A sorozatos árvizek miatt története folyamán fokozatosan magasabbra húzódott. Eredetileg a falu mai peremén, a református templom körül települt.
1329-ben Károly Róbert – az öt máramarosi koronaváros egyikeként – magyar és szász lakóinak hospesi kiváltságokat adományozott, mint a szabad költözés, a tisztviselő- és plébánosválasztás és a bíráskodás jogát, és kivonta őket a vármegye fönnhatósága alól. A 14. század végén a Drágffy család birtoka, majd 1406-tól ismét szabad koronaváros. 1456-ban sórakodóhely épült a városban: itt rakták tutajokra a máramarosi sóbányákban kitermelt sót. 1556 körül lakossága református hitre tért.
Lakói az újkorban a mezőgazdaság mellett különböző mesterségeket is űztek, sokan pedig a rónaszéki sóbányákban dolgoztak. Sok kisnemesi család lakta. A ruszinok valószínűleg a 17. században települtek be, 1771-ben már létezett görögkatolikus plébániája. Többségük, az 1770 körül a faluba költöző németekhez hasonlóan, mára elmagyarosodott. (Az egyházközséget már 1843-ban ruszin–magyar kétnyelvűként tüntették föl.[1]) Zsidó hitközségét az 1870-es években szervezték.[2] Vallásilag a máramarosszigeti haszidTeitelbaum rabbikhoz kötődtek.[3]Római katolikus egyháza 1928 óta plébánia.[4]
A 19. század közepén ugyan elveszítette városi rangját, de polgárosodását jótékonyan befolyásolta Máramarossziget közelsége. Nem maradt nyoma népviseletnek, helyi népszokásoknak, sajátos nyelvjárásnak. Gazdaságában jelentőséget nyert a zöldség, különösen a káposzta termesztése. Itt tenyésztették ki a máramarosi borzderes szarvasmarhafajtát.
↑Randolph L. Braham – Tibori Szabó Zoltán (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. 1. Budapest, 2007
↑Mislovics Erzsébet: A hászidizmus megjelenése és terjedése. In Bányai Viktória – Fedinec Csilla – Komoróczy Szonja Ráhel szerk.: Zsidók Kárpátalján. Bp., 2013, 65. o.
.svg){kind=small}
