A válság nyitánya ar-Rasíd fiainak polgárháborúja volt, melyet különféle hadúri emírdinasztiák felemelkedése követett. Ezek ellensúlyozására a kalifátus rabszolgaseregek (ld. gilmán) felállításával kísérletezett, ami katasztrofális hatással volt az események kimenetelére: a zömmel törökökből álló haderő elsődleges politikacsinálóvá lépett elő a század második felében. Ekkor még kemény harcok árán úgy-ahogy sikerült megállítani a hadurak önállósodását, de 905 után ismét rohamos hanyatlás indult meg: 936-ban a kalifa maga kérte egy környékbeli sejk, Ibn ar-Ráik védelmét, 945-ben pedig végleg az egyik katonadinasztia, az irániBuvajhidák felügyelete alá került a kalifátus. Szerepe pusztán az egyes részfejedelmek hatalmának legalizálása volt, hiszen a hatalom alapja elméletileg a kalifa által kiadott kinevezés volt.
Az 1258-as mongol hódításig a bagdadi kalifák csupán névlegesen uralkodtak. Ezt követően az egyiptomi mamelukok vették őket magukhoz, és egészen 1517-ig itt gyakorolták névleges hatalmukat minden politikai súly nélkül. Amikor III. al-Mutavakkiltól a hódító I. Szelim, az Oszmán Birodalomszultánja1517-ben megszerezte maga és utódai számára a tisztséget, ennek már semmiféle politikai jelentősége nem volt.
Eredetük
Bár al-Abbász Mohamed nagybátyja volt, az abbászidák szorosan véve nem tartoztak a szűk családhoz, az ún. ahl al-bajthoz (ezt elsősorban az alidák, Ali kalifa és Fátima bint Muhammad utódai hangsúlyozták), és nem is játszottak komolyabb szerepet az arab és iszlám világ történetében egészen a 9. századig. Maga al-Abbász a szahába, a prófétai társak közé tartozott. Két fiát, Fadlot és Abdalláhot szintén a társak közé számítják, ő maga kiváló vallástudós és hagyományozó volt; az első fitna során unokatestvére, Ali pártját fogta.
Abdalláh utódai áttelepültek Palesztina területére, és a tudósítások szerint II. Jazíd (720–724) kalifátusa alatt kezdték meg agitációjukat az Omajjádok ellen. Ostorozták az uralkodó körök vallástalanságát és korrupcióját, illetve az iszlám egységét hirdetve elítélték azok maválíval – iszlámra áttért, mégis másodrangú alattvalóként (mavla = kliens) kezelt alattvalókkal – szembeni bánásmódját. Hisám kalifa idejére elsősorban Horászánban folytatott, Kúfa hagyományosan Omajjád-ellenes városából irányított agitációjuk mind látványosabbá vált, ezért a központi hatalom több hívükkel és családjukkal szemben is megtorlást alkalmazott.
Szervezkedésüket megkönnyítette, hogy Muhammad ibn al-Hanafijja fia, Abú Hásim halála után Abdalláh ibn al-Abbász unokáját, Muhammad ibn Alit ismerték el utódjának a hajdani Muhtár-féle – egyébként síita – mozgalom hívei. Ez a központi mag Hurászánt választotta szervezkedésének helyszínéül, mely az alidák törekvéseitől mindeddig mentes maradt – azaz a népességnek nem volt kifogása az abbászidákkal, mint „családhoz nem tartozókkal” szemben –, jelentős számú maválí élt itt, és a népes arab katonaságot törzsi ellentétek (ld. kalbiták és kajsziták) osztották meg. Ráadásul ez a távoli, belső és külső harcokkal terhelt vidék viszonylag rejtve volt a központi hatalomtól is. Az abbászidák követelései, valamint a tény, hogy elutasították a próféta családjának természetfelettiségét, azaz elhatárolódtak a túlzó síitáktól, a térség számos muszlimja számára nagyon rokonszenves volt. Emellett igyekeztek a síitákat is megnyerni ügyüknek, akik bizonyos Muhammad ibn Abdalláhot, a „tiszta lelket” (an-Nafsz az-Zakiyya), Ali al-Haszan nevű fiának dédunokáját tervezték trónra juttatni.
