A kasztráltak vagy castrati (a latincastratusból ered, jelentése herélt) azoknak a férfi énekeseknek a neve, akiket gyermekkorukban megfosztottak férfiasságuktól, és így felnőtt korukban is megőrizték hangjuk gyermekien szép csengését, miközben a hangképző apparátus erősödésével annak terjedelme, ereje és mozgékonysága fokozódott.
A pubertáskor előtti kasztrálás megakadályozta a fiú gégéjének átalakulását, aminek következtében a hangszín megőrződött. A tesztoszteron-hiány egyúttal azt is jelentette, hogy a csontok epifízisei nem erősödtek meg kellőképpen, ezért csontjaik, így bordáik is, a szokásosnál hosszabbra nyúltak, ami a szokásosnál nagyobb tüdőtérfogatot biztosított. Ez, a gyermeki hangszálakkal párosulva, rendkívül flexibilis hangok képzését segítette elő, amelyek messze felülmúlták a magas regiszterekben éneklő szopránokat, kontratenorokat, vagy falzettistákat. Énekük minősége, hangszínük a kor előrehaladásával is alig változott. A kasztráltak gyakran az átlagosnál magasabbra nőttek, arcuk vöröses és puffadt, mellkasuk pedig rendkívül erőteljes lett. Elképesztő módon voltak képesek bánni a levegővel, különleges bravúrjuk volt a hosszú ideig, néha 70–80 másodpercig kitartott hang, amit koloratúrákkal díszítettek, és egy levegővel (levegőcsere nélkül) énekeltek végig.
Történetük
Karikatúra Senesino (Francesco Bernardi) kasztrált kontraalt énekes fellépéséről HändelFlavio című operájában (középen Francesca Cuzzoni szoprán, jobbra Gaetano Berenstadt kasztrált alt). A rajz, ha túlzóan is, de mutatja a kasztráltak különleges testi adottságait.
A kasztrálás divatja az arab világból származott, és egészen a 18. század végéig gyakorlat maradt Európában. A kasztrálást orvos, vagy ha nem volt rá pénz, az anya végezte el. A témában szakkönyv is rendelkezésre állt, Harles d’Ancillon francia ügyvéd írása, aki a saját módszerét ismertette. A gyermeket forró vízbe ültették, a nyaki ereket elszorították, esetleg ópiumot is adtak neki, majd egy előzőleg tűzben felhevített késsel végezték el a beavatkozást, a herék eltávolítását. A saját családban elkövetett kasztrálást ugyan a törvény és az egyház is üldözte, halállal és kiközösítéssel büntették, de a gyakorlatban könnyű volt balesettel, kutyatámadással, lórúgással stb. adni magyarázatot.
A kasztráltak megjelenését az indokolta, hogy a nők egyházi kórusokban nem énekelhettek. Mindenekelőtt azonban operák virtuóz áriáit énekelték. Európában az első kasztráltak megjelenéséről nincs pontos adat (korábban soprano maschio névvel illették őket, ami jelenthetett falzetténekest is), de a 16. század derekán már megszokott volt a jelenlétük. Az első konkrétan castratónak nevezett énekes a spanyol származású Hernando Bustamante volt, aki 1558-ban a Sixtus-kápolna kórusában énekelt, ugyanitt volt híres énekes 1599-től Pietro Folignato és Girolamo Rossini is. Annak ellenére, hogy a későbbi francia közönség ellenszenvet mutatott a kasztráltak iránt, az országban mégis több énekes élt, hatalmas sikereket aratva. Amikor V. Szixtusz pápa átszervezte a Szent Péter-bazilika kórusát, helyet adott számos kasztráltnak, akik hamarosan átvették a vezetőénekesi pozíciókat a fiatal fiúktól és falzettistáktól.
A kasztráltak fénykora az 1700-as évekre esett, a legnépszerűbb zeneszerzők írtak szerepeket a számukra, s egy-egy opera előadása elképzelhetetlen volt akkoriban valamely jó nevű „castrato” produkciója nélkül. Ennek megfelelően a legjobb kasztráltak csillagászati összegeket kerestek, amellett pedig a társasági élet rajongott központi alakjai is voltak. A házasságot a vallás tiltotta számukra, ám mindkét nem számára kedvelt partnereknek számítottak, és feltehető, hogy nem mindegyikük vesztette el teljesen szexuális képességét.
A 18. század végén, a közízlés változása valamint a szociális irányváltás a kasztráltak működése végét jelentette. Az utolsó híres énekes Giovanni Battista Velluti volt. Számára írta Meyerbeer 1824-ben a Mózes Egyiptomban című operájának főszerepét. Az egyesült Olaszország kialakulása (1870) után törvényen kívül helyezték a kasztrálást, a korábban bevezetett francia törvények mintájára. 1878-ban XIII. Leó pápa megtiltotta új kasztráltak alkalmazását egyházi kórusokban, így számuk jelentősen lecsökkent. 1903-ban X. Piusz pápa véglegesen betiltotta a kasztráltak foglalkoztatását. Az utolsó kasztrált, aki a Sixtus-kápolna kórusában énekelt, Alessandro Moreschi volt.
