Fülöp-szigeteki spanyol nyelvjárás

Nem tévesztendő össze a következővel: Chabacano nyelv.

A Fülöp-szigeteki spanyol nyelvjárás (español filipino) a kasztíliai spanyol nyelvnek a Fülöp-szigeteken beszélt változata, amely mára erősen visszaszorult. A több mint 80 milliós lakosú országban a spanyolt anyanyelvként beszélők számáról eltérő adatok állnak rendelkezésre: az Ethnologue szerint mindössze ~2600 (1990);^[1] egy 2006-ban készített demográfiai tanulmány szerint ~439 ezer (beleértve a kétnyelvű beszélőket is);^[2] Antonio Quilis adatai szerint pedig mintegy 1 800 000-re tehető.^[3] E szócikk a spanyol mint anyanyelv használatát írja le; nem tartozik ide a szigetországban kialakult kreol változata, a chabacano nyelv (lásd ott).

Történeti áttekintés

A spanyol nyelv soha nem vált az ország általános nyelvévé: a távolság, az oktatás és az iskolák hiánya, a kommunikációs nehézségek, valamint a spanyol nyelvű bevándorlók kis száma nehezítették az elterjedését. Lassú behatolásának azonban hirtelen vége szakadt a spanyol uralom elvesztésével. 1898-ban az Amerikai Egyesült Államok rákényszerítette az országot az angol nyelv bevezetésére, romba döntve a spanyol nyelv terjesztésével addig elvégzett munkát. A Spanyolországtól való függetlenség kikiáltásakor az oktatási minisztérium 1930-ig megtiltotta a spanyol nyelv oktatását és a hivatalos érintkezésben való használatát. 1934-ben kimondták, hogy az amerikai fennhatóság 1946-ban megszűnik, de ezzel együtt elrendelték, hogy az egyetlen oktatási nyelv az angol maradjon. A spanyol használatát nemcsak betiltották, hanem megpróbálták lerombolni az addigi több évszázados hagyományait is. A spanyol így folyamatosan teret veszített, mígnem eljutott mai helyzetéhez. Bár 1987-ig hivatalos nyelv maradt, oktatása kötelező volt az egyetemeken, az új alkotmány megfosztotta hivatalos státuszától, és kivonta a kötelező oktatás köréből. Mindennek ellenére, a szigetország nyelveire erős hatást gyakorolt.

Főbb jellegzetességek

A még anyanyelvként beszélt spanyol nyelvváltozat – általában kétnyelvűségben az angollal, illetve valamely helyi nyelvvel – fonetikai és fonológia, valamint morfoszintaktikai tulajdonságaira nézve nem mutat lényeges eltéréseket a spanyol köznyelvtől:

A magánhangzók esetében gyakori az e és az o záródása: he oído [ˈe uˈido], ’hallottam’ comen [ˈkumen] ’esznek’.
A mássalhangzók közül f ejtése általában bilabiális [ɸ], de sokszor előfordul a rendes, labiodentális ejtése is, illetve, a helyi nyelvek hatására a p-vel történő helyettesítése.
A legtöbb beszélő nem tesz különbséget az s /s/ és a z (ce, ci) /θ/ mássalhangzók között (seseo), de vannak, akik a megkülönböztető ejtést használják.
Megörződött az ll /ʎ/ és y /ʝ/ megkülönböztetése.
Jellemző az /n, l, s/ hangok palatalizációja e és i előtt.
Hímnemben személyeknél gyakori a részes esetű le névmás használata a tárgyeset jelölésére (leísmo), mint az északi spanyolországi nyelvváltozatban.
A birtokos melléknév helyett gyakran a de elöljárót és a személyes névmás alanyesetét használják: los parientes de nosotros (=nuestros parientes) ’a mi rokonaink’.
A családi és a helységnevek jelentős része spanyol eredetű.

Jegyzetek

↑ Lásd: Spanish. Ethnologue, 2005.
↑ Francisco Moreno Fernández, Jaime Otero Roth: Demografía de la lengua española (PDF). Instituto Complutense de Estudios Internacionales (ICEI), 2006. [2009. június 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. május 1.)
↑ Manuel Alvar (Director): Manual de dialectología hispánica. El Español de América, Ariel, Barcelona, 1996, p. 234.

Források

Manuel Alvar: Manual de dialectología hispánica. El Español de América. (spanyolul) Barcelona: Grupo Planeta. 1996. ISBN 9788434482180 . (LA LENGUA ESPAÑOLA EN FILIPINAS, Antonio Quilis, Universidad Nacional de Educación a Distancia (UNED), Madrid, pp. 241–243. [El español como lengua materna])