A mozgalom vezetésében kulcsszerepet játszott a kúfai vezető, Abú Szaláma, de még inkább a karizmatikus, később is rengeteg saját hívet maga mögött tudó mervi perzsa, Abú Muszlim. Abú Muszlim vezetésével 747-ben bontottak fekete zászlót az abbászidák – vezetőjük ekkor Ibráhím, Muhammad ibn Ali fia – hívei. II. Marván, aki a családja, illetve síita és háridzsita lázadók ellenében egyaránt kénytelen volt helytállni, Naszr ibn Szajjár hurászáni helytartó 748-as halálát követően kénytelen volt azzal szembesülni, hogy Irán elveszett számára, és az abbászidák betörtek Irakba. Hiába fogták el és ölték meg Ibráhímot a börtönben, fivérét, Abú l-Abbászt kalifává kiáltották ki Kúfában. 750 januárjában a Nagy-Záb menti csatában Marván kimerült és demoralizált hadseregét szétverték az abbászidák. Marván Egyiptomba menekült, ahol a nyáron megtalálták és meggyilkolták. Abú l-Abbász nem bízta a véletlenre helyzete biztosítását, ezért egy békülési lakoma során legyilkoltatta az összes Omajjádot, és a kegyes II. Omár valamint a nagy hódító I. Muávija kivételével elődjeik maradványait is kihantolták. Csak egy tudott megmenekülni, Hisám unokája, Abd ar-Rahmán, aki 756-ban önálló emírséget szakított el a maga számára az Ibériai-félszigeten.
A berendezkedés
Abú l-Abbász az Omajjádok legyilkolásáért érdemelte ki az asz-Szaffáh („a mészáros”) melléknevet. Később minden utódja uralkodói melléknevén kormányzott. 754-es halála után fivére, a két trónkövetelővel szemben is diadalt arató al-Manszúr (754–775) volt az, aki ténylegesen megszilárdította pozícióját: a síita Kúfából 762-ben az újonnan épített fővárosába, Bagdadba költözött. Ezáltal a nyugati térség (Észak-Afrika, Egyiptom és Szíria) veszített súlyából a birodalmon belül. Itt kapott helyet a kalifa udvara, tekintélyes adminisztrációja és a központi hadsereg, az ún. hurászáni gárda.
Az Omajjádok bukásával számos elégedetlenkedő csoport maradt talpon, sőt újak születtek. Az arab törzsi viszálykodás nem szűnt meg, bár súlyát vesztette, ugyanis a maválí egyenjogúsításával az arab alattvalók befolyása jelentősen csökkent. A háridzsiták fundamentalista elképzeléseit természetesen az abbászidák sem kívánták megvalósítani, és a síiták is kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy kihasználták őket és hazudtak nekik. 755-ben a veszedelmesen nagy hatalomra szert tett Abú Muszlim meggyilkolásával majdnem fél évszázadig tartó lázongás vette kezdetét a keleti tartományokban, melynek ideológiai hátterét különféle szinkretisztikus nézetek képezték. Az Omajjádok hívei is gyakorta lázongtak Szíriában és Egyiptomban.
Al-Manszúrt a fia, al-Mahdí (775–785) követte a trónon. Az ő idejére annyira megerősödött a központi hatalom, hogy a különféle lázongások ellenére megkezdődtek a Bizánci Birodalom elleni hadjáratok, melyekben már trónörökösként kitűnt a kalifa kisebbik fia, Hárún ar-Rasíd, aki 782-es hadjáratával a Boszporuszig hatolt, és adófizető vazallussá tette a képrombolási harcokkal foglalkozó császárságot. Az Ezeregyéjszaka elbeszéléseiben szereplő Harun ar-Rasíd (ur. 786-809) uralkodása idején a birodalom ügyeit a mindennapokban a vezírek igazgatták, akik a Barmakidák családjából kerültek ki, s nagy befolyásra tettek szert és a kalifákat igyekeztek a háttérbe szorítani. Harun ar-Rasid fellépett ellenük és leverte az ellene szított felkeléseket Iránban, Egyiptomban és Horászánban. Az uralkodó haladás melletti elkötelezettségét jelzi, hogy 793-ban Bagdadban papírgyártó üzem létesülhetett.
