Édesapja mérnök volt, így gyermekkorát Párizsban töltötte. Párizsban beleszeretett a moziba. Franciaországban építészetet tanult. 1938-ban Corrente című lapot indított Alberto Lattuadával, Mario Ferrarival, és annak kritikusa lett. Alberto Lattuadával és Mario Ferrarival létrehozta a Cineceta Italiana-t, az olasz filmarchívumot, és ennek évekig elnöke volt. 1945-től a milánóiAvanti című napilap és a Tempo folyóirat filmkritikusa volt. Forgatókönyvíróként is dolgozott. 1946-tól rövidfilmeket, 1948-tól pedig játékfilmeket rendezett. 1981-ben a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál zsűritagja volt.
Munkássága
Első sikeres filme 1949-re nyúlik vissza, melyet a Capri császára-val ért el. A világszerte nagy sikert aratott Kenyér, szerelem-sorozat (1953-1954) általa rendezett két darabjában a neorealizmus felszínes követőjének mutatkozott. Az egyszerű emberek világát ábrázolta, de inkább divatból, minden szociális tendencia nélkül. Legkiemelkedőbb filmje a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon kitüntetett Mindenki haza! (1960). Ez a tragikomikus történet a Badoglio-puccot követő időszakban játszódik, és egy a katonáskodásba belecsömörlött, az eseményekkel szemben passzívvá váló, utóbb magára eszmélő s a fegyvert immár tudatosan megragadó olasz katonatiszt kalandjait mesélte el. Társadalomkritikája az évek során mindinkább elmélyült.
