Joseph-Michel Montgolfier(wd) unokaöccse és tanítványa volt. Négy testvérével a Cance folyó(wd) felett 1822-ben kísérletképpen megépített egy 18 méter hosszú gyaloghidat, mely a világ első drótköteles függőhídja volt, majd 1825-ben e modell alapján Tournon-sur-Rhône és Tain-l’Hermitage között megalkotta a kontinentális Európa első nagy kábeles függőhídját.
1827-ben szabadalmaztatta a Rhône folyón közlekedő gőzhajókhoz tervezett füstcsöves csőkazánt, majd két évvel később ezt a találmányt a gőzmozdonyokra is alkalmazta. Marc Seguin olyan kétjáratú kazánt fejlesztett ki, amelynek második járatát több csőből álló köteg alkotta, így a fűtőfelületeket megsokszorozta azáltal, hogy az égetésből származó forró levegőt a kazán vizébe merített csövek sorozatán keresztülvezette, s így a lokomotívoknál a kezdeti 4–6 km/h-s sebességet 40 kilométer/órásra tudta növelni. Seguin két függőleges gőzhengerrel működő, kéttengelyű mozdonyainak különös formát adott a szerkocsira szerelt, ventilátoros fújtató, melyet bőrtömlő kapcsolt össze a tűztérrel, növelve a tüzelés hatásfokát.[12] A Seguin mozdony 1829. október 1-jén, néhány nappal George StephensonRocketje előtt tette meg első útját.[13] A Saint-Étienne és Lyon közötti vasútvonalon közlekedett, amelyre 1827-ben Seguin és testvérei kaptak koncessziót, és amely 1832-től Franciaországban az első gőzmozdonyos vontatással működő vasútvonal volt, s melyet egyszerre nyitottak meg az áru- és személyszállítás számára.
Számos tudományos publikáció szerzője volt, műveit Seguin Aîné formában írta alá. 1845-ben a Francia Természettudományi Akadémia (Académie des sciences) mechanikai szekciójának levelező tagjává választották.
Kétszer nősült, és tizenkilenc gyermeke született. Marc Seguin humanista, emberbarát és szülővárosának jótevője, egyike annak a 72 tudósnak, akinek a neve fel van írva az Eiffel-toronyra.
Életrajza
A Languedoc tartománybeli Annonay-ban Marc François Seguin (1757–1832) és Augustine Thérèse de Montgolfier (1768–1843) 1782. november 10-én kelt házasságából született. A nyolcgyermekes család második szülötte, s a hat fiú közül ő volt a legidősebb. (Nővére és 1790-ben született öccse hamar elhunytak, így öten voltak fiúk és egy – a legkisebb – leány húga érte meg a felnőttkort.)[14][15]
Az egyiptomi Alexandriából származó Seguin család francia földre településekor izraelita vallású volt. A családból az első Antoine volt, aki a 16. század vége felé Franciaországba jött és Dauphinéban(wd) telepedett le. Leszármazottai közül az egyik ág Tain-l’Hermitage-ban, egy másik Avignonban és Montpellier-ben, egy harmadik pedig Annonay-ban vert gyökeret. Seguin Marc (1720–1804) itt kezdte meg szövetkereskedő vállalkozását és feleségül vette Marie-Anne Peyron-t (1735–1860). A Seguin család őt tartotta ősének.[16]
Anyai ágon a Montgolfier család(wd) Vidalon-lès-Annonay (ma Davézieux része) falu szélén telepedett le, és a 17. században papírmalmot alapított, mely 1784-ben elnyerte a „Manufacture Royale” címet, s ez termékeiknek szabadalmi biztonságot nyújtott a versennyel szemben. 1783-ban XVI. Lajos nemesi rangra emelte az egész családot minden ágával egyetemben (így Joseph és Étienne Montgolfier, a hőlégballont feltaláló Montgolfier fivérek is e rangemeléskor nyertek nemességet).
Apja royalista volt, így csak óvintézkedésekkel tudott a forradalom alatti gyanúsításoktól megmenekülni. A császárság idején bírónak nevezték ki az annonay-i kereskedelmi bíróságra, amelynek 1817-től az elnöki székét is betöltötte.[17]
A forradalmi időszakban a szervezett oktatás híján az édesanya tanította legidősebb fiát írni és olvasni. Ezután a család elküldte őt a hegyekbe, Talencieux-be, Gros-hoz, egy ott meghúzódó domonkos rendi perjelhez, aki a titokban ellátott plébánosi feladatok mellett szerény körülmények között oktatott néhány tanítványt.[18] Apja 1799-ben, a 13 éves fiút a Picpus-kongregáció(wd) egykori párizsi zárdájában Leroux által frissen alapított internátusba küldte továbbtanulni. Itt nem érezte jól magát, a társai kiközösítették az okcitán vivaroalpenc dialektusát beszélő, vallásos, vidékies öltözetű fiatalembert. Ezt ellensúlyozta az a tény, hogy kiváló tanuló volt, s hogy anyai nagybátyját, Joseph de Montgolfier-t Ampère-rel együtt ekkor nevezték ki a Conservatoire national des arts et métiers demonstrátorává, aki elmélyítette Marc Seguin műszaki és természettudományos ismereteit annak sűrű laboratóriumi látogatásai során.
