Az alt hangterjedelme zongorán szemléltetve, a pont a C4-et jelöli.
Az alt a tenor és a mezzoszoprán között elhelyezkedő hangfekvést jelöli a zenében. Vonatkozhat énekesek illetve hangszerek hangmagasságára egyaránt. Az emberi énekhangok közül az alt szólam tipikusan f-től c"-ig, képzett szólistáknál e"-ig, ritkán e fölé is terjed (világos- vagy magas alt). Számos altista képes az f alatti hangok kiéneklésére akár A-ig (sötét- vagy mély alt). Az itáliai és angolszász zeneirodalomban különbséget tesznek a contralto (kontraalt) hangszín és az alto (alt) kórus-szólam között, a magyar zeneirodalomban viszont nem. Az alt a reneszánszban férfi hangszínnek számított, kasztráltak, vagy falzettisták szólaltatták meg. Erre utal a szó jelentése is: altus = 'magas'.
Az alt hangszín jellemzése
Homofón négyszólamú vegyeskari művekben az alt a második legmagasabb, talán a legkevésbé feltűnő hangszín, ugyanakkor nélkülözhetetlen szerepe van a harmónia megformálásában. Az alt, mint a mély női hangszín, a gyöngédség, a biztonság, az otthon, az anya, illetve az érett, csábító, akár gonosz nő szimbóluma is lehet (gondoljunk a „búgó hangú díva” sztereotípiájára). Ezért érthető, hogy az opera- és operettirodalomban az anyaszerepek általában alt hangra íródtak.
Az alt típusai
Hangterjedelem alapján elkülöníthetünk magas, világos, illetve mély, sötét altot. A magas altok másik neve altmezzo; a mély altok hangterjedelme inkább a tenorokéval mérhető össze (pl.: Szabó Eszter[1]).
Hangszín alapján létezik:
lírai alt
drámai alt
könnyű alt
súlyos alt
komikus alt
egészen jellegzetes hangszínt eredményez, ha férfi énekel alt hangfekvésben. Az ilyen szólam nevei lehetnek: férfialt, kontratenor, váltótenor. Ennek az alt szólamnak a hangterjedelme c-f².
Alt szerepek az operairodalomban
Carmen, a cigánylány szerepe Georges Bizet operájában ritka példa a világos drámai alt (altmezzo) által is elénekelhető női főszerepre.
Alt a barokk és kora klasszikus operában
Ez a hangfekvés a korai (XVII. - XVIII. századi) operákban viszonylag ritka, a női szerepek szinte kizárólag szoprán, esetleg mezzoszoprán hangfekvésre íródtak. Ha az alt mégis megjelenik, gyakran férfiszerepet jelent. Ilyen férfialt például:
Lisetta, komikus alt (Joseph Haydn: A holdbéli világ)
Alt a XIX. és XX. századi operairodalomban
Az alt hangfajú szereplők mind fontosabb szerepet kapnak e kor operáiban. Az alt szólam továbbra is legtöbbször ellenszólam, ő valósítja meg az ellenpontot a szoprán főszereplővel szemben. Példák:
Léteznek olyan alt- előtaggal ellátott hangszerek is, melyek valójában nem alt hangfekvésűek. Ezek nevüket onnan kapták, hogy az alaphangszertől fél oktávval (tiszta kvinttel, vagy tiszta kvarttal) mélyebben szólnak. Ilyen például az altfurulya (magas koloratúrszoprán fekvésben szól), az altfuvola (szoprán fekvésben szól), az alt-chalumeau (szoprán fekvésben szól).
Ezeket a hangszereket szoprán hangfekvésű társaik éppúgy könnyűszerrel elnyomhatják, mint ahogy egy kórusban a szoprán mindig feltűnőbb, mint az alt. Ezt az alt hangszerekre írt szóló darabok, versenyművek mindig figyelembe veszik, és halkan, vagy egyáltalán nem szólaltatják meg egyszerre a zenekart a koncertáló alt hangszerrel (pl.: Georg Philipp Telemann: G-dúr brácsaverseny), vagy ritkább esetben kihagyják a zenekarból a szoprán hangszereket (pl.: Johann Sebastian Bach: 6. Brandenburgi verseny).
↑Rob Hoerburger, "RECORDINGS VIEW; Revisionist Thinking On the Carpenters", New York Times, Published: 3 November 1991, Hozzáférés ideje:: 23 July 2011
