Darius Milhaud Provence egyik legrégebbi zsidó családjából származik, a Comtat Venaissin régióból. Vaucluse megyének ez a tartománya évszázadok óta otthona számos zsidó famíliának, így a Milhaud-családnak is, amely különösen ismert, hiszen annak leszármazottja az a Joseph Milhaud, aki Aix-en-Provence zsinagógáját alapította, 1840-ben. Ebből a családból származik egyebek közt José de Bérys (Joseph Bloch)író, Francine Bloch (Francine de Bérys, Francine Béris) író, műfordító (aki 1961-ben első elnöke volt a Francia Nemzeti Hangarchívum Baráti Társaságának), Marcel Dassault mérnök, politikus, a Dassault-csoport alapítója és Pierre Vidal-Naquettörténész, hellénista is.
Egy mandulakereskedő és egy marseille-i születésű, olasz származású anya egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Szülei amatőr muzsikusok voltak. Édesapja szervezte meg Aix-n-Provence-ban a Société Musicale-t (Zenei Társaság), édesanyja pedig jól ismerte a vallási énekeket, mandulaválogatás közben népdalokat énekelt. Darius tehetsége korán megmutatkozott, különösen a hegedűjáték és a zeneszerzés terén. 1909-ben 17 évesen Párizsba ment, ahol egészen 1915-ig a Conservatoire de Paris (Párizsi Konzervatórium) növendéke volt. Gustave Leroux tanította összhangzattanra, André Gedalgeellenpontra, Charles-Marie Widor zeneszerzésre és Paul Dukas a hangszerelésre. Magántanulóként Vincent d’Indynél is képezte magát.
Egészsége korán megromlott, rheumatoid arthritisben szenvedett (1948-ban kerekesszékbe kényszerült). Élete megváltozott, színpadi zenéket komponált, egyebek közt Aiszkhülosztrilógiájához, az Oreszteiához, Claudel fordításában.[3]
E művében is mesterien alkalmazta a politonalitást,[4] és ez lett zenéjének legfőbb jellegzetessége. A két művész közötti barátság szoros együttműködéssé fejlődött: amikor Claudelt Rio de Janeiróban Franciaország brazíliainagykövetévé nevezték ki, felkérte Milhaud-t, hogy legyen a titkára, és ezt a komponista elfogadta. Lelkesedett a dél-amerikai zene iránt, szívesen hallgatta a népzenét, a zongorista-zeneszerző Ernesto Nazareth és más akkori, népszerű brazil szerzők kompozícióit és a karneválok zenéjét, ami nyomot hagyott a L'Homme et son désir (1918–1921) és a Le Bœuf sur le toit (Ökör a háztetőn, 1919–1920) című balettjeiben és a Saudades do Brasil (1920–1921) című táncjátékában. A Le Bœuf sur le toit visszatérő dallama is egy karneválon hallott melódia, melynek portugál címe: O Boi no Telhado.[5]
Visszatérve Párizsba Henri Collet zeneszerző, zenekritikus őt is belefoglalta a Les Six (Hatok) csoportba, melynek tagjai voltak még: Georges Auric, Louis Durey, Arthur Honegger, Francis Poulenc és Germaine Tailleferre. A társaság mentora a rendkívül sokoldalú művész, Jean Cocteau volt. 1921-ben Milhaud is részt vett Cocteau Les mariés de la Tour Eiffel (Az Eiffel-torony jegyespárja) című balettjéhez kapcsolódó közös zeneszerzői munkában. Ezen túl, Milhaud ismertté vált korai, dél-amerikai hatásokkal átszőtt kompozíciói folytán is a párizsi közönség előtt.
