A populizmus (latin: populus = nép szóból) több jelentésű fogalom, napjainkban általános értelemben véve az a politikai tendencia vagy stratégia, amely célja a dolgozó osztály (a tömeg) megnyerése.[1] A nép többségi akaratával összhangban tett erőfeszítésekkel, gyakran kivitelezhetetlen ígéretekkel operáló irányzat. A populisták többnyire azt állítják, hogy az „egyszerű emberek” oldalán állnak.
A kevésbé fejlett országokban inkább ideológia,[2] míg a fejlettebb országokban nem annyira ideológia, inkább politikai stílus, magatartásmód,[3] amely egyaránt felbukkanhat a jobb- és baloldalon, és középen is.
A populizmus értelmezésének ideológiai megközelítése szerint a populizmus a „népet” erkölcsileg jó erőként mutatja be, és szembeállítja az „elittel”, amelynek tagjait korruptnak és erkölcstelennek ábrázolja. Különböző populista politikai erők egymástól eltérő módon definiálják a nép szót. Definiálhatják osztály, etnikai vagy nemzeti hovatartozás alapján. A populizmus szerint a népet egy, kizárólag a saját érdekeit szemei előtt tartó (szűk) hatalmi elit elnyomásban tartja, megfosztja a hatalomba való beleszólástól, ennélfogva a populisták első számú célja a gazdasági, politikai és egyéb (köz)intézmények „visszahódítása” az „elittől” a „népnek”. A populisták általában úgy mutatják be az „elitet”, hogy a politikai, gazdasági, kulturális és médiarendszert homogén entitásként ábrázolják, és azzal vádolják, hogy saját érdekeiket, illetve gyakran más csoportok – például nagyvállalatok, külföldi országok, kisebbségek, bevándorlók – érdekeit képviselik a „nép” érdekeivel szemben. A populista pártokat és társadalmi mozgalmakat gyakran karizmatikus vagy domináns személyiségek vezetik, akik „a nép hangjának” állítják be magukat.
Politikai populizmus
A populizmus a 19. századtól kezdve különféle formákat öltött, de többnyire a népre való állandó hivatkozásban merül ki. A populisták felosztják a társadalmat két homogén csoportra: a becsületes közemberekre és a korrupt elitre; továbbá azt mondják, hogy a „nép akarata” vezérli őket.[4]
Gyakran hivatkoznak a népre, vágyaira, akaratára, azonnali megoldást ígérve. Ilyen értelemben a populizmus a demokráciákban éppúgy jelen van, mint a diktatúrákban.[3] Például Sztálin, Hitler, Mussolini, Franco, Kádár János[3] politikai magatartásában megfigyelhetők voltak populista gesztusok és szólamok.[3]
A politikusok akkor nevezhetők populistának, ha az ideológiai elköteleződést megkerülve azt állítják, hogy nem egy bizonyos párt vagy osztály nevében, hanem az egész nép nevében beszélnek.[5] A politikai retorikát gyakran a problémák megkerülésére használják.[5] Tartalma széles skálán mozoghat.[5]
A populizmus jellegzetesen „vidéki” bázisú, a hagyományos nemzeti, vallási, többségi értékeket hirdeti, a „kisemberek” védelmében szól, nevében szól és ítélkezik, és a társadalom problémáit elsősorban a társadalmi elit és a nemzetközi összeesküvés bűneinek tulajdonítja.[3] Célja a nép nyelvén beszélni és minél több szavazót elérni.[2]Paradoxona az, hogy főbb képviselői maguk is a politikai elitbe tartoznak, mégis elitellenes retorikát használnak.[2]
A populista politika tagadja, hogy létezik legitim kisebbségi vélemény; a populistáétól eltérő vélemények képviselői a populista szerint a nép ellenségei.
