical Possibilities29/1, 1–21. o. ISSN0739-229X.
John C. G. Waterhouse: Gian Francesco Malipiero (1882-1973): The Life, Times and Music of a Wayward Genius: (Contemporary Music Studies) Routledge/Curzon, 1999. 428 oldal. ISBN 978-9057022104
_-_Archivio_storico_Ricordi_FOTO001318.jpg)
