PROFILBARU.COM

	Rodosz johannita elfoglalása
Konfliktus	Rodosz johannita elfoglalása
Helyszín	Rodosz
Eredmény	Johannita győzelem
	Szemben álló felek
Bizánci Birodalom	Johanniták
	Parancsnokok
II. Andronikosz bizánci császár	Guillaume de Villaret
	Térkép
	Rodosz Pozíció Görögország térképén
	é. sz. 36° 10′ 00″, k. h. 28° 00′ 00″36.166667°N 28.000000°EKoordináták: é. sz. 36° 10′ 00″, k. h. 28° 00′ 00″36.166667°N 28.000000°E

Rodosz johannita elfoglalása 1306. június 23. és 1310. augusztus 15. között zajlott. A Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend megszerezte a szigetet, amely 1522-ig, a sikeres török ostromig a központja volt.

Előzmények

A lovagrend megmaradt tagjai, köztük Jean de Villiers, a sebesült nagymester, 1291-ben, a város elfoglalása után hagyta el a rend szentföldi központját, Akkót. A ciprusi Lemeszószba költöztek át, ahol kórházat nyitottak. 1292-ban és 1293-ban Villiers, 1294-ben utódja, Odon de Pins összehívta a rend nagykáptalanját, hogy a jövőről egyeztessenek. Az utóbbit annyira sikertelennek tartották a résztvevők, hogy a pápához fordultak segítségéért. A pápa magához rendelte Odo de Pinst, azonban a nagymester 1296-ban meghalt, így nem volt szükség az eltávolítására. A johanniták Guillaume de Villaretet választották meg nagymesternek. Vilaret a megválasztásakor a Francia Királyságban tartózkodott, és csak a nagykáptalan unszolására indult el Ciprusra, ahova 1300-ban érkezett meg.^[1]

Ebben az évben a johanniták és a templomosok részt vettek II. Henrik ciprusi király sikertelen vállalkozásában, amelyet az egyiptomi és szíriai partok ellen vezetett. Villaret a Tartúsz előtt fekvő Ruad szigetére hajózott, amely 1302-ig az utolsó keresztény erősség volt a levante-i partok előtt. Két alkalommal komolyabb csapatokkal a Kilikiai Örmény Királyságba ment, ahol a johannitáknak érdekeltségeik voltak. 1300 és 1304 között felülvizsgálta a rend szabályzatát, köztük azt, amely az admirális hatásköreit tartalmazta, hozzáigazítva a johanniták egyre növekvő haditengerészeti ambícióihoz.^[2]

A rend önállóan működött, vezetője a nagymester volt, aki csak a pápának tartozott elszámolással. A nagymestert a rend 13 elektora választotta meg élethossziglan. Teoretikusan a tanáccsal együtt kormányzott, valójában csak a Nagykáptalan ellenőrizhette hatalmát, amelyet néhány évente hívtak össze. A többi fontos pozíciót a nyelvek (a lovagokat anyanyelvük, származási területük alapján összegyűjtő csoportok) egymás között osztották el úgy, hogy mindegyiknek jusson komolyabb tisztség.^[3]

Rodosz

A rend pénzügyi helyzete megrendült, mivel Európa kiábrándult a keresztes háborúkból és különösen a lovagrendekből. Sokan irigyek voltak a johanniták vagyonára, vagy úgy érezték, a rend elárulta a keresztény ügyet, mert nem a megfelelő célra fordította az adományokat. Ezért többekben felmerült a rend átszervezésének, esetleg vagyona elkobzásának igénye. Közöttük volt II. Jakab aragóniai király, aki saját „keresztes háborújára”, Granada és Szardínia visszafoglalására szerette volna költeni a johanniták bevételeit. II. Henrik ciprusi királlyal adóvitáik voltak a lovagoknak, és az uralkodó megtiltotta, hogy újabb birtokokat szerezzenek a szigeten. A rend olyan kevés pénzhez jutott, hogy csak II. Jakab és II. Károly nápolyi király segítségével tudott élelmiszert, lovakat, takarmányt vásárolni. A johannitákat cselekvésre sarkallta a Templomosok ellen indított leszámolás, és úgy döntöttek, önálló birodalomra van szükségük. Erre a célra a termékeny Rodoszt nézték ki, amely Anatóliához való közelsége miatt kiváló kiindulási pont volt a muzulmánok elleni harchoz.^[2]

A sziget névleg a Bizánci Birodalomhoz tartozott, de 1234-ben a Velencei Köztársaság szerezte meg az ellenőrzést felette, majd 1248-ban a Genovai Köztársaság lett Rodosz ura. A sziget megszerzése a latin kereszténység számára már 1299-ben felmerült, amikor VIII. Bonifác pápa erre tett javaslatot III. Frigyes szicíliai királynak. 1305-ben az uralkodó féltestvére, egy johannita lovag, tengeri akciót indított a bizánciak szigetei ellen, de az kudarcba fulladt. Ebben az évben Ramon Llull, a kor kalandos életű filozófusa felhívta a figyelmet arra, hogy Rodosz kiváló kiindulópontja lenne a keresztények és a muzulmánok kereskedelmét megzavaró haditengerészeti akcióknak, és javaslatot tett a sziget megszerzésére Charles de Valois-nak.^[2]

