A Stabat Matersiralomének, amely Szűz Máriának a keresztfa mellett átélt fájdalmáról szól; egyike a legismertebb középkori énekeknek. A szerzősége vitatott, leginkább Jacopone da Todit tartják költőjének, de kötik Szent Bonaventura, illetve III. Ince pápa nevéhez is. A himnusz címe az első sorából adódik: Stabat mater dolorosa (szó szerinti fordításban: „Állt a fájdalommal terhes anya”).
Magyar átköltése szerepel a Kisdi Benedek egri püspök nevéhez fűződő Cantus catholici, régi és új, deák és magyar ájítatos énekek és litániák című katolikus énekeskönyvben (1651). Magyar fordítói Imets Fülöp Jákó (1860), Sántha Mihály (1880) és Babits Mihály.
Szövege
A latin szöveg
Bár már korábban is használták, csak 1908 óta ez a hivatalos, vatikáni változat. Feltételezhető azonban, hogy nem pontosan ez az eredeti latin szöveg. Középkori kódexekben és más régi forrásokban az alábbitól kis mértékben eltérő szöveg olvasható.[1][2]
Stabat Mater dolorósa Iuxta crucem lacrimósa Dum pendébat Fílius
Cuius ánimam geméntem Contristátam et doléntem Pertransívit gládius
o quam tristis et afflícta Fuit illa benedícta Mater unigéniti!
Quæ moerébat et dolébat, Pia Mater, dum vidébat Nati pœnas íncliti
Quis est homo qui non fleret, Matrem Christi si vidéret In tanto supplício?
Quis non posset contristári, Christi Matrem contemplári Doléntem cum Fílio?
Pro peccátis suæ géntis Vidit Iesum in torméntis, Et flagéllis súbditum.
Vidit suum dulcem natum Moriéndo desolátum Dum emísit spíritum
Eia Mater, fons amóris Me sentíre vim dolóris Fac, ut tecum lúgeam
Fac, ut árdeat cor méum In amándo Christum Deum Ut sibi compláceam
Sancta Mater, istud agas, Crúcifixi fige plagas Cordi meo válide.
Tui nati vulneráti, Tam dignáti pro me pati, Pœnas mecum dívide.
Fac me tecum, pie, flere, Crucifíxo condolére, Donec ego víxero.
Iuxta crucem tecum stare, Et me tibi sociáre In planctu desídero
Virgo vírginum præclára, Mihi iam non sis amára Fac me tecum plángere
Fac, ut portem Christi mortem Passiónis fac consórtem, Et plagas recólere.
Fac me plagis vulnerári, Fac me cruce inebriári, Et cruóre Fílii
Flammis ne urar succénsus Per Te, Virgo, sím defénsus In dee iudícii
Christe, cum sit hinc exíre, Dá per Matrem me veníre Ad palmam victóriæ
Quando corpus moriétur, Fac, ut ánimæ donétur Paradísi glória. Amen.
Állt az anya keservében sírva a kereszt tövében, melyen függött szent Fia, kinek megtört s jajjal-tellett lelkét kemény kardnak kellett kínzón általjárnia.
Óh mily búsan, sujtva állt ott amaz asszonyok-közt-áldott, ki Téged szűlt, Egyszülött! Mily nagy gyásza volt sírása mikor látta szent Fiát a szívtépő kínok között!
Van-e oly szem, mely nem sírna Krisztus anyjával s e kínra hidegen pillantana? aki könnyek nélkül nézze, hogy merűl a szenvedésbe fia mellett az anya?
Látta Jézust, hogy fajtája vétkéért mit vett magára és korbáccsal vereték. S látta édes fiát végül haldokolni vigasz nélkül, míg kiadta életét.
Kútja égi szeretetnek, engedd éreznem sebednek mérgét: hadd sírjak veled! Engedd, hogy a szívem égjen Krisztus isten szerelmében, s ő szeressen engemet!
Óh szentséges anya, tedd meg, a Keresztrefeszítettnek nyomd szívembe sebeit! Oszd meg, kérem, kínját vélem, kinek érdem nélkül értem tetszett annyit tűrni itt!
Jámborul hadd sírjak véled és szenvedjek mígcsak élek Avval, ki keresztre szállt! Álljak a kereszt tövében! Szívem szíved keservében társad lenni úgy sovárg!
Szűzek szűze! Légy szívedben hozzám jó és nem kegyetlen! Oszd meg vélem könnyedet! Add hogy sírván Krisztus sírján sebeit szívembe írnám s bánatodban részt vegyek!
Fiad sebe sebesítsen! Szent keresztje részegítsen és vérének itala. hogy pokol tüzén ne égjek! S az ítélet napján, kérlek, te légy védőm, Szűzanya!
Ha majd el kell mennem innen, engedj győzelemre mennem anyád által, Krisztusom! És ha testem meghal, adjad hogy lelkem dicsőn fogadja a pálmás paradicsom!
↑Ékezetes betűk a nyomatéki hangsúlyt jelölik, ezeket a szótagokat kicsit jobban ki kell tartani (például [gemeentem], de semmiképp sem [é]-vel!), így adódik a ritmusa a szövegnek. A hangsúlytalan utolsó szótagok mindig röviden ejtendők. A két magánhangzó közötti s [z]-nek, æ és œ mindenhol egységesen rövid [e]-nek ejtendő, a ’h’ mindenhol néma; succénsus ejtése: [szukceenzusz].
