PROFILBARU.COM

	Nyúzóvölgyi vérengzés
	a Magyar Hírmondó írása a nyúzóvölgyi kivégzésekről (1782. augusztus 31.)
Helyszín	Nyúzóvölgy, Kemence mellett, Hont vármegye (ma Pest vármegye), valamint Bát (ma Bátovce) és Csáb (ma Čebovce), a mai Szlovákiában
Célpont	oláhcigányok
Időpont	1782. augusztus 24.–augusztus 26.
Típus	népirtás, koncepciós per
Áldozatok	41
Gyanúsítottak	a Sárközi György vezette vándorcigány csoport
Elkövetők	Hont vármegye vezetősége
	Térkép
	Kemence Pozíció Magyarország térképén
	é. sz. 48° 01′ 19″, k. h. 18° 53′ 42″48.021810°N 18.895030°EKoordináták: é. sz. 48° 01′ 19″, k. h. 18° 53′ 42″48.021810°N 18.895030°E

Az egykori kemencei vármegyeháza épülete, ahol fogva tartották a megvádolt romák egy részét

A nyúzóvölgyi vérengzés néven ismert eset cigányok elleni tömeges kivégzés volt 1782-ben, amely egy lényegét tekintve kirakatper keretén belül zajlott Hont vármegye akkori székhelyén, Kemencén. Több mint száz embert vádoltak meg a vármegyei hatóságok állítólagos kannibalizmussal 1782 júliusában, s közülük 41-et augusztus 24-én részben a közeli ún. Nyúzóvölgyben válogatott kínzások közepette végeztek ki.

A Kemence és Perőcsény között található völgy elnevezéséről a szájhagyomány úgy tartja, hogy itt nyúztak meg olyan cigányokat, akik továbbra is konokul tagadtak, míg mások szerint azért hívják így, mert a cigányok itt ették volna meg áldozataikat. Egy harmadik verzió szerint néhány kínzásokat megélt roma bosszúból itt nyúzta meg elevenen a megyei porkolábot, majd a testét besózták és karóba húzták.^[1] Ennek ellenére bizonyítható, hogy a területet már jóval korábban, 1520-ban is Nyúzóvölgyként említik.^[2]

Egyes későbbi források tévesen több száz kivégzettről írnak, mások 84-re teszik ezt a számot. Az eljárás során nem mutattak fel semmiféle konkrét bizonyítékot a cigányok ellen, nem is beszélve arról, hogy a vádlottak egy része pszichikai terror és fizikai tortúra hatása alatt vallotta magát bűnösnek.^[2]

Egy hasonló, minden törvényességet és alapot nélkülöző eljárásra sor került Szepsiben is, az első világháborút követően, amit a csehszlovák hatóságok műveltek az ottani cigányokkal és szintén emberevés volt a vád. Halálos ítélet akkor nem született.^[2]

A honti vándorcigányok elleni koncepciós per sokban hasonlít a tiszaeszlári vérvádhoz, amelyet szintén elvakult gyűlölet és etnikai, valamint egyéb ellentétek szültek.

Előzmények

A vándorcigányság és a letelepedett lakosság viszonyát a kezdettől fogva viszályok és feszültség jellemezte. A nomadizáló életmódot folytató romák a legtöbb esetben úgy próbáltak maguk és családjaik ellátásáról gondoskodni, ahogy tudtak. Emiatt gyakran követtek el kisebb-nagyobb vagyon elleni bűncselekményeket. A hatósági szervek nem tudtak sokat tenni az ilyen kihágások ellen, mivel a romák vándorló életmódjuknál fogva a tartózkodási helyüket sűrűn változtatták, ezért a tetteseket a legtöbbször lehetetlen volt kézre keríteni.

A feszültségeket csak fokozta, hogy Mária Terézia^[3] és II. József^[4] erőszakos eszközökkel próbálta meg integrálni őket a társadalomba: a letelepedésre kényszerítés^[5] jelentett csak megoldást arra, hogy a meg lehessen őket adóztatni.

Hont vármegyében is ebben az időben pattanásig feszülő légkör uralkodott a vándorcigányok jelenléte miatt, miközben a lakosság hallani sem akart arról, hogy azok letelepülve a közvetlen szomszédjaikká váljanak.^[5] A hatóságok ezért gyakran erőszakot alkalmazva űzték el a romák csoportjait a területükről, míg az általuk elkövetett bűncselekmények miatt indult eljárásokban a cigányokra (sőt a zsidókra is) jóval szigorúbb büntetéseket osztottak ki. A közemberek annyira mély előítéletekkel viseltettek irántuk, hogy bármilyen vélt vagy valós, súlyosabbnak számító bűntény elkövetését is rögtön rájuk fogták.