A kommunikációban a homogén „népre”, az egységes, vagy legalábbis többségi népakaratra való folyamatos hivatkozás jellemző. A politikai intézményrendszert közelebb kell vinni a néphez, ez a populizmus üzenete a „nép nevében” kormányzó diktátorokhoz éppen úgy, mint a „nép által” választott képviselőkhöz.[3]
Mai értelemben a populizmus leggyakrabban a tekintélyelvűség egy formája. A populista politika egy karizmatikus vezető körül alakul ki, aki a saját hatalmának megszilárdítása érdekében a nép akaratának megtestesítésére hivatkozik.[6]
Egy 2018. decemberi tanulmány, amely negyvenhat populista vezetőt tanulmányozott, arra jutott, hogy a populisták, függetlenül a politikai spektrumon belül elfoglalt pozíciójuktól, nagyobb valószínűséggel károsítják a demokratikus intézményeket, erodálják a végrehajtó hatalom fékjeit és ellensúlyait, demokratikus visszaesést okoznak, károsítják a polgári jogokat, mint a nem populisták.[16]
A néppel folytatott folyamatos kommunikáció, amely az emberek számára a politikában való részvétel illúzióját próbálja felkelteni. Ilyenek például Magyarországon az ún. nemzeti konzultációk.[18][19]
Cas Mudde alapján, amikor Donald Trump elindította elnökválasztási kampányát, még nem volt populista. Az idő múlásával azonban egyfajta stílust alakított ki, és az elnöki beiktatása napjára az átalakulása befejeződött: a retorikája már alaposan populista volt, aki a „nép hangjaként” szólalt meg.[46]
A populizmus az 1930-as és 1940-es évek óta domináns a latin-amerikai politikában,[48] ahol sokkal inkább elterjedt, mint Európában.[49] Egyes kutatók megjegyzik, hogy a világ e régiójának van a „legtartósabb és legelterjedtebb populista hagyománya”. Azt sugallják, hogy ez azért van így, mert ez egy olyan régió, ahol ugyan régi hagyománya van a demokratikus és féldemokratikus kormányzásnak és a szabad választásoknak, de magas a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek aránya, ami széles körben megjelenő ellenérzéseket vált ki, és amelyet a politikusok a populista retorikán keresztül tudnak meglovagolni.[50]
A 20. században szinte minden latin-amerikai ország átélt egy populista rendszert. Ilyen volt pl. Juan Perón Argentínában (1946-1955), Getúlio Vargas Brazíliában (1930-1945) vagy Cárdenas Mexikóban.[51]
Az a mozgalom vagy ideológia, amely szerint az erény a többséget alkotó egyszerű emberekben rejlik, valamint az ő kollektív tradícióikban.
Az az ideológia, amely szerint az emberek akarata feljebbvaló minden más értéknél.
A vidéki kisemberek ideológiája, akiket veszélyeztet az ipar és a finánctőke.
Olyan rurális mozgalom, amely veszélyeztetve érzi a hagyományos értékeket a változó világban.
Az a hit, amely szerint a többségi vélemény nem juthat felszínre az „elit” kisebbség aknamunkája miatt.
Agrárpopulizmus
Az agrárpopulizmusban a populizmus kifejezést számos olyan mozgalomra és elméletre használják, amelyek a modernizáció nehézségeivel küszködő mezőgazdasági kistermelők problémáival foglalkoznak. Ezek a mozgalmak gyakran idealizálják a hagyományos vidéki közösségi életformákat és emberséges középutat keresnek egyfelől a mindent átható kapitalizmus, másfelől a bürokratikus szocializmus között. Két paradigmatikus esete van: az egymástól nagyon elütő amerikai és orosz agrárpopulizmus.[5]
Megjegyzések
↑Cas Mudde a Georgiai Egyetem professzora, a politikai populizmus kutatója
↑Cristóbal R. Kaltwasser a Diego Portales chilei magánegyetem professzora, a politikai populizmus kutatója
Hivatkozások
↑Real Academia Española. «populismo». DRAE. «Tendencia política que pretende atraerse a las clases populares. U. m. en sent. despect.»
↑ abcdGallai S. - Török G.: Politika és politikatudomány (2005), Aula K.
↑ abcdefPolgári politikai lexikon: Populizmus, 2008., Kairosz
↑Helmut Fehr: Eliten und zivile Gesellschaft. Legitimitätskonflikte in Ostmitteleuropa. Springer VS, Wiesbaden 2014, S. 328–335.
↑Bruno Castanho Silva, Federico Vegetti, Levente Littvay: The Elite Is Up to Something. Exploring the Relation Between Populism and Belief in Conspiracy Theories. In: Swiss Political Science Review. Band 23, Heft 4, 2017, S. 423–443, hier S. 424.
