1994 decemberében egy filmes kurzuson Bíró Yvette azt a feladatot adta a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóknak, hogy írjanak forgatókönyvet egy kisfilmhez Lucien Hervé 1951-ben, a kelet-franciaországi Audincourtban készített Három asszonyság című fotója alapján, s örökítsék a kép időtlen pillanatának előttjét és utánját. A fekete-fehér felvételen különböző viseletű érett korú nők állnak egymás mögött egy vidéki ház közelében és néznek feszülten egy irányba – a fotó megtekintőjének fantáziájára bízva, mire is figyelnek. Ruházatukat kissé megfeszíti a szél.[2][3] A pár óra alatt összeállított szinopszisok közül Iványi ötlete nyerte el a tanár tetszését; aki javasolva, hogy írja meg a forgatókönyvet és rendezze meg a filmet.[4]
A forgatókönyv elolvasása után Durst György producer vállalta, hogy a Duna Televízió finanszírozásával legyártatja a filmet. A rendező egyetlen hosszú jelenettel, csupán a kamera 360°-os mozgatásával forgatta le az alkotást. A nők nézési irányával ellentétesen lassan mozgó kamera megmutatja a tágas, mozdulatlan pusztaságot, a gondtalanul repkedő galambrajt, a dolgukra igyekvő parasztokat – párbeszéd nem hallatszik, csupán a szél rendszertelen fütyülése, állatok hangja és távoli, elmosódó munkazaj. A feszültség lassú fokozódásával érünk el a jelenet csúcspontjához, a zaj forrásához: civil ruhás egyének öt férfit akasztanak. A kamera továbbhalad és egy alig hallható énekfoszlány beszűrődése közben visszatér a nőkre, az akasztás-sorozat néma és mozdulatlan szemlélőire...
A film gyártása 1995-ben kezdődött és 1996 februárjában fejeződött be.[4] Az extra-hosszúságú snittet négyszer forgatták le egy nap délelőtt 9 óra és délután 2 óra között; a Nap állása és a fényviszonyok miatt közülük a harmadik lett a végső változat. A rendező és a hangmérnök a forgatás másnapját kifejezetten a hangfelvételek elkészítésére fordították. Ezt követően még közel két hónapot igényeltek az utómunkák.[1][4]
A sikeres bemutatkozást következő másfél évben a filmet számos fesztiválra nevezték, illetve hívták meg, amelyeken sikerrel szerepelt,[8]
Helye a magyar filmtörténetben
Lucien Hervé eredeti fotójához és az alkotás mondanivalójához stílusban és korban messzemenően illő, bravúrosan komponált snittet a fekete-fehér kontraszt, a fa mögött megcsillanó napfény, valamint az emberek és állatok mozgása s mozdulatlansága teszi különösen kifejezővé. Az alkotó jól használja ki a kameramozgás narratív hatását, a fotó teremtette hiány fenntartásából adódó feszültségteremtést.[3] A kép határainak folyamatos módosulása a kompozíció állandó változását eredményezi, ami állandó feszültséget teremt a kereten belüli és azon kívüli, éppen nem látható dolgok között.[9]
A dialógus hiánya mellett nagy szerep jut a természet zajainak, különösen a pusztaságban szabadon nyargaló szél zúgásának, a halk emberi duruzsolásnak és egy távolban felcsendülő éteri dalnak, amelyek fenntartják a film titokzatos hangulatát, s mintegy elemelték a témát, kifejezetten költőivé téve azt.[9] A tudatosan a második világháború előtti kosztümöket használó film története időtálló lett, semmiféle konkrét politikai vagy történelmi helyzetre nem utal. Az akasztásokat szenvtelenül néző nők, s a mintegy tucatnyi passzívan szemlélődő férfi látványa eloszlatja az első pillanatban igazságszolgáltatásnak tűnő történéssel kapcsolatos kételyt; valójában törvényen kívüliek megtorló akciójáról van szó, a rablásuknak ellenszegülőkön. Megteszik, mert a rideg tanyavilágban megtehetik – a fásult passzivitás e megszokott, mindennapi gyakorlatnak szól.[4]
A rendező bizonyos szürrealista mesterek előtt tiszteleg filmjével, a rendkívül hosszú snittet, a kameramozgás ritmusát elsősorban Jancsó Miklós és Fehér György munkássága inspirálta.
Ötleténél, kvalitásainál fogva az alkotás a magyar filmtörténet egyik legismertebb rövidfilmje lett, mely számtalan hazai és nemzetközi filmes iskola tananyagának része.[9]
↑Lucien Hervé: Trois femmes (francia nyelven). lucienherve.com. Association des Amis de Lucien Hervé et de Rudolf Hervé, 1951 [2017. július 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. január 23.)
↑ ab– Arthur: L’Expresso – Le Vent (1996) (francia nyelven). Le 7ème Café, 1951 [2021. január 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. január 23.)
Richard Raskin: An Interview with Marcell Iványi (angol nyelven). imv.au.dk. P.O.V. Filmtidsskrift (Danish Journal of Film Studies), 1997. október 13. [2020. december 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. január 23.)