Marc Seguin 1805-ben szülőföldjére visszatérve az apja által alapított Seguin és Társai (Seguin et Compagnie) vállalat[19].textilgyárában és szövetkereskedésében kezdett dolgozni, és idejét Annonay és Párizs között osztotta meg. Az apja szorgalmazására elvállalt állás nehéz volt, télen-nyáron, hóban-sárban Vivarais(wd) és Velay(wd) hegyeiben lovon közlekedve utazott, tárgyalt, hogy újabb ügyfeleket szerezzen. Útközben ritka szabadidejét a magával vitt tudományos művek olvasásával töltötte.
Ahogy a Seguin fivérek befejezték tanulmányaikat (Párizsban, Tournonban vagy Annonay-ben)[20] és Marc Seguin legfiatalabb testvére is visszatért, mind az öten sorban a szövetgyárban helyezkedtek el, mely eleinte főként a kereskedelemre épült, de fokozatosan egyre kiterjedtebb kutatásokra késztette a testvéreket.[21] Az értékesítés visszaesésének ellensúlyozására a Seguin testvérek 1820 körül meggyőzték apjukat, hogy hozzon létre egy, a papírgyártáshoz szükséges nemezgyárat a Cance(wd) partján, az Annonay várostól nyugatra fekvő Saint-Marc nevű helységben.
1813. szeptember 1-jén[22] (27 éves korában) Marc Seguin Annonay-ben feleségül vette a város egyik tekintélyes polgárának[23] lányát, a nála 8 évvel fiatalabb Rose Augustine Duret-t, első unokatestvérét, aki 1794. augusztus 24-én született Annonay-ben. 1836. június 2-án első felesége, 41 évesen, két nappal tizenharmadik gyermeke, Mathilde születése után meghalt.[15] Marc Seguin 1838. március 18-án Marmagne-ban újraházasodott. A 19 éves, 1819. március 24-én Annonay-ben született Marie Augustine de Montgolfier-t, unokahúgát vette el,[24] aki még hat gyermekkel ajándékozta meg.
Második apósától, Elie-Louis de Montgolfier-től, aki a francia forradalomban kisajátított egykori Fontenay apátságnak és a környező nagy erdőterületnek 1820 óta birtokosa volt, s 30 évig papírgyárat működtetett itt, megvásárolta az egész birtokot, felújította és kibővítette a gyárakat és a gazdasági épületeket.[25] „Végül pedig összegyűjtötte a vejeit és menyeit, sógorait és sógornőit, gyermekeit és unokáit, akik olyan sokan voltak, hogy soha nem ültek huszonötnél kevesebben az asztalnál.” [26] Az egyre szaporodó vasúti társaságok, építészvállalkozások közötti rivalizálást, az őt ért rágalmakat megunva ide, Burgundiába húzódott vissza, és tudományos kérdésekkel foglalkozott, publikált.