Karmesterként, zenekritikusként, sőt konferansziéként is tevékenykedett. Sokat utazott, többek közt Londonba (1920-tól) illetve az Egyesült Államokba (1922-től), ahol felfedezte a dzsesszritmusokat, és ez erőteljes hatással volt balettzenéjének – La Création du monde (A világ teremtése, 1923) – karakterére is.[6]
Folytatta az operák írását is, barátainak librettóira. Így jött létre a Le Pauvre Matelot 1926-ban Cocteau szövegére, és a Christophe Colomb 1930-ban Claudel szövegkönyvére. Mivel érdekelte a mozi, filmzenéket is írt. Mindazonáltal kompozíciói vegyes fogadtatásban részesültek, Maximilien című operája viszont meghozta számára a sikert 1932-ben, az Opéra Garnier-ben. Magánélete is kiteljesedett, amikor feleségül vette unokahúgát, Madeleine Milhaud színésznőt. Egy közös gyermekük született, Daniel, 1930-ban, aki festő és szobrász lett.
Termékeny komponista maradt egészen a II. világháború kitöréséig, amikor is el kellett hagynia Franciaországot, hiszen egyszerre két listára is felkerült: mint zsidó és mint a „degenerált művészet” követője. 1940-ben az Egyesült Államokba távozott, ahol Pierre Monteux, a jeles karmester segítségével Kaliforniában állást kapott az oaklandiMills College-ban, mint a zeneszerzés tanára. Itt olyan híres tanítványai voltak, mint a dzsesszzongorista Dave Brubeck, a varietékomponista Burt Bacharach,[7] illetve az amerikai minimalizmus alapítói: Steve Reich és Philip Glass. Milhaud ezt tanácsolta Bacharachnak: „Soha ne félj olyan zenét írni, amit az emberek megjegyeznek és fütyülni fognak. Soha ne érezd, hogy legyőzött egy dallam.”[8]
Dave Brubeck 2010 februárjában, a Jazzwax-nak[9] adott interjújában elmondta, hogy kifejezetten Milhaud-nál akart tanulni, mivel „Milhaud egy elképesztően tehetséges klasszikus zeneszerző és tanár volt, aki szerette a dzsesszt és beleszőtte a muzsikájába. A bátyám, Howard a tanársegéde volt, és minden kurzusán részt vett.”[10] Brubeck az első fiának a Darius nevet adta.
Az oaklandi időszakban írta Bolivar című operáját (1943) és sokat dolgozott együtt Henri Temianka hegedűművésszel és a Paganini Quartettel. 1949-ben egy különleges hangversenyen a Budapest Vonósnégyes előadta 14. vonósnégyesét, majd a Paganini Quartet a 15.-et. Ezt követően a két kvartett együtt adta elő mindkét művet, oktettként.[11] A következő évben ugyanezeket a darabokat adta elő az Aspen Music Festivalon a Paganini és a Juilliard vonósnégyes.[12]
A háború után, 1947-ben visszatért hazájába, ahol zeneszerzés professzori állást ajánlottak fel neki a Párizsi Konzervatóriumban. Felváltva töltötte be a tanári állását Franciaországban és az Egyesült Államokban, mivel Oaklandben is oktatott egészen 1971-ig, akárcsak Coloradóban, az aspeni nyári egyetemen, és más amerikai intézményekben. Egyre törékenyebbé váló egészsége ellenére (ugyanis a betegsége miatt mind többet szenvedett), Milhaud fáradhatatlan utazó maradt, bár kreatív aktivitása már nem volt a régi.
Karrierjének megkoronázása volt 1971-ben a francia Académie des Beaux-Arts (Szépművészeti Akadémia) tagjává való választása. 81 évesen, Genfben halt meg, 1974. június 22-én. Kívánságának megfelelően Aix-en-Provence-ban temették el, sírján szerény, négyszögletű zsidó kőtömb áll. Felesége, Madeleine, több mint harminc évvel túlélte, életének 106. évében hunyt el, 2008. január 17-én, és férje mellett alussza örök álmát.