Az apróbb vagyon elleni bűncselekmények vagy akár nagyobb értékű lopások és rablások annyira minden naposak voltak az országban, hogy a Helytartótanács feleslegesnek érezte minden ügy kivizsgálását, ezért a cigánykérdés rendezésében a vármegyéknek gyakorlatilag szabad kezet adott.^[5]

A per kezdete

1782. márciusában elfogtak és előállítottak néhány cigányt két betöréses eset kapcsán. Az egyiket Viszokán (ma Hegyeshely) egy mészárszék ellen, a másikat Felsőalmáson (ma Hontalmás része), az ottani jegyző kamrája ellen követték el. Utóbbit ki is fosztották. Bár az esetek részletei homályosak, de annyi bizonyos, hogy a hatóság már ekkor folyamodott kínvallatáshoz.^[5] Emiatt a tettesek magukra vállalták nemcsak a lopásokat, de egy emberölést is beismertek. Erre a hontvármegyei hatóság kiterjedt nyomozást rendelt el, amely az ügy elmérgesedéséhez vezetett.^[2]

Út a vérengzésig

A kínzással történő vallatást Mária Terézia már 1767-ben betiltotta, mert a magyarországi hatóságok igen gyakran már nem voltak tekintettel a bűntettek jellegére. Ennek tetejében a kín hatására még olyasmit is bevallottak a kínzásnak alávetettek, amit egyébként el sem követtek.^[5] A rendelkezés azonban csak igen lassan érvényesült és még 1782-ben is alkalmazták a kínvallatást Magyarországon. Így tettek a hontvármegyei hatóságok emberei is, akik minél több bűn elkövetését igyekeztek kicsikarni a vádlottakból, így azok a kényszer hatása alatt nemcsak egyéb bűncselekmények elkövetését „vallották be”, de másokat is megneveztek elkövetőként. Ennek hatására egyre több és több embert vádoltak meg, 31 ember meggyilkolását hozva fel. Mindezt pedig úgy, hogy egyetlen személyt sem tartottak nyilván hivatalosan áldozatként, sőt csupán egy család kereste az egyik elveszett hozzátartozóját, egy Pereszlényből (ma Ipolyság része) való kocsmárost, aki még az év tavaszán tűnt el nyomtalanul.^[6] A nyomozás ráadásul nem talált semmilyen kézzel fogható bizonyítékot, így emberi maradványokat sem.^[2]

Előfordult, hogy a kínvallatás hatására többen vállalták, megmutatják merre ásták el a holttesteket (legalább négy különböző helyen a keresést el is végezték^[5]), ám, mint kiderült, ezt csak azért vallották mert lehetőséget láttak megszökni az általuk megjelölt helyszínek felé tartva. Az ilyen szökési kísérletek rendre kudarcba fulladtak, aminek következtében a hatóságok a továbbiakban még brutálisabb eszközökkel vallatták a vádlottakat.

Az eljárást jól jellemzi, hogy a gyilkosságok kapcsán a hatóság puszta feltevésekbe bonyolódott, miszerint azért nem tudni többet az áldozatokról, mert messziről érkezett egyének, házalók lehettek, így próbálván magyarázatot találni a legfőbb ellentmondásra, hogy a környéken nem voltak eltűnt személyek. További szisztematikus, cigányellenes motivációnak mutatkozik az ügyben a vármegye szokatlanul nagy „buzgalma” is.^[5] Ebből fakadóan jogilag teljesen megalapozatlan volt a vád, de a cigányok bűnösségéhez a vármegye részéről kétség sem fért. Náthy Ferenc prókátor, aki a cigányok kirendelt védője volt, hangsúlyozta, hogy tárgyi bizonyíték nincs és a terhelő vallomások is kizárólag a vádlottakból kicsikart elmondottakra alapozódnak.^[2]

Egy asszony végül a kínzások hatására a többször is feltett kérdésre – ami azt firtatta, hogy hová rejtették el a holttesteket – azt felelte, hogy megették őket.^[2] A válasz komoly „lavinát” indított el, amelynek több vármegyére kiterjedő embervadászat lett az eredménye, s amit a civil lakosság részéről a cigányokkal szembeni túlkapások is követtek.^[5] 200 embert állítottak elő nemtől és kortól függetlenül, akiket a kannibálgyilkosságok elkövetésével kezdtek el vádolni. A kemencei tömlöc zsúfolásig megtelt, így a többi előállított egyént pincékbe, ólakba, istállókba, pajtákba zárták be, gyakran szörnyű körülmények közé.^[2]