Teljesült az egyetlen dolog, amire szívéből vágyott: 1845. június 26-án a Francia Akadémia levelező tagjává választotta. 19 évig itt élt, majd a honvágy visszavonzotta szülőföldjére, elhagyta a hűvös északi tájat és végleg visszatért Annonayba (1859).[27]
Megvásárolta 1858-ban Mathieu Louis Pierre Duret-től, első apósától és második felesége anyai nagyapjától az Annonay kapujában lévő Varagnes d'en Haut(wd) nevű régi családi birtokot. Marc Seguin saját elképzelése szerint rendezte be birtokát; voltak fizikai és kémiai laboratóriumok, figyelemre méltó könyvtár, festészeti és szobrászati műhelyek, csillagvizsgáló, istálló, ahol gőzgéppel és repüléssel kapcsolatos kísérleteit végezte stb. Továbbra is részt vett a tudományos életben, a Cosmos című hetilapban,[28] melynek 1852-es alapítása óta állandó szerzője volt, folyamatosan ismertette nézeteit a tudomány őt érdeklő aspektusairól.[29]
1861-ben megmentette a csődtől a Canson papírgyárat Vidalon-lès-Annonay-ben – amely anyja és két felesége felmenőinek tulajdonában volt –, azáltal, hogy megvásárolta és egyik vejére bízta az irányítást.[30]
Marc Seguin filantróp és jótékonykodó ember volt, szülőföldjének is jótevője lett, így a varagnes-i Szent József házak, a Szegények Kis Nővérei,[31] a Pré-Matré munkáslakótelep stb. is élvezték az ő támogatását.[32]
Marc Seguin 1875. február 24-én halt meg mellkasi gyulladásban, tíz élő gyermekétől körülvéve, két hónappal 89. születésnapja előtt. Hatalmas és hálás tömeg kísérte az annonay-i temetőbe, ahol a családi sírboltban temették el.[34]
Újításai, vasútépítkezései (1822–1840)
A függőhídak
Thomas Pope 1811-ben New York-ban kiadott, a hidakról szóló értekezését[35] ismerve, és 1821-ben olvasva a Gazette nationale ou le Moniteur universel,[36] napilapban De Cheppe ismertetését J. Cordier, Histoire de la navigation intérieure (1821) II. kötete „Navigation intérieure des États-Unie d'Amérique” fejezetéről[37] és az amerikai gazdaságos hídépítésekről, döntötte el a kábeles függőhíd típusának építését, s 1822-ben a Saint-Marc gyárban kivitelezett egy 18 méter hosszú és 0,5 méter széles, vaskábelekkel ellátott gyalog függőhidat, amelyet a Cance folyó felett helyezett el, s amely tökéletesen ellenállt a különböző terheléseknek. A gyaloghíd alacsony ára minden bizonnyal erős érv volt számára, hogy folytassa vállalkozását.
1823 körül Saint-Vallier-ben újabb kísérletet végeztek. A Galaure(wd) folyó felett épített gyaloghíd a gyalogosok, lovasok és teherhordó állatok átkelésére szolgált, 30 méter hosszú, 1,65 m széles volt, és 5 méterrel a vízszint felett húzódott.[38] Marc Seguin ebben az időben Guillaume Henri Dufour(wd) és Marc-Auguste Pictet(wd) tanácsadója is volt a genfi első fémkábeles függőhíd, a Saint-Antoine gyaloghíd építésében.
A kezdeti eredményeken felbuzdulva Marc Seguin már 1822. március 25-én engedélyt kért a prefektusi adminisztrációtól, hogy függőhidat építsen a Rhône felett Tournon-sur-Rhône és Tain-l’Hermitage között. A Conseil Général des Ponts et Chaussées mérnöke, Henri Navier(wd) azonban a lánchíd megoldást támogatta, így hosszas, elkeseredett viták után végül a Francia Természettudományi Akadémia döntött és adott kedvező véleményt a tervéről. A tervezet modelljét 1823. augusztus 25. és október 15. között a Louvre földszintjén rendezett ipari kiállításon is bemutatta.[39]
A Seguin testvérek – Marc, Camille, Jules, Paul és Charles – királyi rendelet alapján a hidat saját költségükön építhették meg a 99 évre szólóan számukra adott, s „az e gyaloghídon létesítendő útdíj koncessziója ellenében”. Ez volt az első olyan közhasznú koncesszió, amelyet a kormány magáncégnek adott. Marc Seguin tapasztalatait Des ponts en fil de fer című munkájában 1824-ben, majd kibővítve 1826-ban tette közzé. A 85 m hosszú és 4,20 m széles, kétnyílású szerkezet mintegy másfél év alatt készült el: a terhelési próbákra 1825. augusztus 22-én került sor, a hidat pedig augusztus 25-én adták át a forgalomnak. Ez lett a kontinentális Európa első kábeles függőhídja.[40]
A függőhidak elterjedtek, s csupán a Seguin testvérek körülbelül kilencvenet építettek belőlük.[41]
A legrégebbi még használatban lévő függőhíd, amelyet 1827-ben épített a Marc Seguin cég, az Andance-híd(wd). Az 1847-ben Tours-ban épült Saint-Symphorien híd,(wd) az 1849-ben, néhány száz méterre az első tournoni hídtól épült Marc-Seguin híd,(wd) valamint az 1847-ben épült Robinet-híd(wd) más néven Donzère-híd még mindig üzemel.[42]
A csöves kazán kialakítása és a gőzhajózás