Zenei munkássága
Darius Milhaud minden elképzelhető zenei műfaj iránt érdeklődött: operák, kamaramuzsika, szimfonikus zene, versenyművek, balettek, szólóhangszeres és vokális művek mind szerepeltek kompozíciói sorában. Életművével, amely 443 opust számlál, nemcsak a 20. század, hanem az egész zenetörténet egyik legtermékenyebb zeneszerzője volt. Stílusa, amely ötvözi a líraiságot a vidámsággal, sokat merít a népzenéből és a dzsesszből: ez leginkább szinkópált ritmusaiban érhető tetten. A komponálás minden eszközét kiaknázta, az ellenpontozó zárlatok, a poliritmia és a politonalitás teszi zenéjét oly gazdaggá és oly egyénivé.
A Hatok tagjaként ugyanúgy tréfát űzött az újságírókkal, mint ahogy a zenével is. Ez a pszeudo-iskola hozta össze a különböző stílusú muzsikusokat. Cocteau és Satie mentorálásával ez a csoport zászlóvivője lett a zenei könnyedséghez, egyszerűséghez, vagy akár komikumhoz való visszatérésnek. (Ami persze olykor nem esett messze a cirkusztól.) Georges Maurice így magyarázta esztétikai választásukat: „A wagneriánus összeomlás közepette nőttünk fel, és Debussy romjain kezdtünk komponálni. Debussyt utánozni manapság olyan számomra, mint a dögevés legrosszabb formája.” (revue le Coq et l’Arlequin)
Általánosságban szólva: az elutasításnak ez a háború utáni időszaka a művészetekben és az irodalomban kétségtelenül addig soha nem tapasztalt, hihetetlenül „kimódolt” és/vagy túlzásba vitt stílusokat teremtett. Ezekben az Őrült években (Années folles, Roaring Twenties) az egyszerűség – amely gyakran közel állt a populárishoz vagy a kabaréhoz – könnyen teret hódított, párhuzamosan a szürrealizmus megjelenésével. Milhaud 1920-ban komponált Le Bœuf sur le toit (Ökör a háztetőn) című darabja, melyet a Grimm fivérek nyomán állított színpadra, ennek a megtestesülése.
Concerto pour marimba et vibraphone (Concerto marimbára és vibrafonra op. 278
Kamaraművek
Milhaud a kamaraművek komponálásában is igen termékeny volt: nem kevesebb mint 18 vonósnégyest, kvintetteket, fúvóshangszerekre írt szviteket, szonátákat, duókat és még számos egyéb művet szerzett.
18 vonósnégyes (1912–1950)
Suite d`apres Corette op. 161b oboára, klarinétra és fagottra[14] (1937)
La Cheminée du roi René (René király kandallója), fuvolára, oboára, klarinétra, kürtre és fagottra op. 205 (1939)
Pastorale op. 147 oboára, klarinétra és fagottra (1935)
Two Sketches, fúvósötösre op. 227b (1941)
Divertissement en trois parties, fúvósötösre op. 299b (1958)
Suite "Le voyageur sans bagage", klarinétra, hegedűre és zongorára
Vokális művek
Milhaud jelentősen gazdagította a vokális repertoárt is, mind szóló hangra, mind kórusra írt műveivel. A szövegek igen széles körből származnak, egyebek közt olyan íróktól, mint André Gide, de XXIII. János pápa „Pacem in Terris” című, 1963-as enciklikáját is megzenésítette. Igazán a vokális művek azok, amelyekben a vallás fontos szerepet kapott Milhaud művészetében. És e műveiben éled újjá saját vallása, a júdaizmus. Legutolsó műve, amelyet halála évében komponált, egy kantáta(Ani Maamin), amely a tizenöt éves korában AuschwitzbadeportáltElie Wiesel szövegén alapul.