Tanúk vagy bizonyítékok továbbra sem akadtak, de az egyre tébolyultabb kínzások hatására a romák mégis vallani kezdtek, csak azért, hogy mihamarabb véget érjenek a kínjaik. Ebben közrejátszottak a vádat képviselő ügyészek, akik minden eszközt bevetettek, csak hogy rájuk bizonyíthassák az állítólagos kannibálgyilkosságokat, nem is beszélve az őrök fizikai és verbális agressziójáról, amelynek minden pillanatban ki voltak téve.^[5] A vallomásokban olyan elképesztő dolgokat mondtak a vádlottak, hogy az áldozatok állítólagos „lemészárlása és megevése” alatt a többiek hangosan zenéltek, énekeltek, visítoztak, csakhogy elnyomják azok halálsikolyait. Mikor a húsukat megették, a csontokat elégették, hogy ne maradjon nyomuk.^[2]

A kínzások eszközeiről és módjairól bőven tanúskodnak a korabeli periratok és jegyzőkönyvek, ugyanakkor soha nem nevezik néven az állítólagos áldozatokat vagy azok családtagjait, lakóhelyüket stb. Ráadásul a vád alá vont cigány csoport már legalább 20 éve jelen volt Hont területén, egyéb kihágásaikról, tanúkról és hasonló esetekről nem esik szó sem a per anyagjaiban, sem más forrásokban.^[5]

A kemencei esettől függetlenül még a kihallgatások idején elfogtak egy Hont és Bars vármegye területén működő bűnbandát, akiket hasonló eszközökkel vallattak, és végül ők is beismertek 31 gyilkosságot, valamint az emberevést is. Vezetőjük Sárközi György cigányvajda is több ember megölését vallotta be a kínpadon.^[5] Ő a következőképp mesélte el az állítólagos gyilkosságokat:

Hármat gyilkoltunk meg ottan úgy, hogy sokan voltunk és megfogtuk őket és kalapácsokkal a fejüket ütve gyilkoltuk meg. Az asszonyoknak azt mondtuk, hogy ott künn kiabáljanak és énekeljenek, hogy a falusi emberek ne hallják… a meggyilkolt ember fejét, lábát, kezét levágtuk… és én azt a többiekkel fölvágtam, megfőztem és megettem. A csontokat megégettük és még a víz mellett szétszórtuk.^[7]

Vajna Károly történész elképzelése szerint annyi alapja lehetett az egésznek, hogy Sárközi elhitette társaival, miszerint a hús amit esznek (s amelyhez nyilván ő fért hozzá) emberi eredetű, amivel egyrészt tekintélyt akart parancsolni magának, kifejezve erejét, másrészt zsarolni akarta azokat, akik ki akartak netán lépni a közösségből. Ez a hipotézis akár meg is magyarázná az egyes, önmagukra nézve terhelő beismeréseket.^[5]

Az önmagát, valamint számos rokonát és családtagját kannibalizmussal vádló Zsigárd Mihály is a következőt vallotta a tortúra során augusztus 4-i kihallgatásán:

A csontokat a Bori Györgynek kellett odaadnunk, hogy ne kapjanak rajta. Ő volt a mészáros orgazda, ki a meggyilkolt embereket fölnégyelte, és a húst fölosztotta. Igenis a fejeket a közepén kettévágta, és az agyvelőt megette^[6]

A bírók mindezeket a kínzásokból nyert beismeréseket perdöntőnek tekintették és 151 emberre, férfiakra és nőkre róttak ki halálos ítéletet, aminek végrehajtási módja különféleképp változott. Az utolsó napokban a per már gyorsított eljárásban zajlott, mivel a vádak hatására megyeszerte lincshangulat alakult ki és félő volt, hogy a felbőszült tömeg rátámad a vármegyeházára, hogy maga vegyen elégtételt a cigányokon.^[5]

A kivégzések

1782. augusztus 10-én 41 vádlottat ítéltek el, akik közül 17 asszonyra lefejezés várt; 15 férfra kötél általi halál, hatra kerékbe törés, a három főbűnösre felnégyelés. Halmazati büntetésként végig kellett nézniük társaik halálát. Az első kivégzéseket augusztus 22-én Báton hajtották végre, itt 13 személyt végeztek ki.^[2]