↑de la Torre, Carlos (2017). "Populism in Latin America". In Cristóbal Rovira Kaltwasser; Paul Taggart; Paulina Ochoa Espejo; Pierre Ostiguy (eds.). The Oxford Handbook of Populism. Oxford and New York: Oxford University Press. pp. 195–213. ISBN 9780198803560
↑Mudde, Cas; Rovira Kaltwasser, Cristóbal (2017). Populism: A Very Short Introduction. Oxford: Oxford University Press. ISBN 9780190234874
↑Federico Tarragoni, L'esprit démocratique du populisme, La Découverte, 7 novembre 2019 (ISBN 978-2-7071-9730-6, lire en ligne [archive]), p227-246 (franciául)
Az európaiság eredetétől a "klasszikus" populista rendszerig. Segédanyag; szerk. Király István et al.; SMPI, Kaposvár, 1993 (A pedagógia időszerű kérdései Somogyban)
Horváth Gyula: Tanulmányok Latin-Amerika történetéből. A populizmushoz vezető történelmi út néhány állomása; Kaposvári Építők SC, Kaposvár, 1993 (Más kor könyvek)
Horváth Gyula: A populizmus kialakulása Mexikóban; Közgyűlés, Kaposvár, 1996 (Örökség)
Horváth Gyula: A "klasszikus" politikai populizmus ideológiája. Oktatási segédanyag; PATE ÁTK, Kaposvár, 1998 (Politikaelméleti füzetek)
Kiss Endre–Molnár János: Populizmus. Budapest, 2000. november 4.; Friedrich Ebert Alapítvány, Budapest, 2001
Szilágyi Ágnes Judit: Távolodás Európától – Nemzetépítés és kultúrpolitika Brazíliában az Estado Novo idején (1937-1945) Budapest, Áger Bt. 2004.
Politikai állatfajták. Konszenzusos demokrácia, populizmus, szavazóbázisok és parlamenti választások Ausztriában, 2008; szerk. Balogh Róbert et al.; Magyar Progresszív Társaság Platform, Budapest, 2008
John Lukacs: Demokrácia és populizmus. Félelem és gyűlölet; ford. Komáromy Rudolf; Európa, Budapest, 2008
Győri Gábor: Populizmus és kormányzás; Demos Magyarország, Budapest, 2008
Medvék, tulipánok, populisták. Aromán politikai rendszer dilemmái és a 2008-as parlamenti választások; szerk. Balogh Róbert et al.; Generáció 2020 Közhasznú Egyesület, Budapest, 2009
David van Reybrouck: A populizmus védelmében; ford. Bérczes Tibor; Gondolat, Budapest, 2010
Ernesto Laclau: A populista ész; ford. Csordás Gábor; Budapest : Noran Libro, 2011
Nemzet a mindennapokban. Az újnacionalizmus populáris kultúrája; MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Budapest, 2014
Frank Füredi: A célkeresztben: Magyarország; ford. Soproni András; Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2017
Antal Attila: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán; Napvilág, Budapest, 2017
Populista korszellem? A Magyar Politikatudományi Társaság XXIII. Vándorgyűlése. Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar, Győr, 2017. június 9-10.; szerk. Smuk Péter; Gondolat, Budapest, 2017
Bartha Ákos: Populizmus, népiség, modernizáció. Fejezetek a kelet-közép-európai politikai gondolkodás 20. századi történetéből; MTA BTK Történettudományi Intézet, Budapest, 2017 (Magyar történelmi emlékek Értekezések)
David van Reybrouck: A választások ellen; ford. Zákányi Viktor; Gondolat, Budapest, 2017
Gyurácz Ferenc: Populizmus. Tanulmányok, 1991–2007; Magyar Nyugat, Szombathely, 2017
Antal Attila: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán; Napvilág, Budapest, 2017
Forgács Imre: Titanic Európa? Válságok és remények; Gondolat, Budapest, 2019
David Goodhart: Úton hazafelé. A populista lázadás és a politika jövője; Századvég, Budapest, 2019
Antal Attila: Orbán bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége; Noran Libro, Budapest, 2019 (Progress könyvek)
Jonah Goldberg: A Nyugat öngyilkossága avagy Hogyan dönti romba a tribalizmus, a populizmus, a nacionalizmus és az identitáspolitika újjászületése az amerikai demokráciát; ford. Nagy Mátyás; Alexandra, Pécs, 2019
Progresszív válaszok a populizmusra. Miért szavaznak az európaiak a populista pártokra, és hogyan válaszolhatnak erre a kihívásra a progresszívek?; szerk. Boros Tamás; Friedrich-Ebert-Stiftung–Policy Solutions, Budapest–Brüsszel, 2019
B. Kádár Zsuzsanna: Populizmus és emlékezetpolitika; WJLF, Budapest, 2020 (Wesley konferencia kötetek)
Paár Ádám: A populisták (h)ősei. Az észak-amerikai populista mozgalom (1891–1908) rövid története, valamint eszmei rokon mozgalmai Magyarországon; Magyar Nyugat, Szombathely, 2020