A Tavasz és ősz korszaknak az ókori Kína történelmében a Csou (Zhou)-dinasztia második, a Keleti, vagy Kései Csou (Zhou)-kor első periódusát nevezik. Az i. e. 771-től i. e. 476-ig tartó időszak arról az. i. e. 5. században összeállított történeti krónikáról kapta utólag a lírai hangzású elnevezését, amelyet a hagyomány szerint maga a nagy bölcs Konfuciusz állított össze, s amelynek címe Tavasz és ősz. Ekkorra a Csou (Zhou)-ház már csak névleges hatalommal rendelkezett, a tényleges hatalmat az erősebb államok fejedelmei tartották kezükben. A legerősebb uralkodókat a többi fejedelem hegemónná választotta, s elfogadta azok fennhatóságát. A korszakot ennek ellenére mégis folyamatos háborúk, fegyveres konfliktusok jellemezték, amelyek a Tavasz és ősz korszakot váltó Hadakozó fejedelemségek korában (453-221) kulminálódnak. A mezőgazdasági termelésben ebben az időszakban jelentek meg a vaseszközök, és általánosan elterjedt igavonó állatok használata. Fejlődött a vízgazdálkodás is, aminek következtében hatékonyabbá vált a mezőgazdasági termelés. A Tavasz és ősz korszakban élt Konfuciusz, akinek munkássága a kínai bölcselet kútfőjének számít.
A Keleti- vagy Kései Zhou (Csou)-kor, vagyis az i. e. 770-től i. e. 221-ig terjedő időszak két részre osztott korszaka, a Tavasz és ősz korszaka (Csun-csiu si-taj (Chunqiu shidai) 春秋時代), valamint a Hadakozó fejedelemségek kora (Csan-kuo si-taj (Zhanguo shidai) 戰國時代) is utólag egy-egy történeti műről kapta a nevét.[1], mivel mindkét mű az adott korszak történetét dolgozza fel.[2] A Tavasz és ősz korszak, és a névadó mű címében szereplő két írásjegy, a 春 csun (chun) és a 秋 csiu (qiu) jelentése: „tavasz és ősz” vagy „tavaszok és őszök”, ami így együtt, metonímiát alkotva az évszakok egymást követő váltakozására utal, és így az „év” vagy „esztendők” jelentéssel rendelkezik. A kínai történelemmel, kultúrával kapcsolatos magyar nyelvű művekben leggyakrabban Tavasz és ősz korszak[3], vagy Tavaszok és őszök korszak[4] alakban fordítják ennek a történelmi időszaknak a nevét.
A Csou (Zhou)-ház hatalma a dinasztiaalapítást követő néhány évszázadban fokozatosan meggyengült, olyannyira, hogy amikor i. e. 771-ben a barbár csüan-zsung (quanrong) 犬戎 törzs megtámadta a fővárost, a fejedelmek nem siettek a megszorult király segítségére, így a város elesett. Ezután a Csou (Zhou)-ház székhelyét áttette a biztonságosabb keleti területekre, a mai Lojang (Luoyang) környékére. Az i. e. 770-től i. e. 256-ig tartó Késői Csou (Zhou)-kort ezért Keleti Csou (Zhou)-kornak is nevezik.[5]
A Keleti Csou (Zhou)-korra a királyi ház egyre gyorsabb hanyatlása, a helyi fejedelmek megerősödése volt jellemző. A főváros átköltözése után a mindenkori Csou (Zhou) király valójában csak szakrális jellegű hatalommal rendelkezett. A Csou (Zhou) uralkodók királyi címüket megtarthatták – még évszázadokig egyetlen fejedelem sem merészelte felvenni a vang (wang) 王 címet, akármekkora hatalommal rendelkezett is –, bizonyos szertartásokat csak ők végezhettek el, s egyes diplomáciai aktusokhoz is az ő hozzájárulásuk kellett. Az általuk ténylegesen uralt terület azonban fokozatosan egy-két városnyira zsugorodott.[6]
A Tavasz és ősz korszakban Kína területén száznál is több, a Csou (Zhou) királyok adománybirtokaiból létrejött, kisebb-nagyobb, egymástól többé-kevésbé független állam létezett egymás mellett. Ezek az országocskák háborúztak, szövetséget kötöttek, kereskedtek, versengtek egymással. Hasonló kultúrájuk mellett az kötötte őket össze, hogy a Csou (Zhou) királyok szakrális felsőbbségét általában elismerték – de azt nem engedték nekik, hogy ügyeikbe érdemben beleszóljanak.[7]
Némi stabilitást, a háborúskodásban valamennyi korlátozást az úgynevezett „hegemónok” (pa (ba) 霸) rendszere biztosított. Ez azt jelentette, hogy a korszak egyes kiemelkedő, saját országukat jelentősen megerősítő fejedelmeit a többiek elismerték „hegemónnak”, aki a Csou (Zhou) királyok nevében bizonyos intézkedéseket hozhatott a többi ország ügyeiben is. Ez a rendszer azonban csak az i. e. 8. századtól az i. e. 6. századig működött, ekkor is csupán korlátozott eredménnyel.[8]
A Tavasz és ősz korszak a folyamatos háborúk, de ezzel együtt a különböző államok közötti egyre élénkebb érintkezés, valamint a hatalmas gazdasági és kulturális fejlődés időszaka is volt. A régi, Korai Csou (Zhou)-kori társadalmi rendszer és intézmények kezdtek felbomlani, átalakulni. Tehetséges, de kevésbé előkelő származású emberek hatalomra kerülhettek, régi arisztokrata családok szülöttei elszegényedtek és kiestek az új uralkodók kegyeiből. Ugyanakkor a gazdaság fejlődésének következtében a népesség növekedett, a kínai világ határai kitágultak, az egymástól korábban viszonylag elzárt államok közötti kapcsolatok szorosabbá váltak.[9]
A Tavasz és ősz korszakban került sor a törvények első írásba foglalására. A társadalom felbolydulásával, a korábbi normák megrendülésével ugyanis szükségesnek tűnhetett a szabályok rögzítése, a viszonyok konzerválása. Emellett az egyre nagyobb területű és sűrűbb népességű államokban elkerülhetetlenné vált, hogy a korábbi, személyes kapcsolatokon alapuló normarendszert felváltsa a személytelen és elfogulatlan törvények rendje. Az új viszonyok közepette megindult az útkeresés, megjelentek az első „filozófiai” iskolák, amelyek elsősorban evilági, politikai kérdésekre keresték a választ. A fő kérdés az volt: hogyan lehet a nyilvánvalóan a feje tetejére állt világban rendet teremteni, miként lehet a köznépnek és a vezető rétegeknek nyugalmat és ezzel jólétet biztosítani. A legfontosabb ilyen iskolának a konfucianizmus, a motizmus, a taoizmus és a legizmus számított.[10]
A korszak történelmét tárgyaló krónikák összesen 148 államról, fejedelemségről tesznek említést. Az alábbi lista tájékozódásra szolgál, de nem teljes
Középkor I. (220–589)
Középkor II. (589–1368)
Újkor (1368–1912)