Az első franciaországi tanulmányok, amelyek a hajók gőzgépek segítségével történő meghajtására irányultak, Pierre-François de Montgolfier-nek, a híres Joseph fiának köszönhetőek. Az egymást követő kísérletek, amelyeket Montgolfier és Louis Henri Daniel d'Ayme a Szajnán próbáltak ki, döntőnek tűntek, és az annonay-iek egy csoportja kidolgozta Lyon és Arles között a lóvontatás helyettesítésére egy rendszeres „Rhône-járat” létrehozásának tervét. A megtett távolság 257 kilométer volt.[43]
Az 1825-ben alapított „Société de halage sur le Rhône par la vapeur, à points fixes” társaságnak[44] sok akadállyal kellett megküzdenie. Több hajójuk volt, köztük a Ville d'Annonay, amelyet az andance-i hajógyárban gyártottak. Egy másodikat, Le Voltigeur-t is elindítottak.[45][46]
A hajók „lelkét”, az első két gőzgépet 1825 végén vásárolták Londonban a Taylor & Martineau[47] cégtől. E kazánoknak a teljesítménye akkoriban nem volt elegendő. Ugyanígy az Andance-i hajógyárból kikerülő hajók üzembe helyezését számos tényező hátráltatta. Terveik szerint: A folyó 275 km-es szakaszán való felfelé haladáshoz egy hajó, a Remorqueur, hat-nyolc uszályt vontat, 800 méterenként elhelyezett rögzített oszlopokhoz rögzített kábelek segítségével húzza magát a vontatóút mentén, a fedélzeten elhelyezett gőzgép által biztosított energiával; egy második hajó, a Voltigeur, amely szintén gőzzel működik, a vontatókötelet húzza az egyik rögzített oszloptól a másikig. Valójában 1826 nyarán bocsátották vízre az Andance-ban épített hajókat. A felszerelésükre szánt gőzgépek ekkor érkeztek meg Londonból, de túl nehéznek és erőtlennek bizonyultak; a Voltigeur-t az örvénylő áramlatok miatt soha nem lehetett a tervek szerint használni; ami pedig a vontatóhajót illeti, amely lovak segítségével húzta fel a kábelét, soha nem jutott túl a Lyon és Givors közötti mintegy húsz kilométeres távolságon.[48]
Megpecsételte a vállalkozás bukását a Rhône uszályosainak és vontatóinak állandó tiltakozása és akciói a megélhetésüket veszélyeztető újítás ellen, valamint az 1827. március 4-én Lyonban, a Guillotière-hídnál(wd) történt katasztrófa. (A Le Rhône gőzhajó, amelyet egy lyoni közlekedési vállalkozó, Gaillard Malézieux építtetett Angliában, a híd pillérének ütközött. A kazán, amelynek szelepeit meggondolatlanul túlterhelték, felrobbant; a hajó elsüllyedt, és huszonnyolc ember vesztette életét). E tragédiát követően a Rhône-on a gőzhajózást felfüggesztették.[49]
Ezek a költséges és elhamarkodott kísérletek a vállalat 1828 novemberében bekövetkezett felszámolásához vezettek, de ez a szerencsétlen tapasztalat késztette Marc Seguint a csőkazán megalkotására, tapasztalva a hajóit ellátó angol kazánok alacsony hatásfokát.[50] Egy átalakított háromkazános gőzhajója[51] korábban többször is közlekedett Vienne és Lyon között.
1827. december 12-én kért szabadalmat a csőkazánra, amelyet 1828. február 22-én meg is kapott, de tudatosan a második éves díj megfizetését elmulasztotta, így a használatra vonatkozó engedélyt ingyenessé téve. Két évvel később e találmányát a gőzmozdonyokra is alkalmazta, mivel 1826. június 7-én Marc Seguin a testvéreivel és Édouard Biot akadémikussal együtt megkapta a Saint-Étienne és Lyon közötti vasútvonalra vonatkozó szerződést.[52]
A Saint-Étienne és Lyon közötti vasútvonal
„És amikor az ember közvetlen energiája, anyagi ereje nem volt elegendő munkája elvégzéséhez és a fejlődésben való kitartásához; amikor úgy tűnt, hogy akarata megtörik a leküzdhetetlen akadályokon, íme, egy párává illanó vízcsepp jött, hogy pótolja gyengeségét, és olyan erőt teremtsen számára, amelynek mértékét még nem tudtuk felmérni, és talán még sokáig nem is fogjuk tudni. ”
– Marc Seguin, De l'Influence des chemins de fer et de l'art de les tracer et de les construire, 1839.[53]
Franciaországban a bányavasutak létezése még ismeretlen volt, míg Nagy-Britannia szénvidékein már régóta használták őket. Louis-Antoine Beaunier(wd) bányamérnök csak 1823-ban kapott engedélyt arra, hogy a Loire menti szénszállításhoz vassíneket építsen Saint-Étienne-től Andrézieux-ig,[54] de a vontatás eszköze továbbra is a lóerő maradt. A Loire-hoz érve a szenet a folyóra rakták, és a Nivernais(wd) régióba vagy Párizsba szállították.[55]
1825-től Marc Seguin meggyőződve a vasúti közlekedésben rejlő lehetőségekről, nagy érdeklődést tanúsított az angol tapasztalatok iránt, ezért ez évben Pierre François de Montgolfier-vel és egyik testvérével együtt Angliába utazott; kapcsolatba lépett George Stephensonnal és több más angol építővel, és meglátogatta az akkor épülő első, Darlington(wd) és Stockton(wd) közötti Stockton–Darlington-vasútvonalat.[56]
Franciaországban Marc Seguinnek egy részletes tanulmány segítségével sikerült meggyőznie az akkori pénzügyminisztert, Jean-Baptiste de Villèle-t,(wd) hogy engedélyezze a Saint-Étienne-től Lyonig tartó 56 kilométeres vonal megépítését.
