Baranyi Károly (szerbül: Karlo Baranji) (Újvidék, 1894. november 3. – Újvidék, 1978. március 13.) vajdasági magyar szobrász.
Vasúti munkás családba született. Gyermekéveit is itt Újvidéken és Karlócán töltötte. Az első nyolc osztályt az utóbbi településen. Középiskolai tanulmányait Újvidéken kezdte és Újverbászon fejezte be. A budapesti tudományegyetem bölcsészeti karán három félévet hallgatott természetrajz-földrajz szakon, tanár akart lenni[3] – és itt került közel a művészetekhez. Első festőóráit Pechán Józseftől és Oláh Sándortól vette. Az első világháború kitörésekor abbahagyta tanulmányait és visszatért Verbászba. De ekkor már szobrász akart lenni.
Első kiállítása 1919-ben Budapesten volt a Nemzeti Szalonban, ahol a kiállított szobrával felvették a tagok közé. Pankotai Farkas Bélától tanult szobrászatot. Mivel azonban nem látott módot a kibontakozásra, így újra visszaszökött a vajdaságba. 1922 szeptemberében került Péter és Pál apostolokról készült szobra Dunacséb római katolikus templomába. Ezután Szabadkán képző- és iparművészeti műhelyt nyitott, de kilenc hónap múlva be is kellett zárnia. Ez idő alatt ismerkedett azonban össze azokkal a művészekkel, akikkel 1923-ban megalapította a Vajdasági Képzőművészek Egyesületét. 1923–1925 között Párizsban dolgozott és folytatta tanulmányait (Camille Garnier-nál).
1925. november 23-án feleségül vette a bánáti Begaszentgyörgyön született Markov Zlatát, akiről csak néhány év múltán fedezte fel képzőművészeti tehetségét. Néhány évig Pestre költöztek és Mátyásföldön az akkori József (1981-től Zsélyi Aladár) utcában építettek egy műtermes házat. Első megrendelése Pécelről jött, ezután hamar követte a többi. Nagy társadalmi életet éltek, többször megfordult náluk például Istók János is.
Az 1930-as években azonban a világgazdasági válság nehézségei miatt visszamentek Bácskába, Újvidékre, ott vettek maguknak házat. Itt már kerámiával is foglalkozott. Változatlanul nagy társadalmi életet folytattak, s nagy eredményeket értek el.
1943. július első napjában sorozták be. A második világháború után a foksányi fogságból Budapestre tért vissza. Magyarországról többször is megpróbált „hazakerülni”, de csak 1955 után, a két ország közötti viszonyok enyhülését követően kaphatott útlevelet, így mindannyiszor visszatoloncolták. 1946-ban már kiállításon szerepelt, hozzálátott az alkotómunkához. Szegeden – hogy közelebb legyen a határhoz – bekapcsolódott a képzőművészek egyesületének munkájába. E mellett a helyi vegyipari középiskolában dolgozott. Hamarosan a hódmezővásárhelyi Agyagipari Szövetkezet műszaki vezetője lett, majd a Csongrád megyei dekorációs vállalathoz került. De folyamatosan részt vett kiállításokon, szobrászkodott és éveken keresztül részt vett a képzőművészeti szabadoktatásban.
1956 augusztusában érkezett vissza Újvidékre és találkozhatott 12 év után újra a feleségével. Ekkortól haláláig itt élt és alkotott. Baranyi 1956-ban még Zlatával együtt az újvidéki iparművészeti iskolában tanított, de a jogtalanságok láttán otthagyta. 1958-ban ment nyugdíjba, azonban, hogy az idegenben eltöltött munkaviszonyait is beszámítsák tíz évig pereskedett. 1967-ben feleségével együtt Vajdaság érdemes művészei lettek, 1969-ben pedig Október díjat kaptak.
1978. március 13-án, hosszas betegség után hunyt el.[4]
A két világháború között, majd a második után is a Baranyi házaspár jelentős szerepet játszott vajdasági képzőművészeti életben, mind magyar, mind pedig szerb vonatkozásban.
Baranyi Károly az 1920-as évek elejétől foglalkozott szobrászattal. Eleinte portréket, plaketteket, domborműveket készített, majd architektúrális alkotásokkal foglalkozott. Síremlékeket, terrakotta-alakokat is mintázott.[5] Ekkor még egyes műveit tudományos-realisztikus stílusban ábrázolta, míg másokat már a konstruktivizmus és a neoszecesszió erőteljes megjelenése, és kifejezetten deformált arcok jellemeztek. Az 1930-as években készültek gipsz-mellszobrai (például a Krisztus-fej).
Párizsi tartózkodása alatt jelentős szerepet töltött be a Grand Palais dekorációs munkálatainál és a Cluny Múzeumban végzett kutatásoknál. A Csókolódzó faun című kompozícióját a Société National des Beaux Arts (a francia Nemzeti Képzőművészeti Társaság) szigorú zsűrizés (a beküldött pályázatok közel 70 százalékát visszautasították) után elfogadta és szobra szerepelt az 1925-ös világkiállítás nemzetközi szobrászati pavilonjában.[6][7]
Mátyásföldi korszaka alatt Baranyit tagjává választotta a Független Képzőművészek Egyesülete, amelynek 1927-es kiállításán 4 alkotásával szerepelt. 1928-ban a Műcsarnok Tavaszi tárlatán a Csók című alkotását láthatta a közönség. Ugyanekkor jelent meg a párizsi Magyar Akadémia első kiadványaként Ajtay Miklós könyve, amiben Pirandellóról készült plakettje, valamint a Csókolódzó faun megnevezésű szobrának reprodukciója is szerepelt. Építészeti cégtől is kapott megbízást épületplasztikára, majd egy másiktól a rákosszentmihályi iskola díszítőmunkaira. Ekkor azonban a világgazdasági válság következtében az építészeti vállalatok csődbe kerültek, így pedig Baranyi több, mint 50 ezer pengős követelése odaveszett. Eladta mátyásföldi házukat, s visszamentek Újvidékre.
