Az előző idény végén Tom Walkinshaw meggyőzte John Barnard tervezőt, hogy dolgozzon nekik, így az ő iránymutatása mentén készült a kasztni. Külsőre jellegzetes, tiszta fekete festést kaptak az autók, amivel feltűnőek voltak. Walkinshaw megegyezett továbbá Brian Harttal is, így bevásárolta magát a Hart motorgyárba, amivel az Arrows saját magának gyártotta innentől a motorokat. Ez volt 1977 óta az első eset, hogy egy brit csapat saját magának gyártsa a motorokat (akkor a BRM tette ugyanezt)[1]. A cél a költségek csökkentése volt és a mérnöki gárda hadra fogása a fejlesztések érdekében. Csakhogy a Hart abban a korban is már egy kis költségvetésű brigádnak számított, ellentétben a vetélytársakkal, így nem tudtak megfelelően erős motort építeni. Tetézte a bajokat, hogy az autó nem készült el idejében[2] - olyan újdonságok kerültek bele, mint a Barnard által tervezett szénszálas váltómű, amelyről az idény közben derült ki, hogy rengeteg gond van vele. Barnard ráadásul a Prost csapatnak is tervezett egyidejűleg alkatrészeket, ami miatt elmérgesedett a viszonya Walkinshaw-val, és a szezon végén távozott is[3].
A szezon
Különösen az első néhány verseny során az A19-es megbízhatatlan volt - a spanyol nagydíjon egymás után mondták fel a szolgálatot a motorok. Monacóban aztán, ahol a motorerőnek nem volt akkora jelentősége, mindjárt kettős pontszerzést ünnepelhettek. Ettől kezdve azonban az Arrows túl lassú volt és túl gyakran hibásodott meg ahhoz, hogy érdemben harcoljon a bajnokságban, habár a kaotikus belga nagydíjon Diniz szerzett egy negyedik helyet. Ugyanazon a hétvégén Salo két kasztnit is összetört: egyet a szombati szabadedzésen, egyet pedig a rajt utáni tömegbalesetben.
Mivel a Hart motorjai gyengék voltak, Walkinshaw kereste a megoldást, hogyan tudná lecserélni azokat. A Toyotával próbált megegyezni, sikertelenül, és miután Barnard távozott, a csapat Zakspeed részére történő eladása is kútba esett.
.svg){kind=small}