X. Károly király június 7-én kelt 182688. számú rendeletével a vonal építésére az engedélyt a Seguin testvéreknek, valamint Édouard Biot akadémikusnak adta, és 1827. március 7-én megalakult a „Société Anonyme du Chemin de Fer de Saint-Étienne à Lyon”.[52][57]
A természeti akadályok ellenére Marc Seguin elkészítette a vonal terveit és útvonalát, amelyet 1827. július 4-én királyi rendelet hagyott jóvá. A vasúttársaság mintegy kilencszáz telket vásárolt meg, amelyek a vonal megépítéséhez szükségesek voltak, gyakran nehéz feltételek mellett, ugyanis ekkor még nem létezett a kisajátítási törvény (csak 1833-ban született meg).[58] Ennek hiányában nagy tárgyalókészség szükségeltetett, hogy meggyőzze a telektulajdonosokat, s egy ízben csak a csodával határos módon menekült meg attól, hogy egy gazda, akinek a házába a tervek felmérése céljából lépett be, lelője.[59]
Az első tervek szerint a vasútvonalat Givors után a Rhône bal partján vezették volna annak kedvezőbb geológiai adottságai miatt, a givors-i vállalkozók tiltakozására azonban az útvonalat a jobb parton folytatták. A hajóútvonal és a vasúti állomás közötti kapcsolat megteremtésére egy hatalmas kikötőt építettek Givorsban, amely így a Rhône-folyón történő szállítmányozásban elsőrendű csomóponttá és aktív ipari várossá vált.[60]
Marc Seguin ezután a vasútvonal vezetésének érdekében hidakat és alagutakat építtetett (nevezetesen a La Mulatière-i hidat,[61] majd 1827 és 1830 között egy 977 méteres első alagutat Couzon és Rive-de-Gier között,[62] egy második, mintegy 400 méteres alagutat pedig 1831-ben Lyonba érkezve, a La Mulatière-i alagutat,[63] amely összhangban volt az új híddal, és egy utolsó, 1506 méteres alagutat, a kor legambiciózusabb és leghosszabb alagútját, a Terrenoire-i(wd) egyvágányú alagutat,[64] amely 1832-ben készült el.
A bányákban szokásos, kőtömbökre fektetett öntöttvas sínek helyett Seguin a fából készült talpfákra rögzített vassíneket választotta.[65]
Az első elkészült vonalszakasz a Givors és Rive-de-Gier közötti volt, amelyet 1830. június 28-án nyitottak meg az áruszállítás számára, és néhány hónapig lovakkal vontatták. 1831 elején a Seguin mozdony (amely kialakítása után 1829. október 1-jén tette meg első útját) másfél óra alatt 24–28 üres kocsit vagy 7 darab 21 tonnával megrakott kocsit vontatott Givorsból Rive-de-Gierbe.
1832. április 3-ától az elkészült Lyon és Givors közötti szakaszt csak áruszállításra használták, majd szalmán ülve néhány utast is fogadtak.
Az utolsó, Rive-de-Gier és Saint-Étienne közötti szakaszt 1832. október 1-jén nyitották meg egyelőre csak az utasok számára, majd néhány hónappal később, 1833. február 25-én az áruk (szén) szállítása számára is.
1833. április 4-én felavatás nélkül nyitották meg az összeköttetést teljes egészében.