Chants populaires hébraïques
Catalogue de fleurs
Le Retour de l'enfant prodigue
Service sacré du matin du Sabbat
Ani Maamin, Elie Wiesel szövegére
À propos de bottes
Un petit peu d'exercice
Un petit peu de musique
Les Soirées de Pétrograde, 1919
Trois poèmes de Jean Cocteau, 1920
Zongoraművek
Saudades do Brasil op. 67 (1920)
Scaramouche, suite pour deux pianos op. 165b[15] (1937)
Le Candélabre à sept branches op. 315 (1954)
Paris op. 284 (1948)
Carnaval à la Nouvelle-Orléans op. 275 (1947)
Sonate nº 2 op. 293 (1949)
Orgonaművek
Darius Milhaud nem játszott ugyan orgonán, de a hangszer maga nagyon érdekelte, és nem csupán a többszörös hangfekvések, hanem a hangszínek és a hangzás változatossága miatt is.
Sonate op. 112 (1931)
Pastorale op. 229 (1941)
Neuf préludes pour orgue op. 231b (1942)
Petite suite op. 348 (Daniel fiának esküvőjére, 1955)
The Islanders (Maurice Harvey) (rövid dokumentumfilm)
Cavalcade d'amour (Raymond Bernard , három epizódból álló film, Roger Désormière és Arthur Honegger zeneszerzői közreműködésével. Milhaud az 1430-ban játszódó epizódhoz írta a zenét.)
Espoir, sierra de Teruel (André Malraux)
The Private Affairs of Bel Ami (Albert Lewin)
La vie commence demain (Nicole Védrès, dokumentumfilm)
Életem partitúrája; ford. Justus Pál; Zeneműkiadó, Budapest, 1964
Emlékezete
Párizsban utcát neveztek el róla, Kremlin-Bicêtre-ben pedig egy iskolát
1972-ben az ő nevét vette fel a zenei konzervatórium Aix-en-Provence-ban
Szintén az ő nevét viseli Marseille egyik főiskolája
Jegyzetek
↑Sok életrajzírója azt állítja, hogy Aix-en-Provence-ban született, de a marseille-i polgármesteri hivatal 1892. szeptember 6-án kelt, 514. számú bejegyzése arról tanúskodik, hogy Marseille-ben született » tegnapelőtt délután 2 órakor, a Place Saint-Ferréol 3. alatt, a 39 éves Gad Gabriel Milhaud banktisztviselő és a 24 éves, foglalkozás nélküli Sophie Allatini házaspár, aix-i (Bouches-du-Rhône) lakosok gyermekeként « Az egyik tanú neve és a lakcíme (Emile Allatini, lakik: Place Saint-Ferréol 3.) arra enged következtetni, hogy a leendő anya a szülés idejére visszatért a családjához.
↑A származásához kapcsolódó további adalékok találhatók ittArchiválva2014. január 6-i dátummal a Wayback Machine-ben
↑Jean Jamin et Patrick Williams, Une anthropologie du jazz, Paris, CNRS Éditions, 2010, chap. VII : « L'Afrique en tête. Le Jazz et La Création du Monde », 287–332. o.
↑Mihai Cucos, "A Few Points about Burt Bacharach …", Perspectives of New Music 43, no. 1 (Winter 2005): 198–211. Citation on 200.
↑Mihai Cucos, "A Few Points about Burt Bacharach …", Perspectives of New Music 43, no. 1 (Winter 2005): 198–211. Citation on 205.
↑Egy igen magas színvonalú amerikai dzsessz-blog, amelyet Marc Myers szerkeszt, és 2012-ben elnyerte a Blog of the Year címet is.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Darius Milhaud című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Darius Milhaud című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
Francine Bloch, Hommage public à Darius Milhaud, (Paris, Sorbonne, 17 octobre 1974), Bulletin de la Phonothèque Nationale, n° spécial hors-série 1974
Francine Bloch, Phonographie de Darius Milhaud, Paris, Bibliothèque Nationale, 1992
Michel Faure, « Milhaud, compositeur de géorgiques », in Du néoclassicisme dans la France du premier XXe siècle, Klincksieck, 1997, ISBN 2-252-03005-4