A Jakab-hegyi pálos kolostor egy pálos rendi kolostor volt Kővágószőlős határában, a Jakab-hegyen. A magyar–török háborúk során számos pálos kolostorral együtt lakatlanná vált, ám 1736-ban helyreállították. 1828-ra megint kiürült, azóta épülete összeomlott, falai jórészt már csak váll- vagy derékmagasságig állnak. Romjait az 1970-es évek végén, valamint 2006–2007-ben vetették alá állagmegóvásnak, illetve környezetét is rendezték, így ma könnyen látogatható.
Története
Középkori kolostor
A Jakab-hegyen az Árpád-korban létrejött egy falu. Ennek félköríves szentélyű, nyugati karzattal ellátott templomát, és templom körüli temetőjét sikerült feltárni. E templom Szent Jakab titulusáról nyerhette a hegy a nevét.
A kolostor romjai
1225-ben Bertalan pécsi püspök itt gyűjtötte össze a Mecsekben élő remetéket, és épített számukra kolostort. Ez a rendház lett az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok első háza. Legalábbis így emlékezik meg az eseményről a rend 16. század elején élt generálisa és történetírója Gyöngyösi Gergely, aki rendtörténeti munkájában megőrizte számunkra a kolostor alapításának történetét. A régészeti kutatások bizonyították, hogy a Jakab-hegyi remeték a már korábban itt állt falusi templomot kapták meg, de a legkorábbi rendház nyomai nem kerültek elő. Az 1978-as ásatások során azonban néhány sírból 1225-ös dátummal ellátott középkori dénár került elő. Ebből egyrészt tudható, hogy a kolostor alapítóinak sírjait találták meg, másrészt, hogy a ma látható romok az 1220-as pálos kolostorra épültek rá. 1234-ben és 1252-ben már oklevelek is említik az ekkor már Ürög határához tartozó Szent Jakab-kolostor remetéit. 1315-ben és 1326-ban is oklevelek említik a kolostort, de 1334-ben a szerzetesek a rablók zaklatásai miatt kénytelenek voltak elhagyni házukat és a hegy lábához, Patacsra távozni. Hamarosan azonban visszaköltöztek a hegyre: 1369-től újra megjelenik az oklevelekben az Ürög feletti Szent Jakab-kolostor neve, bár a patacsi, Szűz Máriának szentelt rendházuk is fennmaradt.
A Jakab-hegyi kis templomot valamikor, ismeretlen időpontban nyugat felé meghosszabbították, majd 1500 körül az apszisa mögé új, poligonális záródású, támpilléres szentélyt emeltek. Miután a szentély falait felhúzták, a román kori apszist lebontották. Az új szentély diadalívét a román kori templom közepén helyezték el. Innen indították a kereszt- és csillagboltozati szakaszokból álló bordás boltozatot. A szentélyzáradék falában mérműves ablakokat helyeztek el, de egy reneszánsz nyíláskeret-töredék is ehhez az építkezéshez köthető. A szentéllyel együtt építették fel az annak déli szomszédságában álló sekrestyét, amit valószínűleg egy kis torony kötött össze a szentéllyel. A középkori kolostorépületről alig tudunk valamit. A barokk kori kolostor nyugati szárnya alatt előkerült ugyan egy, feltehetően középkori falcsonk, és a déli szárny alatt is vannak csekély épületmaradványok, ezeknek azonban sem a pontosabb korát, sem építészeti összefüggéseit nem ismerjük. Lehetséges, hogy középkori eredetű a kerengő délnyugati sarkának közelében lévő falazott kút is. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a középkorban soha sem épült ki a templom mellett szabályos kolostornégyszög.
Barokk remeteház
A szerzetesek a 16. században – legkésőbb 1543-ban – minden bizonnyal a törökök elől menekülve hagyták el rendházukat, amely a következő két évszázadban elhagyatottan romosodott: a sekrestye és a torony úgy tűnik alapjáig elpusztult, a templom nyugati bővítésének falai ledőltek, mindössze az északi fal és az északnyugati sarok egy kis csonkja állhattak még. Épségben maradtak viszont a románkori kis templomból megmaradt oldalfalak és a késő gótikus szentély, a boltozatával együtt.
1736-ban, Fonyó Sándornagyprépost remeték számára helyreállíttatta az épületet. A templom nyugati részét a régi falak még meglévő csonkjait felhasználva újították fel. A déli és az északi oldalra kapukat nyitottak. A déli fal alsó részén egy ismeretlen funkciójú nyílást, vagy fülkét, felső részén pedig három nagy ablakot képeztek ki. A sekrestyét a régi alapokon teljesen újjáépítették, sőt mellé egy konyhából és két szobából álló lakást is csatoltak. A déli szoba alatt kicsiny, boltozott pincét alakítottak ki. Az épület nyugati homlokzata elé ablakokkal áttört falú folyosót építettek, amelynek déli végébe a pincébe és az emeletre vezető lépcsőház került. A földszint szobákat téglából készült fiókos dongaboltozattal fedték le, téglapadlóval burkolták, az ajtókat és a kisméretű, négyzetes ablakokat kőből faragott, egyszerű szalagkeretekkel látták el.
