A szultánarab eredetű uralkodói méltóságnév. Arámiul: 'soltán'. Az eredetileg „hatalom-erő-tekintély” jelentéssel bíró szót az első ezredforduló táján kezdték uralkodói címként használni török eredetű dinasztiák, és a 11. században terjedt el szerte az iszlám világában. Női megfelelője a szultána.
Tudomásunk szerint elsőként a mai Afganisztán területére eső központtal Kelet-Iránban uralkodó Mahmúd al-Gazní (uralkodott 998–1030 között) volt az első, aki magát szultánnak titulálta. Nem sokkal ezt követően a szultáni címmel kapcsolatban a szeldzsukok alakították ki azt a koncepciót, miszerint a kalifa – aki 1055-től szeldzsuk felügyelet alatt állt – a vallási, a szultán a világi kérdésekben gyakorol főhatalmat. Ez a tézis a Nagyszeldzsuk Birodalom rövidesen bekövetkező széthullása miatt nem sokáig volt igaz, és rövidesen több, párhuzamosan létező szultánság is kialakult (például a szeldzsukok Ikóniumi Szultánsága és a Szaladin egyiptomi szultán által alapított Ajjúbida Szultánság, vagy az egyiptomiMamlúk és az anatóliai-balkániOszmán Szultánság). A későbbiekben kisebb jelentőségű dinasztiák – kalifai jóváhagyás nélkül – is alkalmazták az eredetileg valóban nagyhatalmak által használt titulust.
Manapság csak Omán, Brunei és néhány kisebb kelet-ázsiai monarchia vezetője használja ezt a címet. A szultán által kormányzott országot szultánságnak vagy szultanátusnak hívhatjuk.