Az abbászida hatalom gyengülése
Harun ar-Rasíd halála után fiai, Amín és Mámún marakodtak a trónért, melyet végül az utóbbi Bagdad feldúlása után 813-ban a horászáni, iráni katonaság segítségével ragadott el a fivérétől. A bagdadi arab lakosság és az iráni katonák közötti állandó összetűzések miatt aztán a kalifátus központját Bagdadból Szamarrába kellett költöztetni, ahol 847 és 869 között működött. A hatalomért dúló belviszályokat súlyosbította a 9. században több síita felkelés is. A központi hatalom gyengülése nyilvánult meg abban, hogy a kalifa a tartományok élére általában iráni származású katonai parancsnokokat, emíreket nevezett ki, akik hűségesküt tettek a kalifának és adót fizettek neki. Ezen kívül azonban gyakorlatilag független uralkodóként viselkedtek. Így aztán a tartományokban helyi dinasztiák jöttek létre. (Túlúnidák,Ihsídidák, Aglabidák, Táhiridák,Szaffáridák,Számánidák) . A 10. században az abbászida kalifák lényegében csak Irakban tartották kezükben a politikai hatalmat. Az állam vezetése az Emír al-Umara (főemír) kezébe került 936-tól. E század éveiben az iszlám világ nagy részében a síiták jutottak hatalomra. A Fátimidák Kairóban új kalifátus alapítottak, és ők tartották uralmuk alatt Észak-Afrikát, majd Egyiptomot és Szíriát is. Irakban és Perzsiában a szintén síita Buvajhidák kaparintották meg a vezetést és 945-ben csapataikkal bevonultak Bagdadba, s az abbászida kalifák lényegében a bábok szerepére kényszerültek.
A dinasztia hanyatlása
Az abbászidák központi területére már a 8. századtól folyamatos volt a török népek beszivárgása. A 9. században már valamennyi iszlám udvarban a paloták testőrségét a törökök alkották. 1055-ben a szeldzsuk törökök felmentették a kalifátus központi területeit a szektás vallási nyomás alól, ám a tényleges politikai hatalom mégsem került vissza a kalifák kezébe. Csupán a 12. században, amikor a szeldzsukok egymás elleni harcai domináltak és ez által katonai erejük meggyengült, sikerült al-Muktafi és an-Nászir kalifáknak Irán és Ny-Perzsia felett a vezetést a kezükbe venni.
1258-ban a mongol hadak, Hülegü vezetésével egész Irakot elfoglalták, felégették Bagdadot és az utolsó bagdadi kalifát, al-Musztaszimot pedig megölték. Az Abbászida Birodalom a mongol pusztítás hatására megszűnt.
Az Egyiptomban és Szíriában uralkodó mamlúk szultán, Bajbarsz ugyan al-Musztanszir néven kalifának kiáltott ki egy Abbászidát, s ennek leszármazottai még egészen az oszmán-török hódításig viselték a kalifa címét, de tényleges hatalmat már nem gyakorolhattak, mindössze a katonaság által hatalomra juttatott szultánok beiktatása volt a feladatuk.
Gazdasági és kulturális fejlődés az abbászidák uralkodása alatt
A korszakot az iszlám fénykorának, egyesek az iszlám reneszánsznak nevezik. A 9-10. századi politikai zűrzavar ellenére széles körű volt a gazdaság és a kereskedelem fejlődése. A művek gazdagsága jellemezte az irodalom, a teológia, a filozófia és a természettudományok területét. Iszlám kultúrközpontok jöttek létre Bagdadban, Damaszkuszban, Kairóban, Mekkában és Szamarkandban, ahol az arab tudósok és művészek egybeolvasztották a keleti és a hellenisztikus tudományos és kulturális értékeket, s megteremtették az iszlám tudomány és kultúra alapjait, melyek mindenekelőtt Spanyolországon keresztül befolyást gyakoroltak a kereszténységre is. Ezekhez a kulturális hagyományokhoz a beáramló törökök is asszimilálódtak és iszlamizálódtak.
A bagdadi Abbászida kalifátust a mongol Hülegü ilhán semmisítette meg 1258-ban. Nem sokkal később Az-Záhir Bajbarsz egyiptomi szultán saját hatalma legitimálása céljából egy Szíriába menekült Abbászida-sarjat kiáltatott ki kalifának és Egyiptomba hozatta. Az új kalifa cserébe a szultánt Egyiptom, Szíria, Dijár-Bekr, Hidzsász, Jemen és az Eufrátesz vidékének uralkodójává nevezte ki. A későbbi kalifák is Egyiptomban éltekː politikai hatalmuk nem volt, elsősorban a vallásos alapítványok felügyeletét látták el, nevük szerepelt a pénzérméken és a pénteki imaszövegben. Amikor I. Szelim oszmán szultán1517-ben meghódította Egyiptomot, IV. al-Mutavakkil kalifát Konstantinápolyba vitette „vendégként”.[1] Ő volt az utolsó Abbászida kalifa, tisztségét a későbbi oszmán szultánok használták.
.PNG)
.jpg){kind=small}
.JPG){kind=small}
.jpg){kind=small}
.jpg){kind=small}