Augusztus 24-én a Nyúzóvölgyben folytatódtak a kivégzések, ehhez a völgy oldalán, egy magasabb ponton vesztőhelyet állítottak fel. Megfélemlítés céljából számos cigány család tagjait terelték ide, hogy nézzék végig az elítéltek halálát. Nagy számban érkezett továbbá az esemény megtekintésére a környék magyar és szlovák lakossága is. A jobb láthatóság érdekében még magasabb emelvényt is ácsoltak a vesztőhelyen.^[2]

Elsőként hét nőt fejeztek le. A holttesteiket a helyszínre kényszerített romáknak kellett puszta kézzel eltemetniük.^[5] A kötél általi halálra ítélt férfiak közül ötnek a feleségét kényszerítették arra, hogy kötözzék össze uraik kezét, míg a létrát, amelyen a bitófára léptek fel, a gyerekeik vitték a vállukon.^[2]

A kerékbe törést, amely hagyományosan előbb fejre mért ütéssel kezdődött volna (így sok esetben a kivégzettek hamar meghaltak, megszabadulva a további kínoktól) szándékosan fordítva, a bokától kezdték el, csakhogy minél tovább tartson az elítéltek szenvedése. Sárközi György cigányvajdát felnégyelték, s az ő esetében is nem a fejjel kezdték, hanem előbb a többi testrésszel.

A kivégzettek maradványait négy jelentősebb településen tették közszemlére.^[2]

Augusztus 26-án Csábon folytatódtak a kivégzések. Itt hét nőt fejeztek le, négy férfit fölakasztottak, kettőt kerékbe törtek. Ekkorra viszont II. József az újságokból már értesült az esetről, és gyorsan leállította a kivégzéseket mivel a vármegyei szervek ehhez nem kérték a császár engedélyét, holott az kötelező lett volna, hogy az uralkodó élhessen kegyelmi jogával. Ekkor még körülbelül 110 ember várt ítéletre, sokuk a legsúlyosabb ítéletre számíthattak.^[2] Vélhetően a közhangulat is meghatározta azt, hogy az amúgy kiemelt fontosságú ügy anyagjait a vármegye nem küldte meg Bécsnek kivizsgálásra, ugyanakkor bizonyítható, hogy a vármegyei vezetők el akarták kerülni az esetleges uralkodói kegyelmet, ahogy a barsi alispán is, aki levelében kifejtette, hogy a cigányokkal szemben a „kiirtás” az egyetlen megoldás.^[5]

II. József új adminisztrátort nevezett ki a vármegye élére Kelcz József kancelláriatanácsos személyében,^[5] aki felülvizsgálta 97 kannibalizmussal és 18 egyéb bűnnel vádolt személy ügyét. Sokakat épp a kivégzés végrehajtásának kezdetekor hoztak el a vesztőhelyről.^[2]

Az ügyben nem mentettek fel senkit, de halálos ítélet több nem született. A korábbi vádlottak egy részét az Oszmán Birodalomba száműzték, másokat kényszermunkára fogtak és a temesvári erőd építésére küldtek. A gyermekeiket elvették tőlük és parasztcsaládok gondjaira bízták,^[2] akiknek a nevelőszülőségért a vármegye 3 garas napi díjat és ingyen ruhát is fizetett.^[5] Mindazonáltal a honti események hatására hasonló kannibálperek indultak cigányok ellen Zólyom és Bars vármegyékben is.^[6]

Maga II. József is úgy vélte, hogy a cigányok elkövették az állítólagos gyilkosságokat és az áldozataikat tényleg megették, de úgy gondolta, hogy a kínzásokkal már eleget bűnhődtek, épp ezért mérsékelte a büntetésüket.^[5]

Emléke

A korabeli Európában is nagy figyelmet kapott a honti vándorcigányok állítólagos kannibalizmusa, amelyet a korszellem előítéletességének megfelelően többnyire nem vontak kétségbe, sőt dicsérték is a magyar hatóságokat a nyúzóvölgyi kivégzésekért. Kortárs tudósok is úgy vélték, hogy a cigányok bűnössége kész tény.^[5] Egy hasonló esetre sor került már Spanyolországban, kerek száz évvel a kemencei pert megelőzően, 1682-ben. Akkor is kannibalizmussal vádoltak meg romákat, és azok szintén kínzás hatására vallották magukat bűnösnek.^[5]

A nyúzóvölgyi eset idővel a feledés homályába merült, és ma is csak ritkán foglalkoznak vele. A tragédia 200. évfordulóján kopjafát állítottak a meghurcolt romák emlékére a Nyúzóvölgyben. 2022 augusztusában, az esemény 240. évfordulójára egy emléktáblát avattak a hajdani vármegyeháza falán.^[2]