A fuvarozó és postakocsis szakma összefogott a vonal üzemeltetése, a konkurencia ellen: a vonatokat kisiklatták, a kazánokat felrobbantották, a kocsikat felgyújtották (ami akkoriban könnyű volt, mert az utasok nagyobb kényelme érdekében szalmával bélelték ki őket stb.) Ezzel szemben az utazók a Seguin Company által a nagyobb kényelem érdekében szövettel borított üléshuzatokból emlékül mellényeknek való darabokat vágtak, az ablakok bőrszíjszigeteléséből nadrágtartót készítettek.[66]
1832-ben a Saint-Étienne és Lyon közötti vasútvonal volt az első Franciaországban, amelyen gőzmozdonyok vontatásával kísérleteztek, és amelyet a személyszállítás mellett az árufuvarozás számára is megnyitottak. Öt évvel később, 1837. augusztus 24-én adták át a Paris-Saint-Lazare és Saint-Germain-en-Laye közötti vonalat, amelyet elsőként már kizárólag személyszállításra terveztek, és gőzmozdonyokkal üzemeltettek.
Marc Seguin a De l'Influence des chemins de fer et de l'art de les tracer et de les construire című 1839-ben megjelent könyvében tette közzé a vasútépítéssel kapcsolatos tapasztalatait, észrevételeit, amelynek újabb kiadása 1887-ben látott napvilágot.
A Saint-Étienne–Lyon vasútvonal építése során felmerült nehézségek ellenére Marc Seguin 51 évesen, 1837-ben egy másik gigantikus vállalkozásba kezdett, a Párizs bal partját Versailles-jal összekötő új vasútvonal építésébe, melyet az első elképzelés szerint egyetlen körülbelül 35 kilométeres útvonallal oldottak volna meg. Anyagi és szakmai érdekeltségek miatt a közmunkaügyi minisztérium az állami mérnökökkel a jobb parton a Saint-Germain-en-Laye-i(wd) vonalhoz csatlakozó projektet tanulmányoztatta, a parlamenti bizottság viszont a bal parton való vonalvezetést támogatta. Tárgyalások után Hippolyte Passy(wd) miniszter, a Kereskedelmi és Közmunkaügyi Minisztérium államtitkára beleegyezett a két vonal létrehozásába, az egyik a jobb, a másik a bal parton, és mindkét kamara megszavazta a törvényt, amelyet Lajos Fülöp király 1836. július 9-én hirdetett ki.[67]
A bal parti vasútprojektet végül Fould bankár finanszírozta, a Seguin testvérek csak alvállalkozóként és valószínűleg a műszaki vezetésben működtek közre. Ennek a vasútvonalnak az építése a kor egyik legdrágább beruházása volt, s ennek fő oka a geológiai adottság: az erősen agyagos terep, amely különleges szerkezeteket és a lejtők szabályozását igényelte, de a többletkiadások a nagy mennyiségű földmunka-, földkiemelési igények rendkívüli, kilométerenként 72 000 m³-re becsült mennyiségéből is adódtak. A vonalat 1840. szeptember 10-én adták át, míg a jobb parti vonal már az előző évtől működött. A két vonal versenyben állt, és a bal parti szenvedett jobban ettől a helyzettől, forgalmi bevétele 1/3-dal alacsonyabb volt, amit súlyosbított az 1842. május 8-án történt Meudoni vasúti katasztrófa(wd), amely több áldozatot követelt. A később megépült Chartres-i vonal, amelyet utóbb Rennes-ig meghosszabbítottak, s amelyhez csatlakozott, növelte a „Versailles (bal parti) vasút” értékét. Végül a két vasút egyetlen társasággá egyesülése véget vetett a versenyüknek.[68]
Ez a vállalkozás Marc Seguin számára korábbi csalódásait is felülmúlta, ugyanis jelentős vagyoni veszteséget okozott,[69] annak ellenére, hogy a társaság ellen indított perben 800 000 frank kártérítést ítéltek meg számára az előre nem látható munkálatok többletköltségei miatt.[70]
Művei (válogatás)
Száznál több általa írt, vagy róla szóló kötet, cikk található a WorldCat oldalon.[71]
8 önálló műve érhető el online a Gallica oldalán.[72]
Des ponts en fil de fer. (franciául) Párizs: Bachelier. 1824. 1–104. o. Hozzáférés: 2022. július 19.
Des ponts en fil de fer. (franciául) Seconde édition. Párizs: Bachelier. 1826. 1–115. o. Hozzáférés: 2022. július 19.
Société des ponts à péage – 1860. Ez a vállalat az 1836−1845 közötti időszakban létrehozott 12 hídépítő vállalat, köztük a Seguin frères egyesüléséből jött létre, és a vámköteles hidak ügyvezetését, kezelését is ellátta.[81]
Compagnie des mines de la Loire, 1830 körül. Bányászati profilú vállalkozás.[82]
Emlékezete
Az ő neve is szerepel az Eiffel-toronyra felvésett 72 tudósé között.