1303-ban nagy földrengés rázta meg a szigetet, amelyben sok görög lakos meghalt. A velenceiek és a genovaiak ismét terjeszkedni kezdtek a környéken, elfoglalva több közeli szigetet, amelyet a bizánciak nem tudtak megvédeni. Rodoszt korábban a császár általában genovai származású admirálisainak adta hűbérbe. 1306. május 27-én Foulques de Villaret nagymester és a rend vezetése titkos találkozót tartott Lemeszósz közelében a genovai Vignolo de' Vignolival, aki ezt a jogot magáénak mondta. Ő uralta Koszt és Léroszt is. Megállapodtak abban, hogy Vignoli átadja a rendnek a két szigetet, de megtartja Rodoszon Lardoszt, és kap egy másik, általa megnevezett települést is. Megegyeztek a koszi és léroszi bevételek közös beszedésében és kétharmad-egyharmados megosztásában is.^[4]

A hódítás

1306. június 23-án Villaret két gályával, négy másik hajóval, mintegy 35 lovaggal, hat levantei lovassal és ötszáz gyalogossal kifutott Lemeszószból. Csatlakozott hozzájuk néhány más hajó is, amelyet a genovaiak szereltek fel. Először Castellorizzón, a Rodoszhoz közeli kicsi szigeten kötöttek ki. Vignolo Rodoszra hajózott, hogy feltérképezze a helyzetet. A rodosziak tudtak a várható támadásról egy görögtől, aki a rend alkalmazásában állt, így Vignolo alig tudott elmenekülni a szigetről. Koszon két lovag ötven emberrel váratlanul megtámadta a várat. Sikerült elfoglalniuk, de a bizánci erősítés kiverte őket onnan.^[5]

1306. szeptember 20-án a johanniták elfoglalták Feraklosz romos várát Rodosz keleti partján. Öt nappal később sikertelen kísérletet tettek Rodosz város bevételére. Novemberben egy görög árulása révén a kezükbe került Fileremosz. A vár háromszáz török zsoldosát lemészárolták. Ebben a hónapban Villaret Lemeszószba utazott, ahol összegyűlt a nagykáptalan, majd Nyugat-Európába hajózott. 1307 elején megérkezett II. Andronikosz bizánci császár nyolc gályája. A lovagok kénytelenek voltak felhagyni Rodosz ostromával. Az összecsapásokban tíz latin keresztény és nyolcvan görög keresztény halt meg.^[5]

1307 augusztusában Villaret több alkalommal is felkereste a pápai udvart Poitiers-ben. V. Kelemen pápa ebben az évben kiközösítette Andronikoszt. Villaretnek sikerült megszereznie a pápa és a francia udvar támogatását. 1307. szeptember 5-én V. Kelemen pápa a lovagrend birtokának minősítette Rodoszt.^[6] Októberben nagyjából húsz bizánci hajó futott be Rodosz kikötőjébe.^[7] A lovagok nehéz helyzetbe kerültek, a bizánci támadáson kívül velencei beavatkozás is fenyegette őket, ezért megpróbálták diplomáciai úton rendezni az ellenségeskedést, de a császár 1308 áprilisában visszautasította javaslataikat.^[7]

A rend folytatta Rodosz ostromát. 1308 közepén a ciprusi Famagusztánál partra futott egy hajó, amely ellátmányt szállított Rodoszra. A hajó kapitánya a lovagok kezébe került.^[7] 1309 novemberében Villaret Genovából Nápolyba utazott. Onnan komoly flottával indult vissza az Égei-tengerre. A hajók január végén értek Brindisibe, ahonnan Villaret mintegy 26 gályával, köztük több genovaival, 200-300 lovaggal és négyezer gyalogossal akart Rodoszra hajózni. Eközben a velenceiek ötven zsoldossal erősítették meg Koszt.^[6]

Bővebben: Rodoszi johannita uralom

A rossz idő hátráltatta Villaret flottájának kifutását, de áprilisban a had elindult Rodosz felé. Csatlakozott hozzájuk a pápai legátus, Peter de Pleine Chassagne, Rodez püspöke.^[6] 1310. augusztus 15-én elesett Rodosz. Egyes források szerint nem rohammal vették be, hanem az a rodoszi hajóskapitány, akit Cipruson fogtak el, beszélte rá a védőket a megadásra, hogy mentse az életét.^[7] 1311 áprilisában már Rodoszon ült össze a nagykonvent.^[8] A rend ezután 1522-ig, I. Szulejmán oszmán szultán támadásáig birtokolta a szigetet. Közben visszaverte a Mamlúk Birodalom által 1444-ben, majd a II. Mehmed oszmán szultán által 1480-ban indított ostromot.

Jegyzetek

↑ Hazard 280. oldal
↑ ^a ^b ^c Hazard 281. oldal
↑ Carr 106. oldal
↑ Hazard 282. oldal
↑ ^a ^b Hazard 283-284. oldal
↑ ^a ^b ^c Hazard 285. oldal
↑ ^a ^b ^c ^d Hazard 284. oldal
↑ Hazard 286. oldal

Források

↑ Carr: John Carr. The Knights Hospitallerː A Military History of the Knights of St John. Pen & Sword Military (2016). ISBN 978 1 47385 888 6
↑ Hazard: H. W. hazard. The Hospitallers at Rhodes 1326-1421 [archivált változat]. Digicoll Library. Hozzáférés ideje: 2020. július 23. [archiválás ideje: 2020. szeptember 23.]