Ebben az időben számos szobrot alkotott köztérre és épületre. Például Újszászon az 1930-as évek elején kapott megbízást a Mihajlo Pupin (ekkor Tito marsall) sugárúton egy saroképületre készített 8 méteres Mercur szoborra – amit azonban 10 év múlva el kellett távolítani, mert a tető szerkezete nem bírta a terhelést. 1936-ban a belgrádi új parlamentépület díszítésére kiírt pályázaton a Tomiszláv királyról és a Dušan cárról készült szobrai egy több száz résztvevőből második és harmadik helyezést ért el. 1937-ben Ikarosz című szobrával pedig már első díjat nyert. Ez a zimonyi repülőakadémia homlokzatán kapott helyet. Mivel azonban a sovinizmus abban az időben nem tűrte a magyar neveket, Baranyi rendszerint felesége nevén pályázott.
Markov Zlata ekkorra már önálló szobrász és keramikus volt. 1934-ben vele rendezte meg Jugoszlávia első kerámiai kiállítását. Sikerüket bizonyítja, hogy a kiállított, több mint 400 darabból álló anyagot mind megvásárolták.
Az 1937-es párizsi világkiállításon Tabakovics Iván festőművésszel együtt kapott megbízást a jugoszláv pavilion szobrászati díszítésére. Ezekre az alkotásaikra Grand Prix és Diplome d'Honneur elismerést kaptak.
Az 1941–1944 között működött Délvidéki Szépmíves Céh egyik alapítója és elnöke[8] is volt. A sikeres kezdeményezés során munkákat szereztek, művésztelepet szerveztek, számos tanfolyamot indítottak. A tagok neves kiállításokra is eljutottak. De jött a második világháború.
A háború utáni szobrai stilizált figuráit tömbbe (kocka, hasáb, henger, kúp stb.) rajzolta, perforálásokkal. Ember- és állatfigurái maximálisan leegyszerűsített formák, épületszerűek vagy gépekre emlékeztetnek. Alkotásai legtöbbször nem a végleges nagyságukban és anyagukkal készültek el, mert nem kapott rájuk anyagi támogatást. Leginkább fát, pozdorjalemezt, színes samottot, de összesen mint egy harmincféle[4] anyagot használt. Szobraiban a Vajdaság életét és alakjait örökítette meg.
1973-ban Budapesten az Ernst Múzeumban rendeztek kiállítást szobraiból. 55 év szobrászat címmel 1974-ben az újvidéki Radivoj Cirpanov Munkásegyetemen rendezték meg jubileumi kiállítását.
Szobrait élete során a Szovjetunióban, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban, és Angliában is kiállították.
1943-ban avatták Ószivác nagyközség Baranyai Károly terve alapján elkészült országzászlóját, amin a környékbeli szerb és német ajkú lakosság is megjelent. Talapzata színes kerámiából készült. Ezen Szent István, Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, Hunyadi János és II. Rákóczi Ferenc volt látható. A művet az országzászló-mozgalom során a Standard villamossági rt. munkásai és leventéi ajánlották fel.[10][11][12] „Művészi megoldásban és kivitelezésben egyedülálló a maga nemében. Tömör, szerkezetileg zárt, kompozícióban világos, áttekinthető. Anyagszerűsége, plasztikai megoldásának keresetlensége komoly és súlyos szobrászegyéniség munkája.” – írta róla Becskereki Szabó György a Szépművészet folyóirat decemberi számában.[13]
Szirmai Károlyról először 1973-ban készített nagyméretű bronz emléktáblát egy az író arcát ábrázoló domborművel, amit a temerini Műkedvelő Színjátszó Egyesület és a Népkönyvtár épületén helyeztek el. Szintén Baranyi alkotása az 1976-ban Verbászon, a Testvériség-Egység Általános Iskola előcsarnokában avatott bronz mellszobor, ami másik példányát még ugyanezen évben a temerini Kókai Imre Általános Iskola előtt állították fel.[14]
A Táncos pár című szobrát Bajának ajándékozta, amit 1976-ban a Kismotor és Gépgyár előtti parkban állítottak fel. A kétméteres acél műalkotást a Mezőgép Vállalat Kilián György szocialista brigádja kivitelezte.[15][16]
A Baranyi-házaspár hagyatékának egy részét Temerinre hagyta. 2009 szeptemberében a Lukijan Musicki Művelődési és Tájékoztatási Központ előtt kialakított díszkertben leleplezték Baranyi Károly Fésülködő lány című szobrát, melyet Szarapka Tibor szabadkai szobrászművész ötletterve alapján állítottak fel. Bár a hagyatékból egy egész szoborparkot kívántak létesíteni, már az első művet is hamarosan megrongálták. Végül 2012-ben egy egykori zárdából átalakított galériában kerültek elhelyezésre.[17][18][19][20]
A szobrászművész Napleány című alkotása a 2003-ban, a Dévavári család és a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség alapította vajdasági magyar újságírói elismerés, a Napleány-díj.[21][22]