Kopernikusz (eredetileg Koppernigk; Coppernich) 1473. február 19-én a lengyelországi Toruńban látta meg a napvilágot. Apja egy Krakkóból ideszármazott lengyel kereskedő volt, név szerint id. Mikołaj Kopernik, aki egy toruńi kereskedő lányát, a német Barbara Watzenrodét vette feleségül. A Kopernik család maga Sziléziából eredt.
Korán, már 10 éves korában árvaságra jutott, s ettől kezdve nagybátyja, Lukas Watzenrode nevelte, aki Fromborkban volt kanonok. 18 évesen a Krakkói Egyetemen kezdett tanulmányokat a csillagászat területén, majd 1496-tól 1500-ig Bolognában görögöt és matematikát tanult. Ezt követően a páduai és Ferrarai Egyetemen az orvostudománnyal és a jogtudománnyal kötött közelebbi ismeretséget, Ferrarában egyházjogból doktorátust is szerzett. Hazatérése után Heilsberg várában, az akkor már püspök nagybátyja, Watzenrode háziorvosa és titkára lett. 1512-ben, amikor a nagybátyja meghalt, Kopernikuszt nevezték ki Warmia egyházmegye kanonokává, s ez a poszt élete végéig tisztes jövedelmet biztosított számára.[1] Pappá ugyanakkor soha nem szentelték, ez a reneszánsz egyházi viszonyok között nem volt szükségszerű egy kanonoknál sem.[2] A Német Lovagrend elleni háborúban ő szervezte meg Olsztyn védelmét. 1520-ban hivatalos elfoglaltságaitól visszavonult, és a fromborki székesegyház tornyában berendezett csillagvizsgálójában már csak a csillagászattal és a heliocentrikus világkép elméletével foglalkozott. 1533-ban Johann Widmanstetter Rómában előadást tartott a pápának Kopernikusz elgondolásáról, ami ekkor még nem találkozott pápai rosszallással. 1542-ben, főként a wittenbergi egyetem matematikaprofesszora, Georg Joachim Rheticus rábeszélésére szánta el magát fő művének kiadására, ami 1543-ban, Nürnbergben jelent meg. Ennek egy példányát – a Krakkói Egyetemrektora elmondása szerint – halála előtt pár órával kapta kézhez.
Elmélete és művei
A De Revolutionibus Orbium Coelestium címlapja (1543)
Kopernikusz görög nyelvtudása révén ismerkedett meg az i. e. 3. században élt görög csillagász, a Szamoszi Arisztarkhosz ideájával, amely szerint a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering. 1510-ben már nagy vonalakban az ötlet nyomán dolgozta ki a heliocentrikus világmodellt, erről szóló tanulmányát Commentariolus címen kéziratos formában terjesztette. A mű kiadásán ekkor még töprengett, egyesek szerint az egyháztól való félelme miatt. Ez még a reneszánsz és nem Galilei kora, tehát nem az egyházi üldözéstől félt, hanem attól, hogy nevetségessé válik a kortársak, az egyház és a tudósok (ami akkoriban majdnem ugyanazt jelentette) előtt.
1539-ben azonban felkereste Georg Joachim Rheticus, akinek sikerült meggyőznie elmélete publikálásának fontosságáról. Sőt Rheticus, az ő engedélyével, 1540-ben egy rövid tanulmányban, Narratio Prima címen ismertette a lengyel csillagász fő művében a De Revolutionibus Orbium Coelestiumban(wd) leírt, Az égi pályák körforgásairól című könyvben[3] kifejtendő nézeteit.
A De Revolutionibus című műve rövid idő alatt elterjedt Európában, 1566-ban Bázelben újra kiadták, de ennek ellenére a heliocentrikus világkép csak lassan hódított teret (részben azért, mert Kopernikusz műve nehezen olvasható volt).
Rheticus 1542-ben Lipcsében kapott professzori állást, így a mű kiadásával kapcsolatos teendőkkel Andreas Osianderlutheránus papot bízta meg Nürnbergben. Osiander volt az, aki egy aláírás nélküli előszóban a heliocentrikus világképet nem a valóság leírásának, hanem csupán hipotézisnek állította be:
Kétségem sem fér hozzá, hogy bizonyos tanult férfiak most, hogy széles körben ismertté vált a könyvben ismertetett újszerű hipotézis — jelesül, hogy a Föld mozog és valójában a Nap áll mozdulatlanul a világegyetem középpontjában — mélységesen megdöbbentek. De ezen feltevés nem feltétlenül igaz, sőt még csak nem is valószínű, csupán arról van szó, hogy a korábbi megfigyeléseknek megfelelő számításokat ismertet.[4]
A De Revolutionibus hat könyvből áll. Az 1. könyv a Nap-központú modell általános ismertetése. A 2. könyv egy csillagkatalógust is tartalmazó csillagászati fogalomgyűjtemény és a csillagos ég bemutatása. A 3. könyvben a Nap látszólagos mozgása és a precesszió kerül megtárgyalásra. A 4. könyv a Hold mozgásával és fogyatkozásaival foglalkozik. Az 5-6. könyv az egyes bolygók hosszúság illetve szélesség menti mozgását írja le.