Franciaországban számos közterület (sugárút, utca, tér, sikátor, zsákutca) viseli a nevét.
Iskolák, sportkomplexum választották elnevezésül az ő nevét.
Annonayban a César Filhol Városi Múzeum bőven bemutatja munkásságát, valamint Tournonban a Musée-Château du Rhône-ban is állandó kiállításban emlékeznek meg róla.
1986. február 22-én, születésének kétszázadik évfordulóján külön ünnepi bélyeget bocsátottak ki emlékére.[83]
Jegyzetek
↑[LH//2493/42 Léonore database] (francia nyelven). Ministry of Culture. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
↑Az 1796-ban Marc Seguin apja által alapított társaság jelentette a biztonságot a Marc és testvérei ambiciózus projektjei során vállalt kockázatok során. 1833-ban, az alapító 1832. április 12-én, 74 évesen bekövetkezett halálát követően felszámolták.
↑A gépek között, amelyekkel a Seguinek különböző mértékben foglalkoztak, voltak kártológépek, gyapjúfeldolgozó gépek, fonógépek és nyírógépek. A legjelentősebb tapasztalat azonban a gőz ipari felhasználásának egyik előfutáraként a papírgyártógép üzembe helyezése volt. A gyártás elve mindig is az volt, hogy a folyékony cellulózból készült vékony film néhány másodperc alatt történő kiszáradásával nemezfelületre, filcre (le feutre) lapot képeztek.Ipartörténeti adatbázis: Art-et-histoire.com
↑Marc Seguin apósa, Mathieu Louis Pierre Duret (1758–1841) Párizsban és Montpellier-ben tanult, majd hazájába visszatérve a kórházhoz került orvosként és adminisztrátorként. A Brumaire 18–19-i államcsínyt követően az Ardèche-i Általános Tanácsba hívták be, amelynek aztán többször is elnöke volt. 1815 és 1817 között Annonay polgármestere. Edward Jenner tanítványaként Duret doktor volt az első, aki Vivarais(wd) provinciában bevezette a védőoltást.
↑Côte-d'Or megyei Levéltár. État civil de la Côte-d'Or. Actes (BMS puis NMD) 1670–1937 (FRAD021EC 388/002 Registres paroissiaux et/ou d'état civil: 1793–1856.) Marmagne 1793–1856, 571–573/828. felvétel oldal [1]
↑Phillipe Landru: Vieux cimetière d’Annonay. www.landrucimetieres.fr - Cimeitères de France et d'ailleurs (2008. február 5.) (Hozzáférés: 2022. július 19.)
↑Az 1825-ben létrehozott, a Rhône folyón, Arles és Lyon között gőzhajók vontatásával foglalkozó társaság támogatására Marc Seguin 1826 februárjától gőzhajók építésére szolgáló hajógyárat hozott létre Andance-ban, de az angol kazánok nem megfelelő teljesítménye jelentkezett működésük közben. Ebből a hajógyárból egymás után két vontatógőzös is kikerült, köztük a Ville d'Annonay, majd egy vontatóhajó, amely Seguin első, a folyami hajózásban alkalmazott gőzgépre vonatkozó elképzeléseinek eredménye.
↑Lásd Philip Taylor(wd)! A Taylor & Martineau City Road-i vállalkozása öntöde és gépgyár volt. Gőzgépeket, gázgenerátorokat és szivattyúkat gyártott.
↑Jean Salençon: Marc Seguin (1786–1875) inventeur et constructeur. (franciául) Párizs: Gauthier-Villars; Montrouge: Diffusion centrale des revues. 1987. 150. o. = La Vie des sciences, 4. kötet, No. 2. Hozzáférés: 2022. július 20.
↑„M. Séguin rendkívüli és briliáns megoldást adott erre a súlyos nehézségre. A kazán [tartályában a hőkibocsátást] bizonyos számú, kis átmérőjű csövön keresztül vezette, amelyek belsejében a kemencéből távozó forró levegő és füst keringett. A tűz hatásának felkínált felület így végtelenül nagy lett: egy átlagos méretű gőzfejlesztő kazánnal több mint 130 méteres felületet lehetett a hő hatásának felkínálni. A csöveken áthaladó forró levegő gyorsan elpárologtatta a csövek terét kitöltő vizet, és nagyon rövid idő alatt hatalmas mennyiségű gőz keletkezett. Séguin úr első mozdonyainak kazánjai negyvenhárom ilyen csövet tartalmaztak; ezeket hamarosan hetvenötre, később százra, sőt százhuszonötre növelték.”Louis Figuier: Les Merveilles de la science ou description populaire des inventions modernes: Machine à vapeur, bateaux à vapeur, locomotive et chemins de fer, locomobiles, machine électrique, paratonnerres, pile de Volta, électro-magnétisme. I. kötet Párizs: Furne, Jouvet. 1867. 277. o.
