Gambák különböző méretű változatai (1–3) és a basszusgamba, avagy violone
A viola da gamba (olasz elnevezés, magyar fordítása kb. ’térdhegedű’) vagy röviden gamba, esetleg viol (angolul) egy vonós hangszer, amely hat, egymástól kvartra (középen egyikük tercre hangolt) hangolt húrral van ellátva. A hangszer egyenesen a vihuelától és a rebektől származik, kb. 1400 körül fejlődött ki, a reneszánsz, illetve barokk zene egyik fő hangszere volt.
A gamba megnevezést használhatjuk a konkrét hangszer, de a teljes gamba család megnevezésére is.
A gambák története
A gambák gyökerét a vihuelánál kereshetjük. A hangszer valószínűleg úgy alakult ki, hogy egyesek a hangszerüket vonóhúzással szólaltatták meg, pengetés helyett. Ez a folyamat egy teljesen új hangszer kifejlődéséhez vezetett, ami igen szoros rokonságban állt a vihuelával: a lapos hátlap, az érintők és az íves húrláb, a különbség csak annyi, hogy ez már vonós hangszer, nem pengetős (a hangszer spanyol neve ezért vihuela de arco). Később a ferde, a mai csellóéhoz hasonló tartásra változott, innen a térdhegedű megnevezés.
Nevének fordításával ellentétben csak távoli rokona a hegedűcsaládnak, bár néhány írás szerint a gambák a mai modern hegedűcsalád tagjainak az előfutárai; ez nem így van, mert a hegedű és társai sok mindenben különböznek a gambáktól (lásd viola da braccio).
Az egyik legkorábbi ábrázolása egy Lorenzo Costa által készített oltáron van, amely a bolognaiSan Giovanni in Monte templomában van. Ezt a képet, amelyen két gyerek gambázik, 1497-re datálják.
A 17. század végére a gambák kezdtek teljesen kiveszni (még körülbelül egy évszázadig mint műkedvelő hangszer maradtak meg), egyedül basszus változata, a violone maradt fenn tovább.
Láb: a gamba húrlába kevésbé ívelt, ezért könnyebb rajta akkordokat játszani.
Hanglyuk: eltérő formájú, F-lyuk helyett a gambán C-lyuk található
Tető- és hátlapok: a hegedűcsaládnál íveltek, a gambáknál a hátlap sík.
A legelterjedtebb gamba hangolása
Méretek és hangolás
A 16–18. században épített viola da gambák összesen hét nagy csoportra oszthatók méret és hangolás szerint:
A sopranino viola da gamba hangolása: g, c1, e1, a1, d2, g2
A szoprán viola da gamba hangolása: d, g, c1, e1, a1, d2
Az alt viola da gamba hangolása: A, d, g, h, e1, a1
A tenor viola da gamba hangolása: D, G, c, e, a, d1
A basszus viola da gamba hangolása: A1, D, G, H, e, a; de előfordultak ennél egy nagyszekunddal, illetve kis terccel mélyebb változatok is. Az előbbiek alaphangja G1, az utóbbié Fisz1 volt. A G hangolású basszus viola da gambák között előfordult, hogy a terc távolság nem a 3. és 4., hanem a 2. és 3. legmélyebb húr közé került.
A kontrabasszus viola da gamba hangolása: D1, G1, C, E, A, d; előfordultak öt-, illetve hathúros változatok is E1 alaphanggal, terctávolság nélkül, csak kvartokra hangolt húrokkal.
A szubkontrabasszus viola da gamba csak öt húrral volt felszerelve, ezek hangolása: D1, E1, A1, D, G
sopranino ~
szoprán ~
alt ~
tenor ~
basszus ~
kontrabasszus ~
szubkontrabasszus ~
16. századi elnevezés
-
diszkant ~
alt ~ és tenor ~ (méretbeli különbség, azonos hangolás)
tenorbasszus ~
-
-
-
Praetorius szerint
-
-
cant ~ vagy violetta picc(i)ola
tenoralt ~
kisbasszus ~
violone, nagybasszus ~, kontrabasszus ~
nagyon nagy basszus ~
17–18. századi elnevezés
pardessus de ~
dessus de ~
-
basse de ~
-
-
-
A hangolást különböző zenetörténészek máshogy ítélik meg. A legelfogadottabbak Michael PraetoriusSyntagma Musiciumjában, illetve Jambe de Fer: Zene összegzése című művében található.