Kopernikusz tényleges újdonsága ez, hiszen önmagában azt a gondolatot, hogy a Föld kering a Nap körül, az ókori görögökön után a reneszánszban is megfogalmazta Nicolaus Cusanus. Cusanus azonban nem tett a gondolat mellé részletes csillagászati számításokat, így gondolata tudománytörténeti kuriózum maradt. Kopernikusz ellenben bebizonyította, hogy a heliocentrikus világkép – szemben Ptolemaioszgeocentrikus modelljével – egyszerű és logikus magyarázatot ad olyan égi jelenségekre, mint a bolygók fényességének változása vagy a Hold fázisainak különbözősége. Felfedezésének zsenialitása abban is megmutatkozott, hogy az összes matematikai nehézséget az euklideszi geometria segítségével oldotta meg, s az égitestek lehető legkevesebb mozgásával megmagyarázta a lehető legtöbb jelenséget. Felfogásának egyetlen hibája, hogy ragaszkodott a bolygók körpályájához. Ezért is késlekedett művének kiadásával, mert az így számított bolygópozíciók a körpályák feltételezése miatt pontatlanabbak voltak a korábbiaknál. Tény, hogy míg Ptolemaiosz a teljes égi mozgást 40 kör felhasználásával vélte leírni, addig Kopernikusznak a pontatlanabb leíráshoz 48 epiciklusra volt szüksége. A problémát később Keplernek sikerült megoldania ellipszis pályák használatával.
Mindenesetre Kopernikusz számításai eléggé elgondolkodtatták a tudományos világot ahhoz, hogy őt tekintsük a tudománytörténeti fordulat végrehajtójának. A Földnek a többi bolygó közé sorolásával Kopernikusz megszüntette az éles különbségtételt a földi és az égi események között.
Egy oldal a De Revolutionibus c. fő művének kéziratából
„Eretneksége”
Kopernikusz számított az egyházi kritikákra, amelyeket ezzel a megjegyzéssel igyekezett megelőzni: „a csillagászatot a csillagászok számára írják.” A körpályákhoz való ragaszkodása miatt a számításai részben hibásak voltak, és ezzel a kortárs csillagászok jobban tisztában voltak, mint a szélesebb közvélemény, az egyház vezetőit is ideértve. Attól, hogy szakmai körökben nevetségessé válik, komolyan tartott, és emiatt évekig nem adta ki a művét.[5] A Vatikán egyik bíborosa, Nikolaus von Schönberg 1536-ban bíztatta felfedezései közzétételére jelezve, hogy az új világkép híre a pápai udvarban is érdeklődést és elismerést váltott ki.[2] Vannak olyan vélemények, hogy ennek ellenére tartott az egyházi kritikáktól is, vagy akár az eretnekség vádjától.[6][7][8]
Kezdetben Kopernikusz felfedezése nem vonta magára különösképpen a katolikus egyház inkvizíciójának a figyelmét, mert a mű előszava – amelyet nem a szerző, hanem a könyv kiadója, egy Osiander nevű protestáns teológus írt – felfedezését csak hipotézisként tüntette fel.[9]
Az elsők, akik harcba szálltak Kopernikusz felfedezése ellen, Luther és Kálvin voltak.[9]
Nézetei ellenállásra találtak a protestáns mozgalom körében,[10] mivelhogy Kopernikusz elmélete ellentmondásban van az Ószövetség bizonyos verseinek betű szerinti értelmezésével.
A művét a katolikus egyház csak halála után, 1616-ban, az első Galilei-per idején tette a tiltott könyvek listájára. 1620-ban „ismét engedélyezték terjesztését oly módon, hogy szövegében a heliocentrikus elméletet biztos ténynek minősítő 9 mondatot hipotézis értelműre változtatták; az eredeti szöveg csak 1758-ban került ki a tilalmazott könyvek közül”.[2] A katolikus és az evangélikus egyház azt tartotta, hogy a heliocentrikus világképben csak egy elvont matematikai modellről van szó. Galileo Galilei volt az, akit a modell valóságként való hirdetéséért, és ennek kapcsán a pápa ostobának minősítéséért az inkvizíció elítélt.
.svg){kind=small}