↑„A legnagyobb akadályt, amelyet a tervem megvalósítása előtt láttam - mondja Séguin aîné -, az volt, hogy a tűztérben elég erős légáramlatot tudjak biztosítani ahhoz, hogy az égéstermékek áthaladjanak a kazán kéményét helyettesítő csöveken. Attól tartottam, hogy a csövek kis átmérője, a felület növelésének elérésére, olyan mértékű késleltetést okozna a levegő áramlásában, hogy teljesen megsemmisítené a huzatot. Ezért szükség volt egy, a kémény huzatától teljesen független mesterséges ellátási módra. Ezt kaptam a centrifugális ventilátorok segítségével; néhány kísérlet után sikerült óránként 1200 kilogramm gőzt termelnem, 3 méter hosszú és 0,80 m átmérőjű kazánok segítségével, amelyekben 43 darab 0,04 m átmérőjű cső volt.”Louis Figuier: Les Merveilles de la science ou description populaire des inventions modernes: Machine à vapeur, bateaux à vapeur, locomotive et chemins de fer, locomobiles, machine électrique, paratonnerres, pile de Volta, électro-magnétisme. I. kötet Párizs: Furne, Jouvet. 1867. 277. o.
↑Introduction. In Seguin Aîné: De l'Influence des chemins de fer et de l'art de les tracer et de les construire. (franciául) Párizs: Carilian-Gœury et V. Dalmont. 1839. III–IV. o.
↑Seguin Aîné: Mémoire sur la navigation à vapeur: Lu à l'Institut le 16 décembre 1826. (franciául) Párizs: Bachelier. 1828. 3. o. Hozzáférés: 2022. július 18.
↑A Compagnie du chemin de fer de Saint-Étienne à Lyon 1826-ban alakult 10 millió frankos tőkével, amely 2000 részvényre oszlott; a részvényesek között volt Jean-Baptiste Biot (valójában a fia, Edouard) és Louis Jacques Thénard báró (az Institut tagjai), Alexis de Noailles gróf (a király szárnysegédje és államminiszter), Arnould Humblot-Conté (egy ceruzagyár tulajdonosaként) stb.
↑Az 1820-as évek végén a Lyon–Saint-Étienne vasútvonal építéséhez a La Mulatière-i alagút fúrására és egy vasúti híd építésére volt szükség. A Seguin társaság egy új vegyes vasúti hidat építtetett az alagút vonalában, és lerombolta a régi hidat, amely nagyon rossz állapotban volt. A hivatalosan Pont d'Orléansnak, de továbbra is Pont de La Mulatière-nek nevezett hidat 1830. október 1-jén adták át a forgalomnak. A hat faívből álló új híd 18 m széles és 151,20 m hosszú volt. Mint Lyon számos hídját, ezt is elsodorta az 1840-es árvíz. Marc Seguin (dit l'Aîné), son oeuvre: Pont de la Mulatière (Lyon) – 1830. www.art-et-histoire.com (Hozzáférés: 2022. július 18.)
↑„Szinte a Saint-Etienne-i vasút működésének kezdetétől fogva észrevettem, hogy a fából készült talpfákon való közlekedés sokkal simább, kevésbé zajos és kevésbé fárasztó az utasok számára, mint a kőből készült kockákon; és hogy a sínek kevésbé gyorsan romlanak. Azt is észrevettem, hogy azoknál az áthidalásoknál, ahol a kőtalpak a sziklán voltak, a sínek deformációja olyan gyors volt, hogy a sínek azonnal elromlottak, így a tömböket kénytelenek voltak felemelni, s elég mély ásást végezni alatta ahhoz, hogy néhány centiméteres kőzúzalékos réteget helyezzenek el.” Seguin Aîné: De l'Influence des chemins de fer et de l'art de les tracer et de les construire. (franciául) 2. változatlan kiadás (1839). Lyon: Pitrat aîné. 1887. 224 oldal. o. Hozzáférés: 2022. július 18.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Marc Seguin című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Seguin Aîné: Mémoire sur la navigation à vapeur: Lu à l'Institut le 16 décembre 1826. (franciául) Párizs: Bachelier. 1828. 29. o. Hozzáférés: 2022. július 18.
Jean Salençon: Marc Seguin (1786–1875) inventeur et constructeur. (franciául) Párizs: Gauthier-Villars; Montrouge: Diffusion centrale des revues. 1987. 141–155. o. = La Vie des sciences, 4. kötet, No. 2. Hozzáférés: 2022. július 20.