Nem sokkal később úgy folytatták az építkezést, hogy a keleti szárnyhoz és a templom nyugati homlokzatához két új kolostorszárnyat csatoltak, miáltal a templom déli oldalán zárt kerengőudvart hoztak létre. Az új szárnyak mindenben követték a korábban elkészült keleti rész tagolását: a boltozatok, padlók és a nyíláskeretek a korábbiak mintájára készültek. A zöldmázas kályhaszemekből épült cserépkályhák fűtőnyílásait is kőkeretekkel látták el. A déli szárnyban kapott helyet a bejárati folyosó, egyik oldalán egy cellával, a másik, nyugati oldalán egy nagyméretű refektóriummal, amelynek később a nyugati végét egy új konyha számára leválasztották. Itt, a konyha mellett, a déli kerengőfolyosó folytatásában helyezték el a kettős árnyékszéket, amelyből kőből épült, boltozott csatorna vezette el a szennyvizet. Az árnyékszék emésztőjét a konyha szemétgyűjtőjeként is használták: számos törött edényt: üvegeket, ónmázas habán, és egyszerűbb, folyatott ólommázas edényeket, valamint ételmaradékokat szórtak belé. A nyugati szárnyban egy fűtetlen kamra, két cella, egy emeletre vezető lépcső és egy, a kertbe vezető átjáró-folyosó kapott helyet. A szárny északi folytatásában, a templom nyugati homlokzata előtt két kicsiny szobából álló lakást, valamint tágas előcsarnokot építettek. Ez utóbbiból új ajtót nyitottak a templomba. Az előcsarnok északra néző ablakát később ajtóvá alakították. A kolostor főépületét kőkerítéssel vették körül. A kerítés falai mentén három kisebb házat emeltek: kettőt nyugaton, egyet délkeleten. A kerítés nyugati oldalához egy kétfelé osztott kertet csatoltak. A kert déli részébe egy újabb kis kőházat építettek. Kelet felől egy terasz és egy hatalmas méretű külső kert készült. A nagy kert sarkain, és oldalainak közepén kerek tornyokat emeltek.
Egy 19. századi rajzból tudjuk, hogy a tornyok emeletesek voltak, a körítőfalak felső részét pedig kulcslyuk alakú lőrésekkel törték át A terület közepén egy magas gáttal övezett, feltehetően középkori vagy akár őskori eredetű mesterséges tó helyezkedett el, amely bonyolult csatorna és víztároló rendszereken át biztosította a kolostor vízellátását. A nagy kert északnyugati sarkában egy elkerített kertrészt alakítottak ki, amelyhez egy boltozott pince is csatlakozott a körítőfal nyugati középső tornya mellett. Ezt a tornyot később át is építették: földszintjét beboltozták, falait megköpenyezték.
A kolostor pusztulása és feltárása
A kolostor barokk kori virágzása rövid ideig tartott. Amikor II. József1780-ban feloszlatta a szerzetesrendeket a Jakab-hegyi házat is elhagyták a remeték. A terület a püspökség birtokába került, de 1828-ra teljesen lakatlanná vált. A fedélszéket és a nyílászárókat elhordták, a falak pedig lassú romlásnak indultak. A helyi hagyomány szerint a templom berendezéséből egy barokk feszület a szomszédos Kővágószőlős plébániatemplomába került. Valamelyik erdész később bonthatta ki a templom romjaiból, és vitte le a faluba azt a gótikus szentségfülkét, amely ma szintén a kővágószőlősi templomban van. Egy 1846-ból ránk maradt kép szerint a kolostor falai akkor még szinte sértetlenül álltak. 80 évvel később, 1926–27-ben Gosztonyi Gyula mérte fel a romokat. Ekkor már az emeleti ablakok boltövei, a boltozatok és az emeleti válaszfalak, valamint a kerengő falai is beomlottak, de a templom és a kolostor külső falai még szinte párkánymagasságig álltak. Gosztonyi helyreállítási terveket is készített, miszerint a lefedett kolostorban egy turistaszállót alakított volna ki. A terv nem valósult meg, sőt nem sokkal később – feltehetően a közeli erdészház építése miatt – a kolostor falait nagyrészt lerombolták, csak a földszint alsó része maradt meg a törmelék alatt.
A régészeti feltárások és az első romkonzerválási munkák 1976-ban indultak meg, Kárpáti Gábornak, a pécsi Janus Pannonius Múzeum régészének irányításával. Az 1980-as évek közepére a feltárási és az állagmegóvási munkák is megszakadtak. 2006–2007-ben újabb romkonzerválásra és hitelesítő ásatásra került sor.
